Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
* A kútról visszafelé haladva Binär in András már le akart térni a fűbe vágott csapásra, amikor Torda még visszatartotta. 7— András! — kezdte óvatoskodva. Már a jó- előbb, amikor a férfinép hányta-vetette a világ sorát, el akarta mondani, amit most, de akkor még visszafogta a nyelvét. Jobb az ilyesmiről négyszemközt beszélni. — Hallod? —múlatott délkelet irányába. — Hogyne hallanám! — Sok itt az asszony meg a gyerek. Nehogy megijedjenek, ha ideérnék az oroszok. Nem tudják ezek, mi a háború. Valakinek szólni kéne, hogy... állva, hosszasán szemlél- gette a már erejét vesztett sugarak fényében csillogó ablakokat. A fákra is ráült ez a lilásvörös szín. Még Kemenes intéző telepíttette ide ezt a nagy parkot a báró engedélyével, felesége kedvéért. Mindenféle fakülonlegessége- ket hozatott, nemcsak az ország különböző részeiből, hanem még külföldről is. A tüdőbeteg asszony itt sétálgatott, ha jó idő volt. „Honnan kaphatta meg ezt a szegénybetegséget?” — tűnődött az öreg most is. „Igaz, nagyon vékony nőszemély volt.” Sem akkor, sem azóta nem volt szabad betenni ide a lábát a gyerekeknek, a cselédek moraj, pedig már megszokták az utóbbi napokban, hogy távoli ágyúdörgések hangját hozza erre a szél. Mintha a háború is eler- nyedt volna erre az éjszakára. Emlékképek vibráltak képzeletében. Itt született, a majorban. Ez az ő világa. Nagyritkán szakította ki innen az élet. Legtovább az első háború. Jó néhány országot kényszerült bejárni. Taposta Galícia földjét, látott szakállas zsidókat Lembergben, ukrán faházakat, ikonok előtt imádkozó orosz parasztokat. Egy-egy elfelejtett alak. táj villant fel emlékezetéTőth Lajos: A várakozás óráiban* — Szólj te! — vágott Torda szavaiba Bindjin András. Torda letette a kantát, s közelebb lépett idősebb komájához. — Te a kommün idején is gazdánk voltál. Hallgattunk rád. Az öreg nem válaszolt. «— Fej nélkül van a nép — mutatott Torda a cselédházak felé. — Ha akkor megcsináltad— — Meg is bántátok ti azt akkor! — jegyezte meg András bácsi célzatosan. — Hát... — vörösödött el Torda. — Azért nem egészen úgy van az. Te tudsz az oroszokkal beszélni. Meg kellene nekik magyarázni, hogy itt, a majorban nem ellenség el. — Tudják azok! — vágta oda dacosan az öreg. — Biztos, ami biztos. — Itt van Mihalik. Ű is bírja a nyelvüket. — Hebehurgya ember. Nem is egészen a mi fajtánk. — Cseléd! .— Az! Mikor te délután ott hagytál bennünket, még azt is mondta, hogy neki kellene esni a magtáraknak meg a kastélynak. Ha széthordjuk, ami ott van, aztán már az Isten se szedi össze. — Itt senki nem nyúlhat semmihez! — rándult meg idegesen Bindrin András. Torda megrettent az öreg komor tekintetétől. — No, hát én se úgy értettem, hogy most aztán egyből neki, mint bolond tehén a kőikének. — Sehogy! — csattant az öreg hangja. András bácsi otthon se bírt nyugton maradni. Felzaklatták Torda szavai. Letette a kantát a kre- denc mellé, s már indult is körülnézni. Legelőször az intézői lakás felé igyekezett. A villaszerű épület nem mesz- szire fekszik a kastélytól, a park fenyőfákkal teli részében. A kőlépcsők előtt • Részlet az Író „őrségváltás” A, kisregényéből. közül is csak azoknak, akik á parkot gondozták. Szigorú parancs volt ez! Ezért no- engedi be Korom Pista, a kertész a gyerekeket még most sem. Szinte abban éli ki magát, hogy rendületlenül silbakol a parkban. Pedig a gyerekek már nagyon oda kívánkoznak! Az intézői lak körül mindent rendben talált. Áthaladva a fenyvesen, megállt a kastély előtti nagy szökőkútnál. Már napokkal ezelőtt lekapcsolta róla a vizet Korom Pista. Néhány lesárgult levelet sodort oda a szél. A medencében is az elhagya- tottság első jeleiként levelek tarkállottak. Alkonyodott. András bácsi e csendes szemlélődés után a kastélyhoz vezető kavicsos úton. Felbaktatott az oszlopos bejárati részen. Megnézte, zárva van-e a vastag tölgyfaajtó, s már ment is tovább a parkon át az istállók felé. Az üresen tátongó lóistálló előtt hevesebben kezdett verni a szíve. A férfinéppel való délutáni dis- kurálására gondolt. Sehogyan se akarták megérteni, miért sajnálja annyira, hogy az intéző elhajtatta a lovakat is a többi számosállattal. „Mit kezdünk ló nélkül, ha...” — harapta el most is a délután ki nem mondott mondatot. Bekémlelt a sarkig nyitott ajtón. Ki a fene vehette le a keresztvasat? Nincs itt semmi! Csak dongók, legyek répdéstek bent. Némelyike nekicsapódott a falnak. A bódító trágyaszag megcsapta az orrát. Hiába töltött annyi évet istállókban, ezt a szagot nem bírta megszokni. A keresztvasat nem találva, behúzta az ajtót, majd leült egv nár lépésnyire levő, eltört tengelyű szekér rúdjára. A front felé fülelt. Nem hallatszott semmi Megborzongott. Ügy érezte hirtelen, anintha a lövészárokban másznának testén a tetűk. — Ah! — legyintett, másfelé kényszerítette gondolatait. A következő ,DÍllana^ ban akkorának látta magát, mint amekkora most Ferke unokája. Még nem is volt egészen ilyen idős, amikor istállós- gyereknek szegődtette él az apja. Azóta egészen mostanáig, kivéve a háborút, jószágok közt teltek el napjai. Bőrébe 'ivódott az istállóbűz, amit akkor is érez, ha tetőtől talpig szappannal mossa le magát. Ette tüdejét a rossz levegő, s ránehezedett a töméntelen munka. Most, vén fejjel egyre inkább érzi a robotos évtizedek súlyát. Összegörnyedt a rúdon. Ritkán esik így magába. Szikár, szálfa termetű maradt öregségére is. Olyan, aki nem ér rá elemésztődni. Csak egyszer roppan össze. De akkor örökre! Kiegyenesedett. Huszonöt évvel ezelőtt bikacsökkel verték a községházán. Miért? Mert földet akart. Új világot reméltek. „Fej nélkül van a nép” — villant meg benne Torda megjegyzése, s keserűen gondolt arra, mennyire mentegetőzött mindenki a vallatáskor Mintha csak egyedül ő, Bindrin András akart volna itt földet magának! A verés őt is megfélemlítette. Szabadulása után olyan Sötétnek látta a világot, hogy megfogadta, még egyszer nem égieti meg magát a politikával. S most mégis valami olyasmi bizsereg benne, mint annak idején, amikor a magára hagyott majorban élére állt a cselédeknek. Felnézett az égre. A hold magasan járt, pedig még csak kora este volt Imitt-amofct már a nagyobb csillagok is fény- lettek. A kukoricatábla felé figyelt, bele a végtelen sötétségbe. Vajon az jön-e el délkelet felől, amire ő számít? Olyan volt most Bindrin András, mint valamelyik nemzetségfő lehetett ezer év előtt, aki túl akart még érni a nagy hegykoszorún, hogy meglássa a még ismeretlen világot, amely felé sodoj-ta népét az élniakarás. Pedig benne nem a honfoglalók vére, hanem a Duna—Tisza táján nyomorban békétlen- kedők vére háborgott a mindent tűrni kénytelenek lázadó szenvedélyével. Harmincéves a Magyar írók Szövetsége A felszabadulás — mint minden téren — irodalmi életünkben is teljesen új korszakot nyitott. A jó művészi közérzetnek, az alkotói szabadságnak azonban nemcsak szubjektív, de szervezeti feltételei is voltak, ezért számíthatjuk for- . dulópontnak az Írószövetség 30 éve történt megalakulását. Hogyan kezdődött, miért tekinthetjük.korszakváltásnak ezt a pillanatot? — kérdem Simon Istvánt, a Magyar írók Szövetségének helyettes főtitkárát. — Óriási vérveszteség után éledt újra irodalmi életünk, hiszen egy nemzedék a háborúban pusztult. A későbbi író- szövetség magva nagy lélegzetvétellel kezdte szervező munkáját; Bálint Lajos, Boross Elemér és Gergely Sándor vezetésével. Az első székházat Budapest városparancsnoka, Zamercev tábornok utalta ki, az akkori Vilma királynő úton, a mai Gorkij fasor 10-ben. Hallomásokból tudom, hogy a szovjet parancsnokság irodalomszeretetből fakadó ügybuzgalma, segítőkészsége nagyszerű hatással volt az emberekre. — Milyen irányzatok képviselőiből tevődött össze az írószövetség tagsága az első időkben? — A két háború közötti haladó magyar ' irodalom — mint köztudott — nem volt egységes, irányzataiban eltért egymástól. Három jelentős erőt képviselt: a szocialista irodalom, a népi írók, s a haladó polgári irányzat táborát. E háromszárnyú