Békés Megyei Népújság, 1975. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-17 / 193. szám

L eült egy padra, néz­te a ligetet. Mint valami sziget part­jára, úgy lépnek ide az emberek. Távol a nagyváros szünte­len' morajlása: villamosok lomha áramlása, autók ör­vénylése, a buszok hullám­dörejé, mentők vészjel-szi- rénája. Ezzel a távoli zson­gással együtt a ligetben csönd van, az itteni han­gok a csönd tartozékai: gyermeklárma, áthúzó utasszállító repülőgépek szelíd mormolása. Néha el­röppen egy-egy hangos szó, köszöntő vagy búcsúzó. El­szabadul egy nevetés, de hüppögő sírás is. Itt-ott száraz, kemény köhögés. És a lépések zaja; lépteké a csörgő kavicson. Az embe­egy férfi papírból töpör- tyűt szemezget, friss ke­nyeret tör hozzá. Melléte­lepszik egy szatyoros házi­asszony, a hentestől fújtat hazafelé, szusszan egyet a pádon. Amott egy öreg­asszony légipostái borítéko­kat bontogat* leveleket ol­vas. A park szélén, az asz­falton egy nyurga diák gör­korcsolyával gurul át. Két lány fagylaltot nyal, egy­máshoz hajolva, sejtelmes arccal beszélgetnek. Ami­kor végére érnek a fagy­laltnak és a mesének, han­gosan fölvihognak. Valaki föláll, elmegy. Utána ma­rad a pádon egy hírlap; emelinti, meglebbenti a szél. Mintha búcsút intene az elhagyott, szomorú új­ság. Valaki a gyomráról beszél a szomszédjának. nyit. És bólogat, bólogat rájuk. Ott a postás, holtfárad- tan érkezik. Leveszi vállá­ról a nagy bőrtáskát, a padra teszi, mellé ereszke­dik. . Egyik kezével rátá­maszkodik, de egy kicsit át is öleli. Mintha valaki­vel meghitt kettesben tölte­né az időt a ligeti pádon. Egy orvos jön sietve; két beteglátogatás között leül egy kicsit a napon, kigom­bolja a felöltőjét. Hosszú­kás táskáját a térdére fek­teti. Egyik kezét úgy he­lyezi a másikra, olyan pu­hán és gyengéden, ahogy a betegekére szokta a vizsgá­lat után, ha nyugtatgatja őket: nincsen, kérem, nin­csen semmilyen komolyabb baj. Aztán hirtelen föláll, átmegy a ligeten, ott kint az aszfalton egy kis Fiat­kocsi kagylójába bújik. LIGETI PÁDON Sobor Antal novellája rek mind visznek valamit: táskát, kosarat, dobozt, en­ni- és innivalót, virágot, orvosságot. Vannak nem mindennapi cipekedők is, ezek a furcsák, akiket a többiek megnéznek: valaki aranyozott keretben tájké­pet visz, a másik kalitká­ban madarat, a harmadik hatalmas faliórát. Most el kellene döntenie, melyik dolga után szalad­jon. Olyan dolgok ezek, amiket az ember délután intézhet el, a munkaidő le­jártával, hazafelé menet. Eszébe jutottak a telefonok, a futó látogatások; leg­alább öt helyre kellene te­lefonálnia vagy fölugrania. Napok óta készülődik, de valahogy elmarad mind­egyik. Néhány utcával odébb van az üzlet, ahol könnyű, olcsó cipőt lehet venni. Most elmehetne. Vagy beszaladhatna végre a könyvesboltba, ahol két hete félretettek neki egy könyvet. Régen készül megnézni egy filmet. Vala­hol kint játsszák már a külvárosban, ki kellene vil- lamosoznia. Végre meg kel­lene nyiratkoznia, van itt valahol egy borbélyműhely. Vagy a villanyszámla! Va­lami zűr volt legutóbb, té­vedés, hiba történt; be kel­lene lépni a... Űristen! Napok óta készül rá, hogy fölkeresi a fia osztályfőnö­két. „Kérem a Kedves Szü­lőt, szíveskedjék fölkeresni az iskolában ...” Itt hord­ja a levélkét a zsebében. Na, de most? Ilyenkor már nincsenek bent a tanárok. Most fölugorhatna a fogor­voshoz is. Még csak ez hi­ányzik! Nézte az embereket, mit csinálnak körülötte, merre, hova mentiek. Mintha tő­lük várna ötletet, hogy me­lyik dolgához lásson. Nézegette a pádon ülő­ket. A fáradtan leroskad 6- kat, a ráérősen letelepedő­ket, az órájukat maguk elé kapkodó röpkéket, akik ül­nek egy kicsit, majd mo­hón, utolsót szippantanak cigarettájukból, elhajítják, aztán sietnek Tovább. Egy fiatal anya színes íö- delű regényt olvas, moso­lyog. Előtte a kocsiban pi­ros arcú kisgyermek al­szik, ő is mosolyog. Odébb Röntgenleieteket, zárójelen­téseket, recepteket vesz elő; nem adja ki őket a kezé­ből, csak éppen megmutat­ja. Egy talpig gyászruhás özvegy noteszben lapoz, go- lyóstollal jegyezget vala­mit, talán a temetési költ­ségeket. A notesz fedőlap­pá, a toll is fekete. És itt vannak a nagy­anyák, az ezüsthajú, haj­lott hátú nörszök; le és föl sétálnak vödröt, babát, lab­dát cipelő unokáikkal. Aki a légipostái kopertákat bon­togatja, sorra , megnézi őket. Neki is lehetnek uno­kái, akik az óceánon túli városok parkjaiban futkos­nak. íme, az örök és elmarad­hatatlan csókolózók. ök vá­lasztják a félreesőbb, rej­tettebb padokat. Zilált ka- bátszámyak, kusza sálak, az arcukat elborító hosszú haj fátyla. Néha fölpillan­tanak, megemelik a fejü­ket, csodálkozó, nagy sze* mekkel körbenéznek, mint, akik mélyvízből merültek föl egy pillanatra. Aztán újra átölelik egymást, el­merülnek egy újabb csók­ban. A park végén a telefon­fülkében egy idős házas­pár préselődik, fészkelődik már egy ideje. Most előbúj­nak, leülnek egy padra, megfürdetik arcukat a fényben. Egyszercsak a férfi váratlanul fölkiált: — De akkor aztán én megmon­dom neki, nézze... — Ké­péből kikelve, nekivörösöd­ve, erélyesen kiabál, élén­ken gesztikulál hozzá: — Nézze, kérem, vegye tudo­másul egyszer és minden­korra... — A felesége bé­késen bólogat, mintha őt leckéztetné, mintha neki kellene tudomásul venni egyszer és mindenkorra. Az asszony megértő, türelmes arcú. Valójában ő az, aki tudomásul vesz. Mindig és mindent. Ö az, akinek a férje beolvas: ő a hivatali főnök, a kalauz, a bolti el­adó. Mindenki, akinek jól be kell végre olvasni. Egy életen át hallgatja, fölfog­ja az ura igazát. Neki zá­poroznak az ingerült, dühös és méltatlankodó szavak. Már ismeri őket, valameny­Nyomban a helyére ereszkedik egy öreg tanár. Egyik térdét markolja, mintha kapaszkodna ben­ne. Tömött, nyitott aktatás­kájából kék füzetek csomó­ja kandikált elő. Leveszi a kalapját, a napfény meg­csillan fehér homlokán. Az arca szürke, hosszúra nyúlt; erősen hunyorog, könnyezik is a széme a nagy fényben. Csontos, hosszú ujjai a füzetcsomón matatnak, mintha máris számolná, osztályozná a dolgozatokat. Tapintgatja a füzetek zárt titkát, a sok­féle jelet és képletet. A matematika lehet beléjük zárva, fiatalsága nagy ka­landja, a fölfedezések ko­ra. Most a táskájában vi­szi haza. Otthon lendüle­tes, piros vonalakat húz majd a füzetlapokra, inge­rült fölkiáltójeleket karcol, korrigáló megjegyzést ka- nyarít a margóra, útbaiga­zító tanácsokat ad. A töpörtyűt szemezgető a vízcsaphoz ment, a tenye­réből iszik. A gyomorbeteg fölállt, elbúcsúzik a szom­szédjától. A kisgyerek a kocsiban fölriadt, keserve­sen sír; az anyja leteszi a regényt, a csecsemő fölé hajol, igazít valamit a pár­náján, aztán elmennek. A regényt ridikülbe gyömö­szöli, a magas gyermekko­csit a hasával tolja. Elin­dul az idős házaspárt is, egymásba karolva. A férfi dühödten magyaráz vala­mit, fölemelt mutatóujjával éppen felelősségre von va­lakit. Felesége hallgatja a kíméletlen korholást, és bó­logat hozzá. A fűben feketerigó lépe­get. A fű szélén karcsú, nagy termetű kutyát vezet­nek pórázon. A