Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-06 / 80. szám

Talpalatnyi föld — harminc év után Talán ügy illett volna — nyo­mába szegődve az elillant 30 esztendőnek —, hogy őt a Talp­alatnyi föld lakóinak legismer­tebb ismerősét és ismerőjét, a Felszabadult föld történetének megörökítőjét hívjam segítőül, hőseit fogjam vallatóra ismét könyveiben e történelmi évfor­dulón. Nem tettem mégsem. Szabó Pál után mi mondható maradt még a Piros Gőzükről, a Mezei Lászlókról? Nem ezt kutattam. Szemtanú­kat kerestem. Öreget, fiatalt, középkorút, aki a szabad har­minc évet megért mai Bihar- ugrát segítene megérteni. Tarsoly Viktor, a biharugrai Felszabadult Föld Tsz mezőőre ma 46 éves. Érdekes történetet őriz a szövetkezet másfél évti­zeddel ezelőtti megalakulásáról: — Hogy a lényegnél kezdjem, nem túl sokan akartak itt kö­zösködni az elejiben. Inkább csak az olyanok, mint magam is, akik 10—11 évesen napszámos­nak kényszerültek, a felszabadu­láskor meg, hogy kiskorúak vol­tak, a földosztásból kimaradtak. A többiek — a java — azzal a talpalatnyi földdel, amivel év­tizedeken át dacoltak az uradal­makkal, bizony nem könnyen hajlottak a hívó szóra. Volt itt már egy félresike­rült kezdeményezés az ötvenes évek elején, ami jó példát iga­zán nem tudott adni. Elég az hozzá, hogy már úgy voltunk — 1960-ban volt ez — még két na­pot rászánunk, ha az sem hoz eredményt, abbahagyjuk az agi- tálást. Hát az alatt a két nap alatt jött be a falu a közösbe. Az alakuló gyűlésre Pali bácsit is meghívtuk. Ott ült az elnökség­ben. Na, szóval ezen a gyűlésen azután kiderült, hogy a közös munkát nem az őszön, aratás után — ahogy a gazdák tervez­ték —, hanem már akkor rög­tön, tavasszal kell kezdeni. Egyéb sem kellett ezeknek a nyers-nyakas ugrai gazdáknak — fölálltak és magára hagyták a teremben Pali bácsit. Ö meg nagyon megharagudott. Röstell- tük is azután a dolgot, ahogy a kedélyek lecsitultak. Hogy min­dent jóvá tegyünk, úgy döntöt­tünk: szövetkezetünket — Pali bácsi filmjére utalólag — Fel­szabadult Földnek nevesük el. Egy szó, mint száz. A tsz „hól­esőjét” a bizalmatlanság lég­köre vette körül. Nem volt egyetlen épületünk sem. A lo­vak kint maradtak a tagoknál. Nagy nehezen vettünk egy K—25-öst, de pótkocsira mar nem tellett. Szekeret akasztot­tunk jobb híján a traktor után, úgy vittük a magot a földekre. A helyzet csak 1966 után kez­dett valamicskét javulni. Igaz, a vezetőség közben állandóan vál­tozott és a veszteségből sem tud­tunk kilábalni, ám a munkaíe­gyelem — a gépesítés fokozódá­sával — évről évre javult, szi­lárdult. Sokat változtak az em­berek is. Nekem elhiheti. Nyolc évig voltam a tsz pártlitkára. Napfeljöttétől naplenyugodtáig jártam a határt, pereltem az emberekkel. Maguk sem vették észre, de megváltoztak. A közös ügyekben egyre inkább lehet ra­juk számítani... —> Egy valamit őriztek meg feltétlenül régi tulajdonságaik közül az ugraiak: ragaszkodásu­kat a talpalatnyi földhöz, amely most már a közös Felszabadult Földet jelenti — mondja Kiss Zoltán, a községi tanács vb-tit- kára, aki így idézi fel felszaba­duláskori emlékeit; — Hatéves voltam, s nekem, mint a többi hozzám hasonló korú gyereknek, minden olyan kalandosnak, regényesnek tűnt. Az orosz katonák, akik jelvényt adtak, a töltény hüvelyek, ame­lyekkel kolompolni lehetett es a tankok, amelyeken mászkálni engedtek bennünket. Még az utazás is a szekéren, amikor a visszatérő németek a Sebes-Kö­rösön túlra lakoltattak bennün­ket, még az is olyan jó móká­nak, mulatságnak tűnt. A mosoly csak akkor fagyott le az ajkunkról, amikor két hét múlva visszatértünk és az utcá­kon szanaszét kilőtt tankokat, halott katonákat találtunk, a házunk helyén meg üszkös ro­mokat. Ekkor mutatkozott meg egyébként az itteni emberekben az is, amiről az előbb beszél­tem: hiszen mondhatom, hogy minden szétlőtt, leégett házat, anélkül, hogy összebeszéltek volna, együtt, közösen építettek föl. Mert, ha torzsalkodtak is néhanapján, abban Jdmondatla- nul is mélységesen egyetértet­tek, hogy ugrai ember