irodalom képviselőiből alakult a Magyar írók Szövetsége. Végre napvilágot láthattak a fasiszta megszállás ellen tiltakozó verses és prózai naplók, elítélően vallott a fasiszta barbárságról a líra és a novellisztika. Előtérbe került a Horthy-rendszer — világnézetileg különbözőképp árnyalt — kritikai ábrázolása. — Hallatlan gyorsasággal, néhány hónap alatt új könyvek kerültek a romos Budapest utcáira, az írószövetség szervezésében már 1915-ben könyvnapot tartottak. Megjelent Nagy Lajos Pincenaplója, Illyés Gyula Egyéb című verseskötele, Déry Tibor Alvilági játékok című írása. Hamarosan utcára került Tersánszki Józsi Jenő teljes Kakukk Marcija, Gelléri Andor Endre elbeszélései, Veres Péter Gyepsoron című novellás kötete és Pályamunkások című önéletrajzi regénye, Déry Tibor Befejezetlen mondata, Gergely Sándor Dózsája... Az írószövetség szerepe akkor főleg abban nyilvánult meg, hogy a haladó irodalom elhatárolhatta magát a fasiszta és más gondolati eltévelyedésektől, amelyek utórezgésekben még megmaradtak, s amelyek ellen harcolni kellett. A gyógyítás és a rendtétel volt tehát az elsődleges szerepe az írószövetségnek. Rendezte az írók sorait. — Mennyiben változott később az írószövetség szerepe, feladatköre? — A személyi kultusz éveit, a dog- matizmust, a torzulásokat az írószövetség a maga módján jól átvészelte. A fiatalokat nagyszerűen segítette szárnypróbálgató időszakukban — ezt a magam bőrén is tapasztaltam. Óriási élmény volt számunkra, hogy megismerhettük Szabó Pált, Veres Pétert, Illyés Gyulát. Érdekes volt Szép Ernő mellett ülni, aki az Ady-nemzedékhez tartozott, vagy hallgatni Heltai Jenőt, amint elmeséli, hogyan ballagott Arany János koporsója után. Hiszen még egy kézfogás és már Vörösmartyéknál vagyunk. ■— Ez akkoriban csak az írószövetség keretein belül volt lehetséges. Szerepe tehát abban az időben többek között az volt, hogy az új nemzedéket az életművük nagy részét már megteremtett régebbiekkel kapcso1' össze Számomra legalábbis ez n. on fontos volt. Azonkívül beláthattunk az író- szövetség keretein belül a politikai és, irodalompolitikai élet olyan kulisszái mögé is, mint a sematizmus-vita, az 1952-es Felelet-vita, a folyóiratok körüli viták. A közéletbe kapcsolódottan éltünk ezáltal. Az 1960-as évektől a párt művészetpolitikája lehetővé tette, hogy minden nem ellenséges írói szándék teret kapjon az Írószövetség keretein belül. Ez felszabadította az alkotó erőket, nagyon sokszínű, gazdag irodalmat eredményezett. — Hogyan fogalmazhatnánk meg ma a harmincéves írószövetség szerepét, jelentőségének lényegét? — Érdekvédelmi, társadalmi szervezet. Nem szakszervezete az íróknak, de majdnem az. Célja és feladata: támogatni az írói alkotómunkát. Mint tanácsadó szerv segíti a kulturális törvények megszületését, képviseli az író- társadalmat az őket érintő szerzői, jóléti és pénzügyi kérdésekben. Felépítése is rendeltetésének megfelelő: a legszélesebb bázis, amin a szövetség nyugszik, a szakosztályok- szépprózai, költői, drámai, műfordítói, gyermek- és ifjúsági s a kritikai szakosztály. A választmányt, amely 45 tagú, a közgyűlés választja, a választmány pedig az elnököt, a főtitkárt és a titkárokat. Darvas József halálával az elnöki szék a legközelebbi közgyűlésig üres maradt. A választmány beszámoltatja a szakosztályokat, jóváhagyja a munkaterveket, s a tagfelvételi kérelmeket. Ma 243 tagja van az írószövetségnek. — Munkatervet említett. Milyen főbb feladatok szerepelnek az ideiben? — A költői szakosztály például József Attila hetvenedik születésnapjának jegyében készítette idei tervét, a prózai szakosztály Jókai születésének 150. évfordulóját ünnepli meg. Irodalmunk természetesen méltó módon ikívánja megünnepelni a felszabadulás évfordulóját. Testvérszövetségeinkkel, a kilenc szocialista ország íróival, közös munkaterv alapján tanulmányutakat, nyelvtanfolyamokat szervezünk, s ezektől a kapcsolatoktól is irodalmunk és szövetségünk további fejlődését várjuk. Ónody Éva Zsáky István Csónakkikötő