kutya meg­pillantja a rigót, ugrana, nekifeszül a teste. Reszket­ve, két lábon rugaszkodik feléje, megrántja a gazdá­ját. Mély, dörrenő hangon fölugat. A rigó riadtan röppen a magasba. Hajlongó ágra száll, türelmesen meg­várja, amíg a kutyáék el­mennek, aztán visszaszáll. A szatyros háziasszony köz­ben egy kenyérdarabkát vetett a fűre. A feketerigó mindkét lábával rákapasz­kodik, billeg rajta, körbe- körbe pillant, kapkodva, gyorsan csipegeti. Megszólal a közeli temp­lom harangja. A toronyból elválik egy csapat galamb. Kört írnak le a liget fölött, aztán lereszkednek valaho­vá a fákon túl. Az órájár% néz: eljárt az idő, amit a ligetben enge­délyezett magának. És nem döntötte el, melyik dolga után fusson. Föláll, elindul a csikorgó kavicson. Amíg átmegy a ligeten, kiér a fák alól, lesz ideje határozni. Majd lassabban lépked, úgy job­ban megfontolhatja, mihez is kezdjen hazafelé me­net... Várkonyi János Hégi Ház Könyvjelző Méltán pá két kisregény A Szépirodalmi Könyv­kiadó 1972-ben meghirde­tett, máj, életünket kifeje­ző kisregénypályázatának díjnyertes és jutalmazott kötetei rendre napvilágot látnak. Hadd emlékeztes­sük olvasóinkat ez alka­lommal az első két díjazott regényre. Tóth Benedek első elbe­szélő művével jelentkezik. A Népszabadság riportere, munkatársa, aki száz és száz falúsi témájú riport­jával szerzett jó nevet ma­gának, problémalátó képes­ségének. Nincs visszaút cí­mű első díjas kisregénye is a mai termelőszövetkezeti élet gyújtópontjába Vezet. Az egyik gyenge tsz-t egyenesbe hozta a hete­dik elnök, ám leállította a járási vezetők anyagi meg- hálálását, ezért kegyvesztett lett. Kampányt indítottak ellene, s csak a tagság és a minisztériumi vezetés együttesen tudta kivédeni az ellene indított hajszá­ból. Mire emelt fővel tá­vozhatna a községből, egy közben kibontakozott sze­relemmel is kárpótolva, autószerencsétlenség éri ... Tóth Benedek regényéből árad az élet alapos ismere­te, s ha a tsz-elnök új, s kissé indokolatlan szerel­mének kibontakozása az ol­vasó szemében talán-talán „színesítőnek” is tűnik, a regény mint legfrissebb és szenvedélyesen igazmondó tudósítás a mai magyar faluról, méltó figyelmet érdemel. Gáli István második dí­jas kisregénye már a mo­zikban is látható Révész György filmre átültetésé­ben. Az öreg arról szól mértéktartó, korszerűen szenvtelen, ám a humánu­mot ily módon sokkalta hathatósabban sugárzó el­beszélő művészettel, hogy miként birkóznak egymás­sal egy bányatelepi, .eldu­gott szivattyúházban egy öregember (egy 1919-től so­ha napsütést, könnyebbsé­get nem kapott mozgalmi harcos) és egy fiatal fiú, aki bányabeli virtuskodás­ban megrokkanva, erre a kímélő helyre került. Az öreg (mily kár, hogy olvas- takor állandóan felidéződik Faulkner legjava írásának, Az öreg-nek a képzete!) if­júkorától proletárharcos, akit a sors és történelem, a pillanatnyi helyzet mindig „balos” helyzetekbe sodort, mélységes humánummal, türelemmel akarja ezt a megrokkant, szertelen, többre, hatalomra vágyó nyomorék fiatalt az ember­ségre, a munka szeretetére ébreszteni, de csak halálá­val éri e célját el. Mily jel­képi erő van ebben a bá­nyászalakban, ennek örö­kös hullásában, csupa tra­gédiából álló életében és soha nem megtorpanó opti­mizmusában ! A csendes drámaiság, a szikár mon­datokban rejtőzködő, meg­értő melegség elégikussá és mégis olyan megrázóvá, eszmélhetővé forrósítja Gáli talán eddigi legszebb regé­nyét. Varga Imre Fóka György Háztető 1

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents