Békés Megyei Népújság, 1975. szeptember (30. évfolyam, 205-229. szám)
1975-09-14 / 216. szám
e Romvári Etelka Könyvjelző Tóth Benedek: Nincs visszaút-Jő volna tudni, hogy milyen műveket utasított maga mögé Tóth Benedek kisregénye, mely a Szép- irodalmi Könyvkiadó pályázatán első díjat nyert, s melynek adaptációját a közelmúltban a tv Nyitott könyvében is láthattuk. Ennek hiányában be kell érnünk az első díjas művel, mely nem mindennapos történet szálait bogozza. A kisregény főhőse Sziki László tsz-elnök, aki hetedik elnökként kerül a kíséri közös gazdaság élére, Váradi Gábor járási párt- fatkár ajánlása alapján. Rövid idő alatt bizonyítja alkalmasságát, a tagság megszereti, a falu tiszteli. S mégis marói holnapra olyan kálvária szakad a nyakába, melyre a legélénkebb fantáziával megáldott ember sem számíthat, A tsz vezetőségét egy hónapra felfüggesztik, szigorú pénzügyi vizsgálat indul, mely mérleghamisítást állapít meg, és szanálást rendel el. Sziki kezdettől fogva tisztában van az ellene indult hajsza okával. Menesztette ugyanis a vadász- társaság vadőrét, aki a tsz-nek semmilyen munkát nem végzett, mégis brigádvezetői fizetést kapott. Tisztán akar látni, félkeresi Váradit. Eszmecseréjük nem nevezhető szenteltvíznek. Sziki így fakad ki; „ ... megártott a tömény aljasság, mely rohasztja ebben a járásban az egész életet, rombolja a párt tekintélyét. Már' senki sem mer őszintén, nyíltan beszélni. Pedig ez is Magyar- ország itt is érvényesek a mi törvényeink, a párt normái ...” Kifakadása olaj az egyébként is szép lánggal égő tűzre. Jegyzőkönyv felvételének ürügyén a járási rendőrségre viszik. Távollétében a leváltott vadőr vadászfegyverét Sziki lakására viszi, hogy a közelgő házkutatás ne legyen „eredménytelen”. Sziki idejében kapcsol, ezt a számítást keresztül húzza. Sziki környezete sem marad tétlen. Kara Sándor párttitká mák helyén van a szíve és az esze. Még a pártiskolai behívóval sem hagyja magát „kivonni a forgalomból”. Hamarosan a megyei szerveknek, és a minisztériumnak is tudomására jut, mi folyik Kistaron. Valamennyi érdekelt részvételével (kivéve Váradit!) — viharos közgyűlés zajlik le a községben. Mindenki a maga igazát védi, de úgy látszik hama- mas fegyverszünetre lehet számítani. Es ekkor újabb „bomba” robban. Szikit előzetes letartóztatásba helyezik, s a megyei börtönbe viszik. Feleségén kívül most már Molnár Edit, a 19 éves presszós- lány is szenved, : akivel Sziki új házasságát képzeli el. Amilyen gyorsan keletkezett azonban a kistari „orkán”, olyan gyorsan el is múlik,. „felsőbb utasításra” Szikit szabadlábra helyezik, a vezetőséget megerősítik jogaiban, valamennyi vizsgálatot elejtenek, nyolc járási és megyei vezetőt leváltanak. Szikit — útban Új---------------------k ocsibaleset éri, nem tudni, hogy az életével fizet-e ... A dráma azonban tovább feszül az olvasóban, gondolkozásra késztet. Azt már az elején eldönti, hogy Kis- tar és Magyarország közé nem tehető egyenlőségjel. A napjainkban játszódó történet irodalmi feldolgozása azonban akkor is nemes vállalkozás, ha eseménysora csupán egy járásra vonatkozik. Sziki is, és Váradi is tulajdonképpen sajnálatra^méltó figurák. Sziki azért, mert abba bukik bele, hogy jót akar, s így rövid idő után maga Pqrhuzqjnps síneken Horváth Péter tárcái Kölyök koromban úgy gondoltam, a kalauznál nincs hatalmasabb ember a földön. Belefúj' a sípjába, és a vonat füstölögve kigördül az állomásról, hogy eljusson a világ végére. Az éjszakai gyors kifutott az állomásról. Nem a világ végére tartott ugyan, de elég messzire, az Adriaitenger partjára. „Belföldi utazásra nem vehető igénybe!” — halottuk a hangszórókról, de azért felszálltunk, lesz, ami lesz. — Hová utaznak? — intett felénk a kalauz a vonat lépcsőjéről. — Pestre. —1 Nggyven forint a büntetés. — Kifizetjük. — Nyomás, szánjanak fel! Felszálltunk, a vonat kigördült az . állomásról. Elhelyezkedtünk a fülkében, vártuk a kalauzt, pár perc múlva