csak Ug- rán találhat otthonra. Még ma is könnyen rámondják arra, aki elköltözik innen: nem is volt ez soha igazán közénk való. Biharugrán, ahol ma kétezer­nél alig valamivel többen élnek, az elmúlt másfél évtized alatt 200 új ház épült. Aki pedig a háztetőkön található tv-anten- nák számából akarna képet al­kotni magának az alsófokú el­látási központnak kijelölt köz­ségről, bizony megcsalattatna. Tv-antennát itt nemigen látni, hiszen a komádi erősítőállomás közelsége miatt az adásokat an­tenna nélkül is fogni lehet. A községből eljárók száma viszont már annál hívebbefi mu­tatja, hogy a biharugraiaknak Biharugra valóban az otthonuk. Legfeljebb, ha húszán ingáznak. A keresők négyötöd része — fele-fele arányban — a tsz-ben vagy a halgazdaságban talál munkára, hatvan embert foglal­koztat a kosárfonó üzem, har­mincat a MAVAD vadfeldolgozó telepe, s ha üzembe lép a halgaz­daság halfeldolgozó üzeme, meg felépül a sütőüzem, a község­lakók már nem fogják tudni ki­elégíteni a falu munkaerőigé­nyeit. Nem ez az egvetlen ok egyéb­ként, amiért Biharugrának ma már „ki kell lépnie önmagából”, amiért a „mindenki maga gaz- dá|a”-féle falu egyre táguló kör­ben válik felelősévé a Viharsa­rok e csücskében élők sorsáért. Erről Tóth Ernő, a Felszabadult Föld Tsz elnöke a következőket mondja: — Amikor öt évvel ezelőtt ide­kerültem, sikerült a vesztesége­inket kigazdálkodni Még a ta­valyi, a tartalékainkat is kime­rítő. rendkívüli évet sem zártuk veszteséggel. A korszerű mező- gazdaságot jellemző fogalmak — a szakosodás, a gépesítés, a ke- mizálás — nálunk gyakorlati té­nyek. önerőből ázonban nem tudunk mór továbblépni, mint ahogy 15 évvel ezelőtt a közös mai gazdái sem sokáig bírták volna már egyedül. A körös- nagyharsányi szomszédokkal szeretnénk erőinket egyesíteni. Ezzel szövetkézetünk tagjai is egyetértenek. Megértik, hogy ez olyan közös érdek, amelynek megvalósulása egyéni boldogulá­suk biztosítéka. A talpalatnyi földek egykori megművelői és a soraikat a gép­műhelyben, a földet művelő gé­peken erősítő utódaik így hát most is — mint eleddig mindig is — szűkebb hazájuk, földjük, falujuk szeretetéből merítik az erőt a jövőt megalapozó döntés­hez. Ez a ragaszkodás ad kul­csot annak megértéséhez is, hogy a biharugrai felszabadult földeket bőven termő földekké miért csak a szomszédokkal ösz- szefogva tehetik. De táplálja ezt az érzést a kö­zös gazdaságuk másfél évtize­des múltját építő számtalan pél­da, a falut az elmúlt 30 év alaft virágzó községgé tevő változá­sok sora, amelyek mind-mind egyenként is az összefogás sors- formáló erejét, jelentőségét bi­zonyítják. Szabó Pál, ha élne, ma otthon, Ugrán egy újabb re­gény írásába fogna talán: „Vi­rágzó föld” címen... Kőváry E. Péter Sokat tudtak a Szovjetunióról Megyei ifjúsági vetélkedő Orosházán Nehéz kérdést kapott Orosháza csapata. A legtöbb feleletük még­is jól sikerült — a végső helyezés a tanúság rá. Jobb szélen az egyéni versenyben is kiválóan szereplő Mák Imre (Foto: Jagri István) Ki tud többet a Szovjetunió­ról és Penza megyéről? — ezzel a címmel hirdetett több fordu­lós vetélkedőt a KISZ Békés megyei Bizottsága. Az alapszer­vezeti és városi-járási döntők után a felszabadulás 30. évfor­dulóján Orosházán mérték ösz- sze erejüket a városok, járások legjobbjaiból összeállított csapa­tok. Április 4-én kiderült, hogy sokan és sokat tudnak felszabadítóinkról, az orosz és szovjet történelemről és jelenről, politikáról, művészet­ről, tudományról, földrajzról, sportról. Pontos válaszokat ér­tékelhetett a zsűri akkor is, ami­kor testvérmegyénkről szóltak a kérdések: területe kisebb, mint hazánké, közelében halad el a Barátság kőolajvezeték. Lenin édesapja meteorológiai állomást vezetett a városban, ahol mate­matikát és fizikát tanított és így tovább. A csapatversenyben Békéscsa­ba első csapata szerezte meg a győzelmet Orosháza és az oros­házi járás együttese előtt, míg az egyéni versenyben Szekeres István, a megyei tanács munka­ügyi osztályának közgazdásza diadalmaskodott. Teljesítményé­ért — akárcsak a helyezettek; Obert Ferenc, a gyulai KÖVI- ZIG mérnöke, Mák Imre, az oros­házi Alföldi Kőolaj- és Gázipari Gépgyár üzemvezetője, Farkas Sándor, a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatósága Békés megyei Hivatalának revizora és Burján Katalin, a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium és Szakközépiskola tl/a osztályos tanulója — szovjet unióbeli tár­sasutazásra szóló részvételi je­gyet vehetett át Pataki Józseftől, a Magyar Úttörők Szövetsége Békés megyei Tanácsának elnö­kétől. asmaisBtaniHc i UNIVERZÁL bútorbemutató BÉKÉSCSABÁN, AZ IPARI SZAKMUNKÁSKÉPZŐ- INTÉZET ELŐCSARNOKÁBAN (LENIN ÜT 1—3., GIMNÁZIUM MELLETT) — SZEKRÉNYSOROK — KÁRPITOS GARNITÚRÁK — KONYHAGARNITŰRÁK NYITVA: ÁPRILIS 7—12-IG »'■ 1 ' » —————^i^——' Fekete Gyula: A fiú meg a katonák délelőtt délután 9.30—12.30-ig 14—18.30-ig ÁPRILIS 12-ÉN 9.30—17 ÖRÁIG LÁTOGATÁST SZÍVESEN VÁRJA AZ UN IVERZÁL BÉKÉSCSABAI BŰTORSZAKÜZLETE 45. Parázsó nagyapa is ott van a műhelyben — hát nem halt meg? akkor valaki más halha­tott meg —, ő is a szép motort nézi. De ez már nem az a mo­tor, kerék is van rajta. Pöffen egyet-kettőt, Grisa elrántja aló­la a kurblivasat... úgy van, ez traktor, a szíj is rajta van, de olyan irgalmatlanul hosszú szíj, nem is látni a végén a cséplőgé­pet. Eszeveszetten pörög a kerék, s az az érdekes, hogy teljesen zajtalanul jár. Látszik, hogy a Doberdónál ta­nult — mondja elismerően Pa­rázsó nagyapa. — Mindig be­szorult a géppuskába a heveder, meséltem már, ugye, éppen a legrosszabbkor, mindig. Aztán kijött egyszer, megcsinálta, és sose szorult be többet .. Mondd csak el neki a verset, fiám. Mit tudsz, te! Szégyelli, hogy nagyapa nem veszi észre rajta, ő már azóta sokat nőtt, nem való az már ne­ki. Aztán mégis kiáll középre, és éles hangon elszavalja azt a verset, amelyet még egészen ki­csi korában nagyapától tanult: Mendikás koromba ültem a kucikba, egy nagy tét üt lógtam a gatyám korcába. Megfogom a lábát kivetem a hóra, Uccu, tetű komám, néni vagy már a koréba! Nézi Grisát — nincs sehol. Jobb is, hogy nincs, legalább nem hallotta; nem való ez már őhozzá, ez a szavalás. Lehetséges, közben hazament. Karkovba. Jön a lila hálóinges lány, s ő is azt kérdezi: — Grisa? ... Hová lett Grisa? — Hát most béke van — mondja ő a lánynak. De nem mer a hálóingére nézni, nehogy megint kinevessék. Indul is ki­felé, mert aztán nem állná meg, hogy ne nézzen oda — akkor ve­szi észre, hogy a présházban van a műhely. És a cséplőt is ott látja már: ott a cséplőgép a dió­fák alatt. Érdekes; azelőtt sose szoktak itt csépelni. Persze idáig háború volt, és a békében minden más­képpen lesz. Könnyen lehet, hogy itt lesz a szérű ezután, a szőlőhegyen. A szivacsos orrú nyilas most illeszti oda a zsákot a gép fa­rához, és hátraszól: — Az a bicska engem illet, a gyöngyháznyelű, amit az oldal­zsákért cseréltél! Hozd csak el nekem azt a bicskát eey-kettó! Ügy tesz, mintha elmenne a bicskáért. Pedig esze ágában sincs elhozni, örüljön a sziva­csos orrú. hogy nincs az egész faluban lámpavas, mert akkor őt is felakasztották volna. A nagy sietségben, hogy mi­nél messzebb kerüljön onnan, belekeveredik a kökénybokor bozótjába. Olyan nagy most ez a bozót, mióta leskelődött Már- tiékra, úgy elterjedt, mint egy erdő, semerre se látni ki belőle, és akárhogy igyekezne kifelé, mindenütt csak a szúrós galy- lyak... Ahogy ott küszködik a galy- lyakkal, egyszerre csak megszó­lalnak az ágyúk. „No, hát ez sem tartott soká­ig. Gondoltam én azt, hogy nem tart sokáig... Grisa még haza se igen ért. Hacsak nem repülő­vel”. „Ó, hát nem hazament Grisa! A szalonnát vitte el a szőke lánynak, a hálásért... És én meg elfelejtettem mondani a lánynak, hogy Grisa már elvit­te a szalonnát...” Az ez, ágy úszó. És pukkannak már az aknák is. S akkor nem lehet valami messze a front, mert aknával nem lőnek messzire. Ez meg Sztálin-orgona. A leg- nagyóbb frontzajban is meg tudja különböztetni a Sztáiin-or- gona hangját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents