Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-13 / 86. szám
A hetven éves József Attila Hetven évvel ezeäött, 1905. április 11-én született Budapesten — a Ferencvárosban — József Attila, a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a világirodalom egyik halhatatlanja. A Gát utcai bérkaszárnya földszinti kislakásában nézelődöm, a proletárköl- tő bölcsőjénél — hetven évvel később. Ünnepi pillanatok. S az emlékezés ekkor átcsap egy kérdésbe, amit nem ünneprontás, ellenkezőleg, meggondolt-átnézett ünneplés elibénk idézni. A hetven éves József Attila öreg-e már, avagy fiatal maradt, amilyen, volt életében? A válasz könnyű is, nehéz is. Könnyű, mert nem önerőnkből beül eljutnunk hozzá, hanem József Attila költészetéből. S nehéz is, mert közben óhatatlanul önvizsgálatot kell tartanunk arról, hogyan sáfárkodtunk ezzel a költészettel; József Attila örökösei az ő örökSögióvcíL Mit hagyott József Attila a proletár-utókorra; a szocializmus költői megál- modója-hanoosa a szocializmust élvező, immár a fejlett szocializmust építő népére, társadalmunkra? Az ember, mióta eszét tudja, az egyenetlenséget, a társadalmi egyenlőtlenséget igyekezett — alkalmasint vérrel, de mindig verítékkel — összhanggá alakítani, a disszonanciát harmóniává rendezni, önmaga és a külső világ kapcsolatában elsősorban. A történelem során voltak ebben előrelépések, de megtorpanások, sőt, vissza-visszalépések is. Az emberiség végül is mindig előre haladt. Ehhez viszont mindig.- előbb fel kellett ismerni, meg kellett érteni a disz- S2«nianciát, mert csak ezen át — nem pedig ezt átlépve — lehet egyáltalán, eljutni a harmóniához, A szabadsághoz; amely rendet szül. „Jöjj el, szabadság! Tte szülj nekem rendet” — írta József Attila^ De «míg ez a gyönyörű verssor, igaz felismerés megérett a költőben, előbb meg kellett értenie, át kellett élnie a rend ellentétét, a disszonanciát; eltökélten, tudatosan be kellett járnia a har- móniakeresés emberi és költői útját. Tudjuk; útvesztőit is, hiszen a kereső- kutató sem védett a pillanatnyi tévedés lehetőségétől. De végiül is felismert igazságot követni! — kötelesség. József Attila a saját életén keresztül érezte az egyenetlenség, társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság pirongató, sebszaggató kínjait. Még fiatal ember, és már lázong. Mun- kástramédiáikról ír, a forradalmi proletariátusba helyezi reményét (Fiatal életek indulója), ám első költői lépései még el-eitéved- ruek a sejtelmes hangulatok, a jóság és szépség túl általános kultusza felé. A disszonanciát már ismeri, a harmóniára ekkor még nem talál rá. Csak később, amikor 1925-ben Bécsbe, 1926- ban. Párizsba kerül; ekkor mér Marx, Hegel, Bénin tanításával ismerkedik s életét a forradalmi munkásmozgalommal köti egybe. „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet” — írja, mart óhajtja, akarja a szabadságot, küzd, megküzd érte. És a szabadságért vívott emberi s költői harcához megtalálja s követi a legbiztosabb, odakötöző, soha fel nem oldódó rendező elvet. Az egyértelmű társadalmi-politikai elkötelezettséget. Beleértve: osztálya szakadatlan vállalását, a munkásosztály össztársadalmi érvényű s az egész emberiség haladó törekvéseire összpontosuló érdekeinek szolgálatát, a pártosságot. Ez úgy „kötötte meg” József Attila kezét — és szükségképpen szívét is —, hogy általa magasságba, halhatatlanságba emelkedett költészete; máig ható « mindig a jövőbe mutató érvényűvé vált hite, élete, munkássága. Nem öregedett meg tehát, ellenkezőleg, örökké fiatal a ma már hetven éves József Attila. Ifjú erejű, mert a haiméniatereimtés soha be nem végzett, jóval inkább mindig is meg-msgújuló feladat; folyamatos kötelességünk. Az eredmények folytatásának, gyarapításának parancsoló szükségessége. Erre tanít József Attila. Erre tanítanak nagy versei s egész költészete. Simon Gy. Ferenc Vallomás a koltéssetről Tusrajz Kiss Anna portréjához „Jaj, fogy az orsó, fogy az orsó, Anyám, ezer éve fázol, A vénség kút jóban guggolsz, Ráncos almákkal gurígázol.” Sámánok megkésett leány-unokája. Világra érzékeny, didergő asszony-madár. Tisztaságot szomjazó, modem garabonciás. Költő, akinek verseiben a falusi élet erői munkálnák. Kiss Annát bárhová lódíthatja a sors, ő mindig hű marad szülőföldjéhez, a békési tájhoz. — Gyulán születtem és ahyám is ott halt meg — mondja a költőnő. — Zsa- dányban nevelkedtem és az orosházi gimnáziumban érettségiztem Félig már elvégeztem az Orvosi egyetemet, amikor a Hortobágyi® mentem tanítani. Jelenleg Budapestem élek. Most adtam nyomdába a harmadik venseskötetemet és néha ágy érzem, hogy van értelme a munkámnak. Mint Tnindenkánek, nekem is egész életemet döntően meghatározzák gyermekkorom élményei. Családunk oszlopa nagyanyám. volt Vidám, hatalmi« termetű, nagy akaratú asszony, akinek a köténye minden baj ellen védelmet adott Mindenki azt