Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
KÖRÖSTÁJ I KULTURÁLIS MELLÉKLET I veweü be, régesa voäi tántorgók” szomorú, kilátástalan tekintetót őrzik a sárguló fotográfiák. És az emlékeztető: „1831-től 1913- ig 1 millió 300 ezer emberünk hagyta el a szülőföldet, és ment ki Amerikába ... Kiállításról kiállításra A Budai Várpalotába költözött a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Április 2-án nyitotta meg kapuit Budapesten, a Budai Várpalotába költözött Magyar Munkásmozgalmi Múzeum. A Dísz-tértől gyalog közelítheti meg a látogató a Palotát, és már maga ez az út is felér egy történelem-járással. Az épületek, a romok utalnak és emlékeztetnek arra, mi történt itt, ebben az országban egy évezreden át, hányszor és hogyan jutott a nép a végromlás szélére, amikor már úgy tűnt: soha többé nincs visszaút, nincs felemelkedés. És mindig volt visszaút és volt felemelkedés. A Palotába költözött Munkásmozgalmi Múzeum anyaga, a dokumentumok özönének tudományosan közérthető elrendezése, elénktárása az egyik bizonyíték arról, hogy miért volt visszaút a romlások széléről, és miért születhetett újjá mindig és mindig a nép? Történelmi lecke, de legalábbis ismétlés ez a kiállítás, melyet a palota vörös márvánnyal burkolt előcsarnokából az első emeletre érkezve láthatunk. A kezdetek az ipari munkásság kialakulását jelzik, még a 19. század első felében vagyunk. Képek a vitrinekben: az első gyárak, üzemek. Az Óbudai Hajógyár, Pesti Hengermalom, és mellettük a céhek emlékei, ládák, bizonyítványok, elszámolási könyvek, és az első közeli ismerős: a békéscsabai csizmadia céh mesterleveleinek nyomásához használt sárgaréz klisé 1872-ből. —. Felirat, tájékoztatásul: „1848 előtt a lakosság 1 százaléka, 136 ezer ember dolgozott céhes jellegű iparban és a manufaktúrákban.” Továbblépünk. Megalakulnak a bankok, újabb gyárak. Növekszik az ipari munkásság száma, bővül a vasúthálózat, Békés megyei kubikosok is eljutnak távoli országrészekbe, hogy megkeressék a télirevalót. Felirat: „25 krajcár volt a keresete egy munkásnak a pest—salgótarjáni vasútvonal építésén. 1 tányér gulyásleves 25 krajcárba került.” A kiállítás rendezői kitűnő munkát végeztek. Koncepciózus összeállításaik, az anyag bemutatása helyenként meglepően újszerű és változatos. Először látni részletes tablókat — személyi tárgyaikkal is kiegészítve. — a munkásmozgalom múlt századbeli vezetőiről, és azokról a küzdelmes életű parasztvezérek- ről, akik a legjobban megközelítették, helyenként és egy-egy vonatkozásában el is fogadták a munkásság eszméit. Itt találkozik a szemlélő Áchím L. Andrással, számos fényképfelvétel idézi országgyűlési szereplését, békéscsabai harcait, újságját és temetését, valamivel előbb pedig az Orosházi Földművelő Egylet híres zászlóját látjuk, az 1891. május 1-i események tanúját, mellette Szántó- Kovács János arcképe tekint ránk, és a bírósági tárgyalás dokumentumai. A századforduló szomorú emlékű korszakát az Amerikába vándorló új hazát keresők fiumei behajózása teret szentelnek a század- forduló utáni munkás-kul- túréletnek, melyet azért is hasznos figyelmesen végigböngészni, hiszen erre a nehezen és mostoha körülmények között kibontakozó művelődésre visszatekinteni a ma munkásművelődésének szervezése, formálása során szinte nélkülözhetetlen. Hagyományok, alapok ezek, még ha a távoli múltba is nyúlnak, a ma emberének világosan jelzik azokat a régiókat, ahol a hagyományokat okosan és körültekintően folytatni lehet. Főként