Békés Megyei Népújság, 1975. április (30. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-04 / 79. szám

BÜSZKESÉGÜNK

Százezrek átázását teszi gyorsabbá ás kényelmesebbé * metró. Képünkön: a metró Blaha Lujza téri mozgólépcsője. (Fotó: MTI—KS)

Ruzicskay György Szarvas díszpolgára

Szarvason csütörtökön felszabadulási emlékünnepséget rendeseit az MSZMP városi bizottsága és a városi tanács. Az elmúlt 3 évtized fejlődéstörténetét Vrbovszky György, az MSZMP városi bizottságának első titkára ismertette. A városi tanácsülés határozata alapján

ros szülötte, 'Ruzicskay György Munkácsy-díjas festőművész. A dászpolgárságról szóló oklevelet Jansik Tamás tanácselnök adta át.

Szarvas város építésében, szépítésében legtöbb. társadalmi munkáit végzett szocialista brigádok elismerő oklevelet kaptak.

Szarvas első díszpolgára a vaaaaBSBS-seassses39sssssassss99Kseacss9BmsBs*ssxiC’aceazs»ss«siKxtsasaaiaiscaasii8SiS9aiaaBi

kor részt vett az államosítás végrehajtásában, ez'már közvetlenül a tőkések gazdasági hadállásai ellen irányult.

— Valami felszakadt bennünk —• idézi azt az időt, amikor a malmos Kovács átadta nekik a kulcsot. — Azt az érzést nem is tudom kifejezni. Az lett, amit mi, munkások akartunk.

Előrehájlite a széken, barna arca jóindulatú vonásai közé megvetés vegyül. Merthogy minden időnek megvannak a maga tetvei. Amikor egyszer a Munkásotthonban ülést tartottak, energikusan nyitott be hozzájuk egy férfi és azzal kezdte, hogy Pestről jött. Hivalkodásával le akarta őket venni a lábukról. Csakhogy ők igazolványt kértek tőle. De az nem volt neki. Hasonlóan kereste fel a szakszervezetet is. Majd Martincsek bőrkikészítő telepén tűnt fel. Mint aztán kiderült, Papp volt a neve. A telepen meg hízelgett, súgott a tulajnak, a legkülönbözőbb módon ócsárolta munkatársait. Természetesen kitudódott ez, s amikor aztán egy napon megsokallták a többiek, lefogták, beledobják a szemétládába és utánaszóltak: „Szemét embernek itt a helye”. Későbben a telep tulajdonosa népbíróság elé került és Papp összehordott arra hetet-hävat. Miután a telep tulajdonosát felmentették, mivel kiderült, hogy népellenes cselekedetet nem követett el, akkor meg Papp útón-útfélen azt hajtogatta: „Ilyen ez’a népbíróság”.

Igen, Horváth Lajos a népbíróságnak is tagja volt. Kicsit megrándul a középtermetű ember, fnivél ötvenhatnak is megadtak a tetvei.

— Akikor a megyei tanácsnál ■ a szál tszervezeti bizottság el- » nöke voltam. Helyiséget a gaz- S dasági hivatalnál, kaptunk. Me- « gyek. ekkor arra, hogy meg- ■ nézzem, ott van-e a vaskazet- ! ta, mert azelőtt folytak be a J szakszervezeti tagdíjak és 4 « ezer 500 forint volt benne. Lá- j tóm, hogy a gazdasági hivatal 5 nagy ablaka be van törve és a 1 „hazafiak” demizson mellett ■ tárgyalnak. Amikor észrevet- 5 tek, rámszóltak, keressek más- j hol irodát, ott már nincs he- • lyesm. Közben megláttam a ka- : zettát, és miután otthagytam ■ a „hazafiakat”, azon töpreng- ■ tem, miként hozzam, azt ki, I hogy közben ne fedezzenek fel, ; mert akkor oda lesz a 4 ezer ; 500 forint. Eszembe 'jutott az- ! tán, hogy munkaköpenyt öltök 1 magamra. Így is tettem. Minek j is figyeltek volna egy műhely- | munkásra? S a kazettát alá- ! dugtam a köpenynek, úgy hoz- ! tam el, majd elzártuk egy pán- | célszekrénybe.

Csupán villanások ezek a j gazdag életűiről. Hiszen Hör- I váth Lajos ötvenhatot köve- ! tőén, még egy jó évtizedig a ! politikai és gazdasági élet irá- I nyitója. Nemsokára a szőrme- j és kézműipari vállalat igazga- j tója lett. Egy év elteltével, I 1959-től a vállalat konfekció- s részlegének a vezetője 69-ig és 5 62-től a pártalapszervezet tit- | kára is. Ezután nyugállomány- S ba vonul. Megválik munkakö- | rétői. De nem válik meg soha j a forradalom eszméjétől. Cse- S lekedetei ebben fogantak min- • dig. Életútját ezért a dolgozó | emberek szolgálata fémjelzi. | Nincs is annál szentebb dólóg. * Ezért lett birtokosa a Lzoeia- | lista Hazáért Érdemrendnek. J Cserei Pál ‘

Mezőhegyest emlékek:

Eletek, sorsok — történelem...

Szépen süt a nap. Körülöttünk, amerre a szem ellát, zöldellő vetések. Szelek jönnek délről, tavasz-szagot hozva magukkal. Néhány száz méterre szikár őrtornyok jelzik az országhatárt. Az ég mély kék búrája alatt lélegzik a táj. Mezőhegyes egyik majorjába, a 47-esbe igyekszünk. Már messziről feltűnik a Bolond-toronynak nevezett volt zabtároló, az itteni tanyaközpontok jellegzetes építménye. Magányosan áll a „falu” szélén, mint egy ottfelejteti felkiáltójel!

De minek is jöttünk ide? Mit

akarunk? Emberek, családok életét, sorsát kutatni, az egykori cselédeket felkeresni, akik közel 30 évvel ezelőtt — Urbán Ernő szavaival élve — „csodát csináltak”. Felosztották a földet, lerombolták a cselédlakásokat, a vakondtúráshoz hasonló gödörházakat és emberhez méltó otthont, világot kezdtek teremteni maguknak.

■J:: p

Takaros, dróttal körülkerített ház. A rügyező barackfa körül szépen megmunkált veteményeskert. Távolabb karóhoz kötött fehér, hosszú szőrű kecske bóklászik. Jobbra a kis udvarban, az ól előtt sok baromfi, az asszony éppen enni ad nekik. A kerítésre könyökölök. Megszólítom.

— Az újságtól jött? — néz rám, kezét a köténye szegélyébe törli. — Azt szeretné tudni, hogyan élünk? Hát csak így. Látja. A ház? Az uram jobban tudja ezeket a dolgokat, már jön is — mutat a kerékpáron közeledő Bella Mihály felé. Köszöntjük egymást. A 70 éves ember gyűrt inge fölött mellénykefé- lét visel. Kalapja karimája alól pillog felém.

— Az apám Is itt született. Itt dolgozott látástól vakulásig. Én is itt szolgáltam a birtokon. A négy testvéremmel együtt. Tizenkét éves koromban disznópásztorként kezdtem Voltam ökörbéres, kocsis, gyalogmunkás. Azért a kis kommenclóért nagyon meg kellett szenvedni. Hajnal három órakor keltem és kilenckor feküdtem ..,

— Hogyan emlékszik a házépítésre?

Az öregember a nap felé emeli arcát, aztán hunyorogva kö- rülkémlei a tájon.

—■ A felszabadulás után kaptam közel öt hold földet. Aztán 47-ben építettük fel ezt a házat. Micsoda nyüzsgés volt itt akkor, ha látta volna. Bontási anyagot kaptunk a földhivataltól: gerendát, cserepet. Vályogot mi magunk vertünk a rokonokkal.

— Miből és hogyan élnek Mihály bátyám?

— Tíz éve mentem nyugdíjba az állami gazdaságtól. 1260 forintot kapok havonta. Disznót meg baromfit tartunk. A 400 négyszögölnyi kertben zöldségfélékkel bíbelődik az asszony, ami kettőnknek kell, az megterem. Igen. Egyedül vagyunk, sohasem volt gyerekünk. Elhallgat. Szélverte arcán fájdalom suhan át.

— Mit tenne, ha visszatérne

az ifjúsága ?

— Tanulnék. Nagyon sokat tanulnék. Sajnos a hat eleminél tovább nem jutottam, pedig jófejű gyereknek tartottak. De hogyan tanulhatott volna akkor egy magamfajta cselédgyerek?

— Harminc év alatt mennyit változott a világ?

— Ha a fiatalok sorsát nézem, akkor nagyot változott.* Az enyém meg még többet. A szerűében mosoly bujkál.

— Tudja miért? Mert gyerekből vénember lettem. A feleségem mosógéppel mos, gáztűzhelyen főz, én meg hallgatom

8. rádióban a Szabó családot. Újság? a Szabad Földet betűről betűre kiolvasom.

— Figyelemmel kísérte a pártkongresszus eseményeit?

— Hát persze. Mondtam is az asszonynak — ugyan hallgasd már, összefut a fél világ a fővárosunkban. Igaz, nekünk már este van, mégis az tetszett az egészben, ahogy a jövőt sínre tették ezen a tanácskozáson.

A veranda kövén kutya ha- 'sal, lompos és szívélyes, úgy fogadja az idegent, mintha az hazatért volna. Idős Barabás Béla nincs itthon, csak a felesége. Nyugalom és csendes derű van a tekintetében, ahogy a konyhába vezet. Tágas helyiség, • teli aggatva fényképekkel, a sarokban televízió. A hokkedlire mutat, hellyel kínál.

— Nagyon nehéz volt az életünk a felszabadulás előtt — nyúlik sóhajtássá a- lélegzete.— Nem is szívesen beszélek erről. Tizenketten voltunk testvérek és tudja mennyien maradtunk életben? — Négyen. Huszonhétben költöztünk Békéssámsonból Mezőhegyesre, majd 47-ben építettük ezt a házat. Hogy ez mit jelentett nekünk, szinte el sem tudom mondani. Hiszen a négy gyerekkel és a két idős szülővel addig a zsúfolt, közös cselédlakásban laktunk. Emlékszem, 15 mázsa búzáért csinálták meg a tetőt, a falat a testvérekkel közösen húztuk fel. Az-, tán új élet kezdődött. Kaptunk hat hold földet, gazdálkodtunk, azt hiszem egészen 52-ig. A férjem gyalogmunkás volt az állami gazdaságban, 69-ben ment nyugdíjba, 1270 forinttal.

T-1 A gyerekeik? — szaporítom a kérdést.

— Az ő életük másra fordult.

— Mennyiben?

— Amennyivel, többet kínált ez a rendszer. Igaz, itthagytak, de én nem bánom. Áz ő sorsuk, a boldogságuk énnekem is örömet okoz. A legidősebb fiú, Béla Kovácsházán, a tűzoltóságnál dolgozik, Mihály Csabán pincér- kedik, most kaptak lakást a KISZ-lakótelepen. A lányom, Julianna ide ment férjhez, az ura traktoros a gazdaságban, néhány házzal odébb laknak. A 21 éves Lajos Pécsett tanulta ki a szakács mesterséget, most Pesten dolgozik, 12-én lesz az esküvője, egy óvónőt vesz feleségül. Eddig öt unokánk van, de remélem lesz több is — teszi hozzá mosolyogva.

Bódé György a háza előtt áll. Magas, inas ember, úgy 70-nek saccolom.

—■ Ugyan, mi járatban? —■

kérdezi.

Mondom.

— Az életemről írni? Nem találnának semmi érdekeset benne. Itt élek, ahonnan mináen olyan távol és mégis minden olyan közel van. A közelséget a házra, a gyermekeimre és az emlékeimre értem. Ami nekem éppen az életet jelenti. Mostoha volt-e hozzám a sors? Szegények voltunk sokáig. Hét gyereket neveltünk fel a feleségemmel. Halkan, fejcsóválva kuncog maga élé, majd ismét megszólal :

— Hat lány és egy fiú... képzelje el.

