Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-04 / 79. szám
A gárdalövész 30 éves emléke Vlagyimir Fjo- darovics O garjo vs a Szovjetunió Kommunista Pártja Penza megyei Bizottságának titkára, testvérmegyénk küldöttségének vezetője arra kért, írjam meg, mennyire hálásak a küldöttség tagjai Békés megye vezetőinek, hogy meghívást kaptak hazánk felszabadulásának 30. évfordulója alkalmából. — Ügy ítéljük, hogy ez a testvéri meghívás tovább mélyíti a magyar— szovjet barátságot, újabb megnyilvánulása megyéink alkotó testvéri kapcsolatának. örömünket tetézi, hogy látogatásunkra nem sokkal az MSZMP nagy jelentőségű, XI. kongresz- szusa után kelülhetett sor, azután a kongresszus után, amely hosszú távra határozta meg a Magyar Népköztársaság fejlődésének útját — mondta, majd arról beszélt, milyen öröm tudni, látni Penza dolgozó népének,, hogy a felszabadulást követő három évtized alatt hazánk, s benne Békés megye jelentős eredményeket ért el a szocializmus építésének útján. — Nagy érzelmi telítettséggel gondolok a magyarországi felszabadítási harcokra. Húszéves voltam 1944-ben. A máscr dik ukrán front 7. gárdahadserege 104-es gárdalövészezred katonájaként, október 10-én, harcok közepette jutottam el harcostársaimmal a Tiszához. Előttünk a folyó és mögötte Szolnok városa. A németek kétségbeesetten védték Szolnokot. Mindenáron meg akarták tartani. Ezredünk erőszakos átkelést hajtott végre október 11-én a folyom, Kegyetlen, véres harcok folytak a város alatt. Ogarjov elvtárs visszaemlékezése itt néhány pillanatra megszakadt. Érződött fátyolos hangján, hogy azokra a gárdistákra gondol, akik abban a több mint 30 év előtti Szolnokért vívott csatában életüket vesztették. De arcán mosoly fakadt, amikor a szolnoki emberekkel való találkozásról beszélt. — A felszabadított Szolnok lakói, amikor kijöttek az óvóhelyekről, pincékből, meleg örömmel fogadták csapatainkat. Mi ezt azzal viszonoztuk, hogy maradéktalanul eleget tettünk annak a parancsnak, amely előírta számunkra, hogy minden segítséget adjunk meg a harcok által sú'jtott és a németek által kifosztott város lakóinak. — Békés megyébe jövet átutaztunk Szolnokon. Csodálattal és örömmel láttuk, hogy a munkaszerető magyar nép új, gyönyörű Szolnokot épített. Büszkék vagyunk arra, hogy az MSZMP vezetésével ilyen eredményeket értek el, azoknak a harcoknak a nyomán, amelyet 30 évvel ezelőtt vívtunk — mondta rövid beszélgetésünket befejezve testvérmegyénk küldöttségének vezetője és további sikereket kívánt megyénk dolgozóinak a szocializmus építésében, Botyánszki János sscacroiB es es« assasi BÜSZKESÉGÜNK i A KGST-országok egyesített villamosenergia-rendszerében érkezik a Szovjetunióból a villamos energia. Képünkön a Béke-távvezeték gödi alállomása, (Fotó: MTI—KS) Embereket visszaadni a tavasznak, nyárnak Amikor becsengetek Gyulán, a Budrio lakótelep H per 3-as épületének földszinti lakásába, a négy év előtti ismerős, László Mari nyit ajtót. Nem ismer meg, de ez csak másodpercekig tart, mert a bemutatkozás után az emlékeztető — hetvenegyben riportot írtunk magukról, két nappal a szóbeli érettségi’előtt! — pállanotok alatt megteszi a hatását. Az arca felderül, nevet, sóhajt is hozzá egy retteneteset, hogy „de régen