Békés Megyei Népújság, 1975. március (30. évfolyam, 51-76. szám)

1975-03-04 / 53. szám

Időrendben egy televíziós közvetítésről Békéscsabáról sugározta a televízió és a rádió az Országos józsef Attila Szavalóverseny területi A színhely a békéscsabai if­júsági és úttörőház. Időpont szombat 17 óra 40 perc. Két- százan-kétszázötvenen várako­zunk az előcsarnokban. 17 óra 41—45 perc; kinyílik a nagy­terem ajtaja, a várakozók be­léphetnek a terembe Mindenki kezében ott van egy aprócska kártya, József Attila arcképé­vel és a nagybetűs szöveggel ; ORSZÁGOS JÓZSEF ATTILA SZAVALÓ VERSENY TERÜLE­TI DÖNTŐ. A vendégek arcán a kíváncsiság. A parabola­teremben négy televíziós ka­mera, huzalok, kábelek, kap­csolókkal, villogó lámpákkal teli csodaszerkezetek, a televíziós, rádiós közvetítés kellékei. 17 .óra 51 perc: elhelyezkedtünk a székekben; egy halk parancs­szóra íelgyúlnak a jupiterlám- pálk. Fényárban a nagyterem. A tv és a rádió stábjának em­berei keresztül-kasul szelik a termet Az operatőrök fellép­nek a szürke dobogókra, a ka­merák mellé. 17 óra 55 perc. A műsor rendezője, Csányi Miklós a színpadra lép, köszönti a ver­seny vendégeit a közönséget Megkér bennünket, hogy segít­sük az elkövetkező egy óra si­kerét, a közvetítés lebonyolítá­sát Instrukciókat utasításo­kat ad a közönségnek. Ez­alatt mögötte, a színpadon, a zsűri és a verseny titkársága is elfoglalja helyét Egy mikrofo- nos fülhallgató jár kézről kéz­re: a színpadon ülők arcán elé­gedett mosoly. A nézőtéren az izgalom, a „kameraláz” csak fokozódik. Mi is szerepelünk. 18 óra 9 perc; int a rendező, elül a moraj, a zaj. 18.10 perc: „Kedves közönségünk!...” — kezdi el milliók által látott és hallott üdvözlő mondatait Si­mon István Kossuth-díjas köl­tő. Bemutatja a zsűrit, a kö­zépen ülő Berek Kati színmű­vésznőt, a Nemzeti Színház tagját a zsűri elnökét, Debre- czeni Tibort, a Népművelési Intézet osztályvezetőjét, Do­rogi Zsigmondit, a Magyar Rádió osztályvezetőjét, Ba- barczy Lászlót a kaposvári döntőjét Csiky Gergely Színház főren­dezőjét és Horváth Ferenc színművészt a Madách Szín­ház tagját Még pár szó, és Simon István bekonferálja az első szavalót a békéscsabai téglagyár munkásszmpadának tagját Ardeleán Lászlót A fe­kete garbóé fiatalember Jó­zsef Attila: Tömeg című ver­sét szavalja. Lent, a nézőtéren csak a műszerek halk cirpelésej zajong A szavaló meghajlik, taps. Simon István előbbre lép, felteszi röpinterjújának első kérdését. Mi, a nézőtéren ebből semmit sem hallunk: a terem erősítése csődöt mondott. A verseny további számait alig élvezhettük. 18 óra 59 perc: „Legközelebb egy hét múlva, a televízió egyes stúdiójából közvetítünk” — mondja Simon István. Az utolsó kamera „adásban van”-t jelző lámpácskája is kialszik. Befejeződött a közvetítés. Hir­telen megmozdul a nézőtér, de Éless Béla, a Népművelési Iri- tézet munkatársa, a verseny tit­kárságának tagja csendet int. Felkéri Simon Istvánt a díjak átadására. Az első díjat a sze­gedi Holman Endre és a deb­receni Munkácsi Ildikó veszi át A második szintén a debre­ceni csapat tagja. Tilless Ág­nes. ök képviselik majd Ke- let-Magyarországot az április 11-i országos döntőn. A megyei tanács díját a Kazinczy-díjas Kováts Andrea, Békéscsaba vá­ros díját pedig az orosházi ha­tárőr, Simon József veszi át. A csabai csapat két tagja a Szakszervezetek Megyei Ta­nácsa ajándékát kapja, Árdele- án László és a tartalék­versenyző, Dunai Károly, ön­kéntelenül is felcsattan a taps; „játékon kívül”, de most is őszintén. Gratulációk, kézfogá­sok. Kihunynak a lámpák, indulunk a ruhatár felé, nyolc nagyon szép vers kitűnő tol­mácsolásának gazdagító élmé­nyével.