Békés Megyei Népújság, 1975. október (30. évfolyam, 230-255. szám)
1975-10-05 / 234. szám
Kiállításról — kiállításra Munkácsy-emlékkiáflítás a békéscsabai múzeumban DianézS a kiállításon E z év májusában volt 75 éve, hogy Munkácsy Mihály elhunyt az encjenichi szanatóriumban- Hatvanban rendezett kisebb kiállítás, valamint ugyanott egy tudományos tanácskozás, továbbá néhány újságcikk és emléktábla-leleplezés (többek között Békéscsabáin): ennyi az évfordulós megemlékezések eddigi mérlege. Most szeptember 12-étől újabb kiállítás idézi a mester életét és életművét: Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeumban. A kiállításon a múzeum tulajdonában levő festmények mellett a Magyar Nemzeti Galéria, valamint a debreceni és szegedi múzeum által rendelkezésre bocsátott mintegy 30 festmény, továbbá a múzeum tulajdonában levő gazdag relikviagyűjtemény látható. Munkácsy 1874-ben tartózkodott utoljára huzamosabb ideig Békéscsabán, életének alakulását azonban a Békés megyei és csabai újságok is élénk érdeklődéssel kísérték. Ennek szerves folytatásaként halála után rövidesen — szinte a múzeum megalapításával egy- időbesn — már rajzai és festményei láthatók a múzeum termeiben. Később, 1932-ben, gazdag relikviagyűjtemény került a múzeumba. A felszabadulás után is a Munkácsy-emlék- szoba helyreállítása volt az első jelentősebb múzeumi teendő, és nem hiányozhatott ez az emlékszoba az 1964-bqn megnyitott korszerű állandó kiállításból sem. Ilymódon a Munkácsy- kultusz és a Munkácsy-le- genda — ha lehet — Békéscsabán még mélyebb gyökeret eresztett, mint az ország más tájain. Ez a hagyomány lehetővé, sőt szinte kötelezővé teszi, hogy Munkácsy élete és életműve differenciáltan, árnyoldalait is feltárva kerüljön a múzeumlátogatók elé. A múzeum előterében a művész családjára és gyermekkorára vonatkozó képek, tárgyak, dokumentumok láthatók — többek között a ládák egyike, melyet a hagyomány szerint ő festett csabai inaskodása idején. Sok új, az eddigi közhiedelmet cáfoló dokumentum mutatja be nagybátyját Reök Istvánt is, s itt látható első festői próbálkozásainak emlékei. A múzeum nagytermében már a festő Munkácsy ural(Fotó: Demény) ja a teret, mintegy 30 jól válogatott festménnyel. A festményeket követve tárlókban elhelyezett dokumentumok szemléltetik a művész életútját, s szövegek tájékoztatják a látogatókat a kiállított képek értékrendjéről és Munkácsy életművében elfoglalt helyéről, illetve igyekeznek meggyőzni őket arról, hogy Munkácsy életműve nem egységes, s ma már korántsem állítható mérceként mai művészetünk elé. A fiatalkori művek jól szemléltetik, hogy hogyan fogadta magába a nemzeti és paraszti romantikát (Isa- szegi Csatatér, Falusi felolvasás), s a naturalizmus szemléletmódját (Reök Irén vállára még a legyet is odafestette). Az 1867-ben keletkezett „Női arckép” viszont már elmélyült lélekr ábrázolásával tűnik ki. A „Búsuló betyár” c. képnek helyi érdekessége, hogy a Csabához közeli Gerendáson festette Munkácsy. Munkácsy 1871—1875 közötti legérdekesebb festői korszakát több kiemelkedő alkotás képviseli a kiállításon: többek között a Siralomház egyik vázlata, az „Ereszalja” c. kép, a „Falu hősé”-hez készített két- alakos tanulmány, valamint a „Műteremben”, c. képhez készített kitűnő tanulmány. A kiállításon ezután később készült — s művészileg kevésbé sikerült — paraszti tárgyú művei (Újon- . cozás, Paraszt szoba belseje), majd a szalonképek következnek. Ez utóbbiak közül „Az agár”, a „Délutáni látogatás” és a „Zongoralecke” a maguk nemében a művész legkitűnőbb alkotásai közé tartoznak, | egyben azonban azt Is tükrözik, hogy festőjük az 1880-as évekre igencsak messzire került mind korának magyar társadalmi valóságától, mind a kor modem festői törekvéseitől. Munkácsy életében legzajosabb sikereit vallásos tárgyú képeivel aratta. Ezeket a kiállításon a „Krisztus Pilátus előtt” invenciózus színvázlata, a „Golgotá”-hoz készített nagyméretű