volt”, aztán invitál be a lakásba, ahol az egyik szobában a szülők, a másikban pedig Árkus Antal és nejei azaz László Mari lakik. Gratulálok a házassághoz, és a fiatalosan, jókedvűen berendezett kis szobában azonnal felismerem a négy év előtti riport hetedik főszereplőjét (hat' lány volt abban a riportalany), a szőrméik kabalakutyust. „Hát még ez is megvan?” kérdezem, de hát a kutyus rá a válasz, a legkézenfekvőbb. „Hogyne lenne, azóta több vizsgán segített” — mondja Mária (most már nevezzük így, ez illőbb hozzá) és sem ő, sem én nem hisszük el, hogy ezt komolyan mondja. Mutatom, a régi riport régi fényképfelvételét, hat lány ül azon a békési kollégium kertjében, a fal alatti pázsiton. „Igen, én vagyok az, a kép jobb szélén. De szörnyen tanulok, még nézni is rossz.” „És emlékezni?” — kérdezem, és milyen egyszerű, máris ott tartunk, amiért voltaképpen — némi zaklatott és tévutakra futó nyomozás után — László Máriát megtaláltam, és felkerestem most „Az élete. Azóta. Az eltelt négy év. Az érdekelne.” Látszólag egyszerű kérdés. De kérdezze csak meg bárki önmagától. „Mi történt veled az elmúlt négy évben. Mondd el. Őszintén.’” Tudom, hogy nagyon nehéz a válasz. A felületes, a nagyképű, az önámító — az köny- nyebb. Az előregyártott, mint sokak beszéde, számtalan szóvirága az életről, amit szentimentálisán nagy É-vel szoktunk emlegetni, egészen addig, amíg valamelyik szakasza előttünk áll, utána pedig? Kis é- vel, csak hogy éppen ott legyen. „É-let, mivé lett” — ismételgetjük a mondókát, amit valaki, valamikor és valamiért kitalált, és úgy futott vele egyik faluból a másikba, hogy közben bejárta a városokat is, egymásra hagyták nagyapák, szülőik és hagyják majd az unokák... „Szóval, Mária, É-let, mivé lett?!” „Ha emlékszik arra a riportra, azt mondtam: Gyulára készülök, az ápolónőképzőbe.” ’J9V van.’ „Gyulára jöttem. Az ápolónőképzőbe. Pontosabban (mert ■ugye miért ne lenne az ápolónőképzőnek is valami más neve) az egészségügyi szakiskolába. Az érettségi? Étát, tudja, az nem úgy sikerült először, ahogy akkor vártam, amikor meghúztuk a kabalakutyus fülét. Matek szóbeli után azt mondta két tanárom is: rendben van. No, nem a kitűnő,. csak az, hogy átmentem. Képzelheti, hogyan ért, amikor megtudtam, hogy nem sikerült... Még a bankettre sem mentem el. Van ilyen. Aztán felvételiztem a képzőbe, és szeptemberben elmentem pót- érettségire. Közepest kaptam. Nem a dac mondatja velem, hol van az már, ha lett volna is, de higgye el, egy szót sem tanultam erre a pótra. És akkor hármasra sikerült. Máig sem tudom, hogy lehet ez7” Emlegetem, hogy nem éppen lelkesítő okfejtés, hogy nem tanult, mégis sikerült, de ha egyszer így volt, minek szépítenénk azzal, hogy éjt nappallá téve tanult, mert belátta, hogy... és a többi. Máriának igaza van. Ahhoz az egészségügyi szakiskolához, magyarul: ápolónőkóp- zőhöz nem volt szüksége gimnáziumi érettségire. Ha nincs, akkor se baj, mert oda nyolc általános elég. Aztán megegyezünk gyorsan, hogy a történetnék ez a része már elavult, nem is érdekes. Az igazi, a nagy téma az, amit most csinál. „Tudja, az úgy kezdődött, hogy hatéves koromban megbetegedett a nagypapám. Bevitték a csabai kórházba (akkor még Békésen laktunk) és bementünk anyuval