—■ Családi pótlékot kapott?

Rám néz. Szemüvegéhez kap. Névet.

— Úgy, ahogy maga kapott. Nem volt akkoriban semmi ilyesmi, csak a munka.

— Mi az, amivel itt is másult a világ?

— Nem úgy van, mint régen, hogy egy lámpásnál, agy asztalnál, egy sparheltnál öreg, fiatal, mindenki. A fiatalok mindjárt új házba költöznek. Az ényémeimnek is önálló lakásuk van. Mindnyájan az állami gazdaságban dolgoznak. Az új ház, az új bútor, a tv, az megy most. És az autó.

— Hány unokája van?

— Tizennégy, és három dédunoka — mondja és kihúzza magát.

— Boldog ember maga, Gyuri bácsi?

— Az vagyok. Meg vagyok elégedve a családommal, mindennel. A MEDOSZ-ba járok. Hallgatom a fiatalokat. Bele nem szólok, csak hallgatok. Néha megkérdeznek engem is, hogy is volt, mint is volt régen?

Huszonnyolc évvel ezelőtt Urbán Ernő Debreczeni Mihály szavait így írta le egyik riportjában: „Most hallhatta, elvtárs. ilyenek ezek. Ka kell — megkoplalják, se cipőt, se ruhát nem újítanak az idén, de mire itt a hó, fedél alatt, a sajátjukban lesznek valamennyien.”

Mihály bácsi zömök, , testes, galambősz hajú ember. Már túl van a 70-en, de arca pozsgás, viruló, mint a gondosan eltett téli alma. Mezőhegyesen, a cukorgyári kolóniától nem messze egy modern, háromszobás, családi házban lakik az egyik fiánál. Becsukja a gazdasági udvar lécajtaját és felém közelít. Fényesre vikszolt csizmáján megtörik a fény. A könyvet mutatom, amelyben saját szavait olvasta. Cirokbugához hasonló bajuszához nyúl és megszólal:

— Emlékszem, hogyne emlékeznék. Mindig a szegények szószólója voltam, mindent megtettem értük, ami erőmből tellett. Negyvennégy márciusában ha- todmagammal megalakítottuk a pártot, majd a földigénylő bizottságot. A koronabirtokból 14 ezer 400 holdat osztottunk ki a nincstelenek között. Tíz új tanyaközpontot kezdtünk építeni, egyenként száz-száz családnak, ilyen volt ez a 47-es major is. Megsárgult fényképet vesz elő. A 34 évvel ezelőtti Debreczeni családot ábrázolja. A négy gyereken hosszú pendelv, mezítláb veszik körül a két szülőt.

— Hatvanötben halt meg a feleségem. Akkor mentem nyugdíjba. Két éve költöztem ide a fiamhoz, aki villanyszerelő a gazdaságban. A többiek? Az egyik repülőtiszt, a másik pedig diplomata. Bejárta már a világot, Pakisztánban és Indonéziában is járt. A negyedik fiam még 53-ban meghalt, mindössze 20 éves volt akkor.

Elköszönök. Az ól felé megy.

— Megetetem a malacokat — mondja gyermekes mosollyal. Az idő követelőzésére munkával felesel.

« « «

A tanácsházán Kassai Béla elnök fogad. Amikor meghallja, mi járatban vagyok, szélesen elmosolyodik.

— Én is onnan származom, a 47-ből Az apám, amikor földet kapott, tanyát épített, ott éltünk sokáig. Nem mozdult volna onnan semennyi pénzért. A parasztembernek a föld volt az istene. Később mégis beköltöztünk a majorba, a két bátyám még ma is ott él. Én iparos ember lettem, kitanultam a bognármesterséget, később az ifjúsági mozgalomban tevékenykedtem. Innen „emeltek” ki tanácselnöknek.

Harminc év, egy emberöltő. Csecsemőből embernyi emberré, ifjúból — derék-korúvá érlel; aki 20 éves volt, élete munkáját immár áttekinti. Akiket 30—40 évesen ért az új világ - szele, már megpihentek és emlékeznek. Mert béke van, békesség van és április!

Seres Sándor