Békés Megyei Népújság, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Veres Péter: Vihar a tarlón Á t utóbbi években már hozzászoktunk, hogy aratás idején, soha nincs eső. Ha a nagy hőség után meg is változik az idő, legtöbbször porvihar van vagy szél, amely felborogatja a kereszteket, kicsépeli a búzát, de utána nagyobb lesz a szárazság, mert kisová- nyodik a levegő, és még harmat sincs. Egyszer-más- szor már rimánkodtunk is az esőért, hogy csak jönne már, mert ha szárazban takarítjuk be a búzát, nem lesz tengeri. És főleg hogy csak csinálna már az eső egy kis munkaszünetet, hogy kialudhatnánk magunkat, mert hétszámra nem jutottunk hozzá. No, az idén erre nincs panasz. Még itt, a legsivá- rabb szikvidéken is olyan esők vannak, hogy bizonyára mjejg hosszú évek és évtizedek után is emlegetni fogjuk a gyerekeinknek, mint a kilencszázhatos, ki- lencszáztizenkettes és hu- szonötös esztendőket. Annak, hogy „valami idő lesz”, már egy nappal előbb sok jele volt. Megérzi az időváltozást az idegrendszer. Fejfájás, bágyadtság, levertség, álmosság előzi meg a vihart. De még jobban megérzik az ember körül levő állatok, helyesebben a rovarok. Előző este a szúnyogok már meg akarták enni áz embert. Meleg és fülledt volt az éjszaka, párás déli szél fújt, harmat nem hullt, és nem nyomta el őket. Egész éjjel nem hagytak békét az embernek. Ha betakarta a képét, izzadt és fulladozott a takaró alatt, ha kidugta, felmarták a szúnyogok. De a bolhák sem maradnak el az időjárás megérzésében. Ezek túltesznek mindenféle Siriuson. Megérzik a legkisebb hősüllyedést is, és ilyenkor menekülnek a földről, a száraz • porból, ahol kikelnek és tanyáznak, a várható sár és nedvesség elől fel az emberre. S aztán pár órával a vihar előtt egészen megzavarodtak a legyek. Elleptek embert, állatot, élelmiszert, minden ízes és szagos dolgot. Délben, amikor ebédeltünk, erőszakkal kellett leseperni őket a kenyérről, s a kanál szélére, amíg az ember bográcsból a szájához vitte az ételt, rászálltak. Ügy kellett ujjheggyel lefricskázni őket, mert egyszerű fúvásra és hessege- tésre nem mentek el. Aludni persze nem tudtunk tőlük. Orrunkat, szánkat úgy dongták körül, mint méhek a kaptárnyílást. Általában az aratóembemek nemcsak az a baja, hogy sokat dolgozik, hanem az is, hogy keveset alszik, mert a legyek, szúnyogok ki akarják szívni a megmaradt kevés vérét is. Már ahogy, a nap feljött, mindjárt hőség lett. A nap felforralta a levegőt meg az ember vérét. Kilenc óra tájban már fürödtünk az izzadságban. Homlokunkról piszkos patakokban folyt a víz. Mindenki elhányt minden felsőruhát, ingre-gatyára vetkőztünk. Csak azok nem, akik nagyon szégyenlősek. Esetleg azok a régifajta gőgös parasztok, akik azt mondják: rossz birka az, amelyik nem bírja el a gyapját. Inkább főnek, szenvednek, izzadnak, de nem adják meg magukat. A vizet literszámra ittuk. Déltájban a hőség még fokozódott. Szerencsére már jöttek a fellegek, s egy- egy percre eltakarták a napot. Ilyenkor egy kis lélegzetvételhez jutott az ember. Délután, amikor munkába állottunk, már kezdett borulni. A nap ereje nem érvényesült, de azért főtt, izzadt az ember. A szél csavargott. Reggel délkeletről indult, azóta már mindén irányból fújt, néha pedig egészen elállóit. Ilyenkor mindig más irányba fordult. Négy óra tájban a „Bundi-zug”, a „rohadt sarok” ahogyan a délnyugatot nevezik, elkezdett sötétedni. A fellegek színe nem fekete, és nem ólomszürke, mint a porviharoké, hanem sötétkék. Víz nézett ki belőlük. De azért még jó pár óra telt el, amíg felkészült. Itt- ott egy-egy felhődarab megzendült, pár szem eső esett, de aztán megint