meg is jelent. Átadtuk jegyeinket: személy- vonatra szóltak. — A személyt lekéstük, de okvetlenül Pesten kell lennünk éjfélre. Mentünk volna autóval, de a sofőr nem mert nekiindulni a köd miatt — hadarta barátom a magyarázatot. — Értem — hunyorított a kalauz. — Hatvannyolc ötven, fejenként. — Egy pillanat mondtam, és kabátzsebem mé-' lyéről halászni kezdtem a kerek tízforintosokat. — Mindjárt megvan — tntetten~ Nekem még nincs — szólalt meg a barátom. — Rendben — felelte a kalauz. — Majd visszajövök. Elment —■ Hülye vagy — magyarázta a barátom — Nem fogjuk az egészet kifizetni, bízd rám a dolgot Rábíztam Kalauzunk jő fél óra múlva jött vissza, kezében kis jegytömb, golyóstoll. Még nem írt — Megvan a pénz? — kérdezte. — Nehezen, de összejött — felelte a barátom. — Utolsó vasainktól búcsúzunk. — Igazán? — kérdézte a kalauz, és hunyorított. — Muszáj az egészet kifizetni? — kérdezte a barátom. — Miért, ha vesz valamit a közértben, azt is ki kell fizetni, nem? — kedélyeskedett a kalauz, de egy szóval sem felelt a kérdésre. — Az más. A közért az más — nevetett a barátom. Hátralapítottuk a fülünket. — Na, jó! — sóhajtott a kalauz. — Mennyit ér meg maguknak ez az utazás? — Tessék mondani egy összeget — szólt a barátom. — Adnak egy hatvanast, és el van intézve. Visszaadom a jegyüket. — Rendben. — Odaadtam a hatvan forintot, eltette. — Köszönöm —• mondta. előtt zár be minden kaput a tartós, szívós „verekedés” előtt. Váradi azért sajnálatra méltó, mert vitathatatlan eredményeit, helytállását váltja aprópénzre akkor, amikor ajándékok elfogadásával csorbítja munkája tekintélyét. Hatalmaskodásáért azonban nem csak ő felelős. Névtelen szereplők tömegét kellett volna felsorolni, akik „menetközben” hallgatásukkal, fejbólogatásuk- kal segítették kifejlődni benne mindazt a negatív emberi vonást, mely végül a párt, az állam .nevében fogalmazódott meg, holott nem volt egyéb, mint ■ emberi gyengeség, rossz értelemben felfogott presztízs. Kitűnő kontra- punkt a községi párttitkár' karaktere, akit nem térít el elveitől a hivatali ranglétrán való feljebbljaladás, a felkínált tsz-elnökség mézesmadzaga sem. Egyáltalán nem véletlen ezért, hogy hallgatnak rá az emberek, hallgatnak rá, mert hisznek neki. Nem hallgathatom el végül azt az érzésem, hogy a minisztérium közreműködése az egész kistari ügy kibogozásában — kissé idealizált. Markánsabb vonásokkal, beszédesebb érvekkel kellett volna „felruházni” a minisztérium kiküldöttjét, mert így — majdnem — a mesebeli jó tündér szerepében búcsúzik el a könyv lapjain. Erényeivel és hibáival együtt tanulságos olvasmány ez a kisregény, mely fejlődésünk sokrétűségéből egy árnyoldalt kiragadva is el tudja hitetni, hogy nincs visszaút, csak buktatók, kisebb kitérők lehetnek, de a megkezdett úton menni kell. Szilárd Adárn Sass Ervin varss! Egyszer majd egyszer majd megfogalmazom az életem tető alá hozom ezt a hétvégi házat milyen a vasárnap ki tudja f egyszer majd megfogalmazom a szerelmet gyönyörű víziókat bársonysimulásokat egyszer majd megfogalmazom amire gondolok könyvet írok a néma hegyekről hópehelycsillagokról a nyár narancssárgáiról a barna őszről egyszer majd megfogalmazom a kútkerék nyikorgását az üres vödröt amikor álmok koppannák az alján egyszer majd megfogalmazom az életünket emberek a szerelmet a néma hegyeket az álmoktól terhes üres vödröt egyszer majd megfogalmazom Kövek összenéznek a kövek a parton az érkező hullámokkal a felcsillanó napfénnyel is összenéznek énekelnek csillagködökről lávafolyamok ritmusát rajzolják önmaguk arcuk előtt felszisszen a tenger miközben egyetlen ecsetvonással kék feliratot húznak évmilliók és egy elkövetkező óra látványa fölé melyet megfogalmazni újabb kövek érkeznek onnan ahol senki sem tartja fontosnak hogy emberré változva kibotorkáljon a parti hajlatok megejtő \ vonulataira — Nincs mit — feleltünk —, mi köszönjük. — De — áll meg a fülke ajtajában —, teljes diszkréciót kérek, megértik, ugye, még