tanulmány, valamint az „Ecce homo”-hoz készített expresszív erejű tanulmányfej képviseli. A bemutatott művek sora a „Honfoglalás” egyik legszebb vázlatával zárul. A teremben elhelyezett tárlók képet adnak Mun- kácsynak a kortárs művészethez való viszonyáról is, s ezzel a rendezők ismét azt kívánták hangsúlyozni, hogy az „igazi Munkácsy” a realista Munkácsy, akinek 1871—1875 között festett képei a barbizoni, a courbeti, a rjepini realizmus csúcsaihoz mérhetők. Az 1880-as évek Munká- csyját viszont a műkereskedelem, a nagypolgári jólét és a siker állandó hajszolása eltérítette küldetése teljesítésétől. A 'kiállítás záró egysége a. múzeum előterében található. Itt Munkácsy párizsi korszakából származó használati tárgyai, dokumentumok, fényképek láthatók. A kiállítás a Munkácsy-irodalomból készült öszeállítással zárul. G. V. L Forr a bor Mátyás Ferene A fáiéi mint lézengő katonák futnak az út porában, szél lobogtatja lombok zászlaját, suhognak, mint a fecskeszárnyak, s miként a felhős ég, az árnyak híznak akár a kismamák, beért a nyár minden gyümölcse, csecses a szőlő, zörög a mák, nyaralni mennek a vadlibák, tollászkodik az éhes vércse, sebeink kezdenek kinyílni, minden gondolat egy-egy vércsepp. Űj hiányokkal szegényülve \ megroggyant bennünk valami szép, mit tenni kellett volna érted világtalan emberiség. A vágyak Hiroshima-füstje szétszállt, emléke sem maradt, a csörgő falevél sem hinti bezárt szívünkre a vigaszt. fekete az ég, készül a gyászrt a tél, mely nem ód csak rabol, ám, de a láng még sem aludt ki; kint a hegyalján forr a bor. Gazsy Endre Torockő MIT ER A MŰVELTSÉG? ihívó és furcsa kérdés, hallom a megjegyzéseket, ugyanakkor a magasan műveltek, a műveltek és a kevésbé műveltek is készek a válasszal, hogy mit ér. Három éve zajlott a vita, melynek felszólalásait tanulmányozva vetődött fel bennem a gondolat: ennyit még soha nem beszéltünk a műveltségről, mint mostanában; nem szóltunk a szocialista embertípusról, aki élete végéig készen lesz arra, hogy újabb ismeretanyagokat fogadjon be, személyiségévé tegye és alkotó módon alkalmazza; nem húztuk alá soha annyiszor piros ceruzával: a magasabb műveltség a termelés növekedésének eszköze és előfeltétele. Tele vagyunk tervekkel, óriási tennivalókkal, népünk javára valamennyi. A szegény, elmaradott kis Magyarországból erős ország lesz, itt a szemünk előtt. Mit ér tehát a műveltség? A jövőt éri, azt, ami számunkra és az utánunk jövők számára a legfontosabb. A tartalmasabb életet éri, a lényeget. Mert az élet: a lényeg. Mindennek végső szintézise, amely nélkül minden lényegtelenné semmisül. Ha ilyen messzire megyünk — már pedig nincsen közbeeső állomás, ahol a kompromisszumok hídján sétálhatnánk, gyönyörködve a középszerűség langyos hullámaiban —, tehát, ha ilyen messzire megyünk, akkor ideje lenne riadót fújni: tanulj, művelődj, életed függ tőle! Riadót senki sem fúj, riadóra csak nagy veszélyek esetén van szükség. Nálunk csak figyelmeztetésnek, a meg nem szűnő ösztönzésnek kellene járnia: tanulj, mert csak így tárul ki előtted a világ; művelődj, mert szegény maradsz, mert népek hagynak ott az országúton, ahol sietni is szabad, nemcsak poroszkálni. Ady jut eszembe, hogy „mi mindig mindenről elkésünk” és hevesen tiltakozik bennem a huszadik század harmadik harmada: nem így van! Aztán — hogy mégis így van —, példák, események, megtörtént elkésések igazolnák, míg megszületik az egyetlen lehetséges következtetés: soha ne késsünk, ezután! Nem én találtam ki, sokan kitalálták már. De tettünk-e érte valamit, csak a legkevesebbet is, ugyanannyian? Jólenne egy kis önvizsgálat. Tisztelt Olvasóm, legyen bárnjely vidékén a társadalomnak, fentebb vagy lentebb, de jogokban és kötelességekben mégiscsak egyformán. Tele vagyok gondolatokkal, kérdésekkel. Tapasztalatokkal is, de azokkal jobb, ha csínján bánik az ember: nem mindenki fogadja lelkesen, ha magára ismer. Mi tehát a teendő? Mert azt hiszem, odáig