eloszlott, széthullott. Már- már ráfogtuk, hogy úgy lesz, amint szokott ezen a tájon. Készül-készül, de nem lesz belőle semmi. Másutt lesz az eső, itt meg csak a szele. Egyszer aztán északnyugatról kemény kis hűvös szél kerekedett. Szembevágott a lassan gomolygó fellegekkel. A nagy meleg után fázni kezdtünk, és kabátot Szedtünk magunkra. Közben a kis szél hatása alatt a fellegek rohamosan nőttek, terjedtek, höndö- rödtek. Lent, délnyugaMagam ráolvasó Varsa Zoltán Lángosodj, pirosodj csak vérem, üszőkbe sose fordulj! Táltos-fogam láncot harapva csikofdulj, sose csorbulj! Bika-nyakam, jármokat zúzó, ne kössön jószagú jászol! ölemnek szárnya csillagokra verődjön gyalázatából! Hajam suhogja erdők táncát, szerelem! rejtőzz benne! Szemem bevérzett ablakába sose költözzön este! Testem erdőtűzzel világolj hazátlan szeretőknek! Homlokom mécse holdasülj, ha éjszakáink ledőlnek. ton már zengett, villám- lőtt, sötétedett. A fellegek mint óriási fodros, felfújt hurkák gomolyogtak lenn, a fold színén, de egyelőre nem felénk, hanem keleti irányba. Már úgy látszott, kimaradunk, nekünk csak a szárnyból jut, a vastaga, mint szokott, elhúzódik a Nyírbe. Igaz, lassan Jerült északnyugat felé a hatunk mögé, de az nem látszott veszélyesnek. Már csapkodott is az eső, a félben levő munkákat hirtelen ösz- szecsaptuk, a kévéket bekötöttük, bekereszteltük, a kereszteket lekötöztük, de a marokszedőknek már kiabáltunk, hogy szedjék a tarisznyát, és szaladjanak befelé a tanyába, az üres hodályba. Akik távolabb dolgoztak, azok meg kinnmaradtak, és a keresztek alá húzódtak. Bemehettek volna, de az embernek any- nyi a poggyásza, hogy alig bírja. Meg aztán nem is hisz az ember az esőben, amíg nem esik, sokszor becsapódott, hogy betörekedett messze földről fedél alá, s mire beért, megállt az eső. Már zuhogott az eső, kopogott a tengeri- és tökleveleken, suhogott a száraz kalászokon, és még mindenfelől fátkostak be az aratók a tanyába. Ekkor a fellegek és a szél hirtelen délkeletre fordult, s aztán a következő pillanatban már úgy pustolt, szinte sodródott, hömpölygött a földön, hogy 20—30 lépésen túl nem lehetett látni. ,A szél felborogatta a gyengébb lábon álló kereszteket, lebuktatta a boglyák tetejét, és kezdte a hodály- ról a nádat és cserepet szórni. Az asszonyok a tanyában sopánkodtak. — Jaj istenem, micsoda ítéletidő! — Jaj, most agyonveri a csirkéimet! — Jaj, vajon hol lehetnek a kislibák? — Vajon a csürhe merre van? — Jaj, a háztető! — Jaj az állatok! — míg csak nem csendesül. Jó félóráig zuhogott, hömpölygött a földre szakadt felhőből a víz, aztán ahogy csöndesedéit a szél, átváltozott bugyborékos záporesővé. A földön mindenütt áradt a piszkos, szürke víz. A tengeri a földig hajolt, s beleragadt a kovásszá ázott földbe, a búza lefeküdt, a még zöldes zab és a csala- mádé meg úgy lesimult, mintha lehengerelték volna. i Mi csak megvoltunk, mert szárazon maradtunk, a gyerekek már tocsogtak a jó meleg tócsákban, de azok, akik künnmaradtak, bizony jól eláztak. Nemsokára már vánszorogtak vizes gúnyáikkal, elázott tarisznyájukkal, ki a falu, ki a tanyák felé. Hiába bújtak a keresztek alá, nem ért semmit, bőrig áztak. De elázott a tarisznyában az élelmiszer is, ami még nagyobb baj. Az eső minden búvóhelyre bezúdult, akár a téli hófúvás. Az ember végül nem tehet egyebet, lekucorodik, maga alá veszi az élelmiszert, hogy legalább azt mentse. De most alulról is felvetette a víz őket. Tíz perc múlva már bokáig érő vízben guggoltak. S a kenyér elázott, a tészta csirizes lett, a só felolvadt és a paprika meggaluskásodott a zacskóban. Tele a »határ aratóval, de nincs egy ember, akinek