két évem van a nyugdíjig, nem akarnám, hogy probléma adódjon. Megértik, ugye? — Meg, meg — bólogattunk. Elköszönt, elment, majd újabb fél óra múlva visz- szajött. — Visszaadom én azt a pénzt — mondta, de nem nyúlt se a zsebébe, se a táskájába. — Nem lesz nyugodt az éjszakám. Adódik valami, nagyon megütöm a bokámat — Ugyan — nyugtattuk meg. — Maga is jól járt, mi is. — Köszönöm —- mosolygott hálásan. — De ígérjék meg, senkinek nem szólnak az esetről, családom van... — ígérjük. — Viszontlátásra! Öt perc múlva megérkezünk. Elment — Te! — szólt a barátom. — Szóljunk csak utána, kérdezzük meg, mennyi nyugdíjra számít és két évig minden hónapban küldetünk magunknak egy-egy százast vele. ,Öre- gem, ketten vagyunk, „ha valami adódik”, nekünk hisznek. Megvesztegethető állami alkalmazott resz- ke_ss! — Nevettünk. o A másik kalauz, akiről beszélni akarok, külsőre szakasztott olyan volt, mint gyerekkorom kalauza: széles vállú, nagy hangú, vidám. És fontos. Kalauz nélkül nincs vonat, ezt tudja. Sorra lyukasztotta jegyeinket az én oldalamon, aztán komótosan fordult a másik oldalra: az ablak mellett két bácsika ült, hatvanéves formák. Az egyik, görbe hátú, ijedt szemű emberke, féláru jegyet váltott. Kalauzunk kilyukasztotta a jegyet, elkérte a bácsi igazolványát. Hanem abba nem volt beütve a pecsét. — Hm — mondta sokat sejtetően a kalauz. — Hun innen a pecsét? — Elfelejtettem, kérem — mondta a bácsika, és pislogott. — Elfelejtettük? Hm. Na, ha már egyszer elfelejtettük, többször nem fogjuk elfelejteni. Fizetni fogunk. Bizony — bólogatott. — Büntetéssel együtt harmincnyolc tíz. írom a pappírt. — így mondta, két pével, vastekintettel nézett szét a kocsiban, van-e ellenvélemény a két pével szemben. — Na, kérem — mondta, és elővette a golyóstollát. — Van szíve megbüntetni ezt az embert? — szólalt meg a másik öreg, kicsit testesébb, és nyugod- tabb, mint az, aki a várható büntetés súlya alatt roskadozott. — Beleszól? — tette le a tollat a kalauz. — Nem szólok bele — visszakozott a bácsi —, csak kérdem. Láthatja, hogy nem csaló, hanem egy öregember, aki véletlenül elfelejtette azt a nyavalyás pecsétet. — Nyavalyás pecsét — ismételte jelentőséggel a kalauz. — Mit akar ezzel mondani? Mindannyian a szóváltást figyeltük, drukkoltunk a bátor kis öregnek. Drukkoltunk, szótlanul, szemlesütve. — Szóval ne nagyon foglalkozzon maga ezzel a do. loggal! — mondta a kalauz. — Nem foglalkozom, csak figyelek. — Na, tőlem aztán figyelhet, amit akar, Csak ne szóljon a munkámba, mert ahhoz maga nem jöhet hozzá. Világos? Én se szólok, a magáéba, maga se az enyémbe. Világos? — Kéremszépen... — sző. Iáit meg a másik öreg, alázatos, lapos pillantást vetve a kalauzra. — Igazán, végtelenül sajnálofn, hogy elfelejtettem lebélyegeztetni az igazolványt, kérem, hibáztam, belátom. — Még szép, hogy belátja — dörrent a kalauz. — Ha hibáztunk, be kell látnunk. Nem? — kérdezte mindenkitől. — Tökéletesen igaz — mondta az öreg —, tökéletesen igaza van, és magának — fordult a másik öregemberhez —, igazán nem lett volna szabad beleszólni a dologba, mert csak hátráltatja a kalauz úr munkáját. — Ez az — mondta a kalauz. — Mégse illik beleszólni valamibe, amihez nincs közünk, nem igaz? — kérdezte az öreg védelmezőjét. Az döbbenten nézett rá, tekintetük találkozott. Két hatvanéves. Fölöttük az a jó húsban levő, hatalmas kalauz. — Megesett magán a szívem — dobta az öreg ölébe az igazolványt. — Nem büntetem meg, de holnapra meglegyen a pecsét. — Hogyne, hogyne, nagyon köszönöm, kalauz úr. — Maga meg — fordult a másik öreghez a kalauz —, vigyázzon, hogy miket beszél. Nahát — azzal ment tovább, hatalmas, döngő léptekkel, ment, ő, a kalauz, a vonat ura. A beszélgetés mindenütt abbamaradt, a két öreg se szólt egymáshoz. Kinéztünk az ablakon, hófödte hegyek suhantak az üveg mögött, fölöttük kéken csillogott a januári égbolt. „Szép ország!” — gondoltam, hogy a vonat robogott velünk a párhuzamos síneken. 0