félreérthetetlenül eljutottunk, hogy a műveltség sokat ér, hogy a műveltség a tartalmasabb élet előfeltétele. A magasabb műveltség, a nagyobb hozzáértés pedig jobb télikabátokat, jobb televízió- készülékeket, magasabb búzatermést és kiválóbb verstermést eredményez, hogy példákkal helyettesítsük a nagy Egészet. Szóval, mi a teendő? Rengeteg. A rengetegnek is még számos variánsa, annyi, hogy beleszédül az ember. így aztán szinte a lehetetlennel határos kiemelni néhányat, s hogy mégis azt teszem, oka csak egy: mindenről nem lehet beszélni. Nem is tudom: mennyi az a minden? Azt mondják, kevés a jó szakember közművelődésünkben. Ha több lenne, gyorsabban gyarapodna műveltsé • günk, több embert nyerhetnénk meg — saját érdekére rádöbbentve — az állandó önművelésre. Megfordítanám a dolgot: nem a népművelők száma a kevés, hanem azoknak a száma, akiket erre a fontos tevékenységre alkalmazhatunk. Más szóval: építünk gyönyörű, a harmadik évezred számára is korszerű művelődési házakat, de van jócskán elavult, öreg, hasznavehetetlen, odaállítunk ezekbe egy igazgatót, esetleg még egy, még ritkább esetben két hivatásos népművelőt. Ezek ketten, vagy hárman aztán megkezdik a körbefutást: szerveznek klubot, színházi közönséget, bálákat, szabás-varrás tanfolyamot és modellező szakkört, úttörőknek és felnőtteknek, együttműködve könyvtárral, iskolával, téesszel, üzemmel, intézményekkel; közben továbbképzésre járnak, jelentéseket fmak, és újra csak szerveznek, szerveznek. Mert ha nem, akkor baj van. A lehetséges és a megkívánt tartalmi munka mélységeit hiányolom! Mint mindenhez, ehhez is kapcsolódnak mennyiségi mutatók: hányán csinálják? Jut-e idejük rá? Ellenpéldákat írhatnék, ahol egy-két ember művelődési paradicsomot hozott létre. Ez is igaz, de abban is biztos vagyok, hogy hosszú távon fenntartani ezeket a paradicsomokat, lehetetlen. És az érem másik oldala valaminek a hiányáról könnyen árulkodna. Más: a műveltség értékének súlyozásánál szinte mindenki azzal kezdi:hány diplomája van? Van-e egyáltalán? Mit végzett? Milyen bizonyítványa van? A jövőt sejtve mondhatjuk: alapos a tévedés! Mert igaz, hogy az okleveleket nem semmiért adják, és az is igaz, hogy akinek van, arról feltételezhető az átlagos műveltség, de az igazi, a lényeges, a társadalom oldaláról a legfontosabb: ki hogyan élte át, változtatta lényegévé azt, amit tanult, amivel megismerkedett? Hogyan alapozódott meg benne — az ismeretanyagok elsajátításával — szemléletvilága, és ez a szemléletvilág korszerű-e? Mai-e? Végül: mindazt, amit elsajátított, képes-e alkotó módon alkalmazni? Mondják azt is, hogy az alkotó alkalmazás már tehetség dolga. Nem egészen! Mert akadnak alkotó szorgalmasok, és tékozló tehetségesek az iparban, a mezőgazdaságban, a kulturális, a tudományos életben is. Mindenütt, ez a legegyszerűbb. Tehát meg kell, hogy dőljön a régi nimbusz: nem a diplomák száma teszi az embert, hanem a valóságos műveltség, a hasznosítani tudás, az alkotó elme. A kielégíthetetlen igény még jobban megismeri a világot, még többet adni a világnak. Abban a már említett vitában még azt is megkockáztatta valaki, hogy úgy érzi, csökkent a műveltség tekintélye. Bizonyítása nem volt éppen valószínűtlen. hiszen számos helyen és alkalommal tapasztalni, hogy a többet tudás nem nyeri el méltó jutalmát, sőt még azt is, hogy a kevesebbet tudás a többet tudás fölébe kerekedik, és pecsétet ütnek rá. Mégis, a három eltelt év egyre erősebben megkérdőjelezi ezt az állítást. Aki eljut a józan ész diktálta felismerésig, csak a műveltség és annak állandó gyarapítása mellett dönthet, mely az emberi személyiség önmegvalósításának legnagyobb ívű, legszebb útja. És ha nagyon sokan jutnak el majd az útjelzőig, ahol a tábla jó utat mutat; ha sok milliónyian jutunk el ide, akkor egyértelmű lesz a válasz a kérdésre: mit ér a műveltség? Nem kevesebbet és nem többet: az életet éri, a legszebbet, a leglényegesebbet. Sass Erei» %