szűre volna. Hajdan, ha szegény volt is a földmunkás, gyerekkorában az első keresetéből szűrt vettek neki. Vőlegény korában szintén minden legény vett újat, s ez elég volt öregkoráig. A szűr pedig páratlan jó dolog. Nemcsak az embert védte, nemcsak takaróul szolgált, de ha úgy fordult, megfért alatta a tarisznya és a marokszedő is. Utoljára, amikor elnyűtt, csizmafényesítőnek használták. Most ócska, nagyujjas —* akinek az is van — és ócska nagykendők volnának a felsőruhák, de ezek nem visszatartják, hanem csak megszűrik a vizet. Annyit magukba szednek, hogy alig bírja őket az ember. Lassan cammognak befele az uradalmi aratók is, csúszkálva a bokáig érő sárban-vízben. Az asszonyokhoz hozzátapadt a ruha, fejükön lelapult a kendő. Arcuk a víztől murcos. Most át kellene öltözniük, de nincs száraz ruhájuk. Majd benn a hodály előtt tüzet gyújtanak, és nagyjából megszárítkoznak. Aztán az éjjel majd megszárad rajtuk. De ez nem használ a testnek, s nem csoda, ha olyan sok a beteg földmunkás. Könyvkiadásunk és a finnugor kongresszus rm «zdag terítéssel kö- f ® szöntötte a magyar ■ M könyvkiadás a finn- ® " ugor kongresszust. Évek óta nem jelent meg ennyi terjedelmes, tartalmában és kivitelében színvonalas kötet a finnugor és — szélesebb körben — az uráli népek anyagi és szellemi kultúrájáról. Az ezzel összefüggő kér- désekkel foglalkozik a Budapesten megnyílt finnugor kongresszus. A témában összehívott negyedik nemzetközi seregszemle felvonultatja a magyar nyelv és nép rokonságát alkotó finnugor népek közös nyelvi, néprajzi, népzenei, történeti és irodalmi kérdéseivel foglalkozó tudományok rangos művelőit. A kongresszus nemzetközi szervező bizottsága ezúttal a korábbiaknál szélesebb körű munkát fejtett ki, mert a finn, szovjet és magyar résztvevőkkel, együtt huszonöt országból érkeztek résztvevők. A kongresszus négy szekcióban — nyelvészet, »néprajz, régészet, irodalom — végzi munkáját. A szekcióüléseken és az ezeket megelőző plenáris üléseken a nemzetközi tudományos élet előre felkért neves képviselői tartanak előadást egyebek között olyan kérdésekről is, mint például a gépi módszerek alkalmazása a finnugor nyelvek tanulmányozásánál. A finnugor nyelvekkel és népekkel korábban a tudósok szűk köre foglalkozott egy-két országban. Ma már a világ minden részén jelennek meg tanulmányok a finnugor népekről és nyelvekről, abból a felismerésből kiindulva, hogy a finnugor népek anyagi és szellemi világa is része az emberiség közös kulturális értékeinek. A magyar irodalom gyöngyszemei mellett a finnek Kalevalája és az észt. népköltészet gyűjteménye része a világirodalomnak, de a kisebb, nemrég írásbeliségre jutott finnugor népek számos kiemelkedő alkotójának művét is több nyelvre lefordították. A finnugor kongresszus alkalmából vaskos kötet jelent meg „A vízimadarak népe” címmel. A könyv tanulmányokat közöl a finnugor népek élete és műveltsége köréből a legkülönbözőbb nemzetiségi szerzőkkel. (Á szerzők nagy része ma is él, többen közülük hazánk vendégei a kongresszuson.) A finnugor nép költészetéből közöl „Medveének” címmel az Európa Könyvkiadónál megjelent kiadvány olvasmányos szemelvényeket. Finn és magyar szaké m. berek együttműködésének eredményeként jelenteti meg a Corvina Könyvkiadó az „Uráli népek” című se* képpel és rajzzal illusztrált kötetet. Ez a mű nyelvrokonaink kultúráját, hagyományait ismerteti.' A könyv egyidőben jelenik meg finnül és magyarul, de angol kiadásban is napvilágot lát, hogy e rokon népek kultúrájáról képet nyújtson a finnugor nyelveket nem beszélő, de irántuk érdeklődő külföldi olvasóknak. G. I» Romvári Etelka Vízpart Kikötő /