látogatóba. Láttam én ott a sok kedves, világoskék ruhába, köténybe és fityulába öltözött nővért, és arra gondoltam: ha nagy leszek, nővér leszek... Ez így volt. És mi lettem?” A gyulai kórház 2. sz. sebészetén dolgozik. Szeretik, becsülik. Okos, jólelkű emberke, ezt mondják róla a betegek és az orvosok, az ápolónők. Másfél éve, hogy ott van. Szép siker. ,JSiker?” gondolkozik el, és megigazítja a haját, amely már nem olyan divatosan hosszú, mint a négy év előtti képen. „Olyan hajjal képtelenség lenne j ez a munka.” Mesél és emlékezik. Mintha j milyen 'régi időkre emlékezne! j Pedig még csak jövőre lesz az ötéves érettségi találkozó a békési gimnáziumban. „Szétszéledt az osztály. Szöllősi Eszti, akiről szintén írt, Szegeden yan. Betartotta a szavát, ápolónő lett ő is... Sokszor nehéz. Fárasztó és reménytelen. De csak egyetlen percig vagy addig se. Egy gondolat-másodpercig. Aztán sóhajt egy nagyot az ember, és folytatja. A sebészeten, persze, nem csak ott, az is kell, hogy ne csak az agyunk járjon meg j a kezünk, hanem melegítse a szavakat és a mozdulatokat a l szívünk tó... Embereket kell újra kivezetnünk a világba, # tavaszba, nyárba... Gyógyultan kivezetni. Erről én nem nagyon tudok beszélni, én ezt érzem. Csak érzem. De mindig. Akkor is, amikor hajnalban kezdődik a mosdatás, amikor s műtét után az elesett emberek panaszos szemét látom, és sietek segíteni... Amikor odaszólnak nekem, hogy hol voltam két napig, már vártak, hiányoztam. ■ Akkor is, amikor már nincs panasz, amikor « kontrollra érkezők megkeresnek és el nem mennének szó nélkül... Ezek azok a semmiségek, apróságok, amelyekért érdemeit a legnehezebbjét, a legszörnyűbbet is vállalni annak, aki ápolónő lesz. Ápolni., .milyeij. szép szó, ugye? Ha többször kimondjuk vagy csak gondolunk rá egymás után, a szó növekedni kezd, kitárul, és hirtelen benne lesz az egész világ. A szeretet, a jóság, a Segíteni akarás.” „Ember-arcú szó lesz” mondom, és Mária csak bólint rá. pontosan.” Pedig nem egyszerű ate útja mégsem Voltak, akik le akarták beszélni négy éve: nehéz, fárasztó, kevés a fizetés. Nem sikerült lebeszélni. A 18 éves Mária kitartott a 6 éves Mari elhatározása mellett. Kőt év volt a szakiskola, ahol „majdnem” vörös diplomával végzett. Egyetlen pont hiányzott hozzá, az 51-hez! Szép idő volt, az a tanulás, a kilenc- hetes gyakorlatok sokféle izgalma, meg az utolsó félév, amikor „tankórtermes-kisnővé- rek” volt a becsületes nevük, és másfél éve már az igazi munka. a teljes beosztás. „Injekciós- nővérként kezdtem az első napon. Rá is csavartam úcry a tüt, hogy a doktor úr nem tudta lecsavarni... Azóta is emlegetne, hogy milyen precíz voltam...” A térje állattenyésztő technikus a Köröstáj Tsz-ben. Tavaly házasodtak össze, és Hévízen volt a nászút. „A legszebb nyár volt, akkor, de tényleg: két hétig csak napsütés, napsütés...” Vásároltak egy telket, nem messze a szülők lakásától, és építeni szeretnének. Háromnégy év múlva lesz a házavató. „A nyáron pedig már hárman leszünk” — mondja és hogy-hogynetm, meghúzza a kabalakutyus fülét. Az olyan szótlanul tűri, mint négy éve, a koli kertjében. De ugyanúgy nevet a szeme is, pedig csak fényes gombból varrták oda. Sass Ervin grtsjm&ős g 19750 ÁPRILIS L f