mondta rám, hogy az apám lánya vagyok. Amikor most felnőtt fejjel hazamegyek Zsa- dányba apámhoz; örülök, ha észreveszem, hogy tényleg egyformán jár az agyunk. Éjszakákén át beszélgetünk, néha veszekszünk is, de a vitáknak mindig nagy nevetés a vége. Büstzfce vagyok apámra. Szerencsém, hogy az ő látásmódját örököltem. A mesék, a babonás sejtelmek hatásán kívül gyermekkorom legfontosabb tanulsága az anyaggal való elemi kapcsolat volt Az, hogy minden megfogható, kitapintható! Sose felejtem el, hogy egyszer beszabadultam egy magtárba és ott egész testemmel beletemetkeztem a búzába. Később, amikor először találkoztam. Bartók zenéjével, ugyanaz* a leírhatatlan örömöt éreztem, mint amikor a búzában fürödtem. Az anyaggal és a szellemmel való kapósodat mündig hasonló érzéseket ébreszt bennem. Például ha egy jó verset olvasok, az éppen olyan, mint amikor gyerók- koromban lisztbe haraptam. Szinte minden sejtemmel érezni akarom & világot, s talán ez a vágyam ösztönzött versírásra is. Fogalmam sincs, hogy a költészetben ki lelhetett az elődöm. A népköltészet ismeretlenjei közt ezerszám voltak nálam különbek, is, csak nekik másképp alakult az egyéni sorsuk. Azt hiszem, a hortobágyi évek jelentették a fordulatot az életemben. A Hortobágy bennem valahogy mindent a „helyére rakott”. Magányos voltam és úgy éreztem, hogy csak a verseken keresztül tudom kifejezni magam. Rájöttem, hogy a költészet nem jelent se rangot, se terhet, éppen olyan természetes állapot, mint bármi más. Megtanultam, hogy a versíráshoz is rengeteg szorgalom és önfegyelem, kell. Első költeményem megírása után még hat évig dolgoztam magsamnak, amíg nyilvánosság elé léptem. Ennyi idő eleg volt arra, hogy legalább önmagam kritikusa lehetek. Most Budapesten lakom, mert véleményem szerint az embernek egy ideig a fővárosban is kell élnie. Kicsi albérleti szidbám is arról árulkodik, hogy a költészetből eddig nem tudtam megtodlasodni. Persze, az nem is zavar engem, hiszen világéit bemben csóró ember voltam. Azt hiszem, a bírható szenvedések, amelyek nem nyomorítják meg az embert, csak erősebbé, igazabbá tesznek mindnyájunkat. És ez számomra mindennél fontosabb.., Andódy Tibor Ellenállók Felszabadító Harmonikas Földosztás Kisplasztikák egy kiállításon* „... Amiről még külön akarok szólni, az Párzsa János elkötelezettsége, pártossága. Nyugodt lélekkel állítom, hogy kiállító művészünk ars poeticája egyenlő a párt, a nép szolgálatával A maga művészi kifejezésiének az egyszerű emberekhez is szóló alkotásaival e miniatűr kiállítás keretében annyi mindent mond el a múltról ás jelenről, amelyekből megértik a jövőt is, és tudatukká válik, hogy szép jelenünknek örülve, aizt megbecsülve, mindenkinek tennie is kell a még szebb holnapért. És ón ebben látom Párzsa János művészetének lagruagyobb értékét. Nem akarok megsérteni senkit, de .kevés művészembert ismerek, aki nála tudatosabban vallaná a művészet pártosságát. Sőt nemcsak vallja, hanem gyakorolja is a felszabadulás óta, hiszen már 1945-ben a békéscsabai MADISZ-vezetőség által létrehozott képzőművészeti szabadiskola alapító tagjaként lépett a képzőművészet nagyon szép, de igen rögös útjára. Hallgassuk, meg, mit is mond Párzsa János magáról egymondatos önvallomásában; „Humanistáinak vallom magam, szeretem az embereket, a környéket, azt a tá jat, ahol éleik.” Nézzük meg alkotásait, mennyire ismeri önmagát? Előrebocsátom, hogy nem vagyok szakértő műbíráló, az én értékelésem az érdeklődő tárlatlátogatónak a látottak alapján kialakult egyéni véleménye. Egy biztos, hogy a felszabadulástól napjainkig eltelt 30 évének kisplasztikái sorozata mint kor-ég sorstársra rám a megdöbbentő emlékezés erejével hatott A tüákésdrőtos békega- larnb a német siisakkal a hitleri fasizmus soha meg nem bocsátható bűneit idézd. A rokkant katonakoiriur szintén a fasizmus áldozata és rögtön az őszi müncheni utamra emlékeztem ahol sok hasonló háborús- nyomorékot láttam koldulni. A gyermekét féltő anyának szinte a hangját is hallom, amint teli torokbó' kiáltja; soha többé háborút! A lánccal jelzett rabság, az ellenállók portréja, a felszabadulást jelentő szovjet katona alakja a szivünkig ér, hiszen a szovjet katona alakja a mi életünkben a felszabadulás szimbólumává vált A romokon megindult az élet, az emberi akarat úr- fá lett a pusztuláson, leverték az első cölöpöket, földhöz jutott a nincstelen agrárproletár, a munkásé lett a gyár, megdőlt a volt uralkodó osztály művelődési monopóliuma. A kisplasztika krónikása 56 tragikumát is bele tudta sűríteni egyetlen apró alakba. A sorozat végső darabján mái nincs lánc a békegalam- bom, a béke erői győzedelmeskednek a népre neheze dő sötét árnyak felett.. * Részlet O. Kovács Istvár megnyitójából, melyet la púnk kamaraitárlat-soroza iában Párzsa János márciut J7-i, békéscsabai kiáSií táska olvasott 3sL Asilatvr M/WVítiMSl-. Könyvtárban