a dalegyleti élet volt az, amely nemcsak a munkásember szép iránti fogékonyságát és igényét szolgálta, hanem eszmecserékre, politizálásra is alkalmas találkozási lehetőségeket biztosított; nem véletlen, hogy nagy múltú munkáskórusainkat újjáéleszteni Békésben is egyik legjelentősebb tennivalónk. A tablókról a munkásképző egyletek sem maradtak ki, mint a kor másik, ugyancsak hasznos ösz- szejöveteli, önképző alkalmai. A kiállítás, ahogy egyre jobban közelít az első világháborúhoz, a Tanácsköztársasághoz, úgy válik gazdagabbá és sokoldalúbbá. Ez természetes, hiszen a közelibb múltból sokkal több eredeti képanyag, plakátgyűjtemény, röplap és tárgy maradt fenn. Ilyen különösen-nagyszerű például a nyomdagép, melyen a Népszavát nyomták 1900- tól 1909-ig, felvétel a „Vérvörös Csütörtökről”, ugyanott Tisza István Ház-beli bársonyszéke, falnyi fotómásolat egy közismert, remek 1918-as felvételről (képünk) és így tovább. A most bemutatott kiállítás 1919. augusztus 1-vel zárul. A Tanácsköztársaság bukása ez a nap, s egy olyan 25 év kezdete, mely odáig vezetett, hogy népünk újra a pusztulás szélére sodródott Érdemes időt szánni a múzeum felkeresésére, ahol művészi fényképkiállítás és képzőművészeti tárlat is várja az érdeklődőket. S. E. Miklós István Rágyújtó MAJAKOVSZKIJ Negyvenöt év® halt meg Majakovszkij, Vlagyimir viagyi. mirovics orosz költő, a forradalmi szovjet költészet megteremtője és első klasszikusa. Pályája kezdetén verseiben a lázadás hangja szólalt meg, a tiltakozás a kispolgári tehetetlenség, a megalkuvás ellen, de lázadása ekkor még anarchista jelleg® volt, az elsekélyesedett kispolgári irodalom ellen tüntető orosz futurista költészet hangjával rokon. Fejlődése során líráját egyre inkább humanista, forradalmi tartalommal töltötte meg. Kifejezésmódjában s merész képek, szokatlan fordulatok használata, a széttördelt verssorok sajátos dinamikája forradalmi pátosz- szál, az új élet építésének hitével és lendületével párosult. Önagyonülésezők Alig pity maliik, már látom, erre meg nap-mint-nap az emberfalka az ár-, a vám-, a só-, a jegy-, az adó- s néhány segéd-hivatalba. Mint zápor, elönti a papíros ott, alighogy a házba belépett: kiszednek vagy ötven fontos ügydarabot — ülésre oszolnak a tisztviselő-népek. Besomfordálok: ' „Csak néhány szóra, kérem, ősidők óta bejutni igyekszem.” — „Iván Ivanics elvtárs ülésbe ment éppen, az egyesített ló- és hangverseny ügyekben.” Letaposol vagy száz lépcsőjokot. Rongy élet. Majd újra: „Azt üzenik, egy óra múlva jöjjön el. Most ülés van: <f*szövetkezeti központnak egy üveg tinta kell.” Egy óra múlva: se titkár, se titkárnő nincs benn —■ nagy űri Mindenki, huszonkét évgn innen, a komszomol ülésben csücsül. Késő este újra már mögöttem a hét emelet, a tetejére másztam. „Iván Ivanics elvtárs visszajött-e? — Ülésezik az a-bé-cé dé-elnöki szobában.* Lavinaként rontok, hol ülésbe gyűlnek, útközben tajtékzó szitkokat okadok — és íme: odabent fél-emberek ülnek Hol a másik felük? Ez micsoda átok? „Széjjelvágták” Meggyilkolták!* Üvöltök hidegrázva — A szörnyű kép agyamra ment egészt Es hallom, a titkár nyugodtan magyarázza: .,Ezek egyszerre vannak két ülésen. Naponta vagy húszféle hivatalban rendezünk ülésesdit. Szét kell szakadnunk, akarva, nem akarva! Derékig ott, a többi meg itt.” Álmatlan izgalom éjjel. A nap korán ébred. Csakhogy eljött ez a pirkadat: ó, legalább még egy ülést, amelyen végleg eldöntik, hogy minden ülésezést tőből kiirtanak. Hegedűs Gét* fordító»