­(Nemesi) űréknál vendégség volt, és se­gíteni kellett a konyhán. Mária nénje meg kasszírnő volt Nagyváradon, vagyis kur­va, őt senki sem őrizte, mégis tudott vigyázni magára. Pedig ő azt csinálja mindennap, ki tudja hányszor, éppen hogy azért fizetik. Mégse lett be­lőle baj. Eltűnődött ezen, hogy az em­berek mért nem elégszenek meg annyival, mint az állatok mind. Mert az biztos, hogy nem elégszenek meg annyival. Ki­vált a katonák. És miben volt olyan ügyetlen Margit*, és miben olyan ügyes Mari? Az volna a jő, ha mindenki jó előre tudná, kivel kerül ösz- sze a végén, A lányoknak is az volna a jó, meg a fiúknak is. Már akkor gondolt erre, ami­kor tavaly az iskolában Póta Rozikával csúfolták. Nem is igen bánta, ha csú­folják, mer szép kislány volna Rozika. Csak persze nem tud­ni még, milyen lesz asszony­nak. Mert a lányok többnyire addig széoek. míg lányok, utá­na meg elkezdenek hízni, lom- posodni; a Rozika anyjának is széle-hossza egy. De azért egyáltalán nem biz­tos. hogy ebben ivaza van Pa­rázsó nagymamának' „nézd mee az anviát. vedd el a lá­nyát” — miért ne lehetne az a lánv asszonynak m^'fmna? Ez csak olyan se ff’le. se farka beszéd. Asszonybeszéd. Az se igen hiszi, aki mondja. Észrevenni azt később a lá­nyon, milyen lesz asszonynak. Ha most még nem is, de ké­sőbb csak észre lehet venni. Tavaly egy lagziban sokat tácoltatta Rozikát, azután kezd­ték el csúfolni őket. Pótáéknak szomszédjuk volt a lagzis ház, nekik meg valamilyen rokon; úgy adódott, hogy Rozika lett a legkisebb koszorúslány, ő meg a felszalagbzott legények közt vplt a legfiatalabb, s mint egymáshoz valók, párba kerül­tek az esküvői menetben. Hát persze, hogy táncoltatta. Az úgy való. hogy a legény azt a koszorús1 ányt táncoltas­sa, akivel párba kerül. És ha a nagyobbaicnál úgy illik, a ki­sebbeknél sem iliik máskép­pen. Az biztos, hogy Rozika is szí­vesen táncolt vele, mert leg­alább megtanult táncolni. Mert Rozika nem tudott egyebet, csak a csárdást; ő tanította meg a tangóra, a foxra (csak a ke- ringőnél pihentek, azt még ő sem tudta jól). Akkor az egy­szer hasznát vette, hogy any- nyit nyúvasztották otthon a tánccal a nénjei. Nem tácoltak azért olyan túl sokat együtt. Azt már csak rá­juk fogták a csúfolkodók. Lehetséges. Rozika még tán­colt volna — örült, hogy tanul­hat. megtanulhat még a tánc­iskola előtt —. de ő vacsora után elhúzódott inkább az öre­gek asztalihoz, s hallgatta, mi­ket mesélnek Szibériáról, Do- berdóról, r-lf~iá~íl (Folytatjuk) Két hét a 2. Ukrán Front útján _____________© S zívbe markoló dallamok Kora reggel indultunk a Kurszki Pravda gépkocsiján Ja- kovlevo felé. Nyikolaj Berzukov velünk tartott, hogy megmutas­sa a páncélos csata emlékmű­múzeumát, amely mintegy 120 kilométerre van a várostól. Dimbes-dombos tájak követték egymást, gyümölcsösökkel, vég­telenbe nyúló, hóborította szán­tóföldekkel, melyek békés nyu­galma a város zsibongása után szinte elszenderítette az embert. •— Itt, a dombok között folyt a páncélosok küzdelme, mely kurszki csata néven bekerült a történelembe — törte meg a csendet Nyikolaj. A várost is nagy pusztítás érte. Majdnem két hónapon keresztül éjjel-nap­pal bombázták a fasiszták, de nem tudták elfoglalni. — Hány szovjet páncélos vett * részt a csatában? — Mintegy nyolcszáz T—34- es. A németek az egész terüle­tet elaknásították. Hogy ez mi­lyen mértékű volt, mi sem pél­dázza jobban, minthogy még a múlt évben is tízezer aknát ta­láltak ezen a területen. 1943. július 5-től augusztus 23-ig tartott a harc. A sztálin­grádi csata után a németek erő­teljes csapással itt próbálták is­mét kezükbe kaparintani a ha­dászati kezdeményezést. Had­osztályaik azonban teljesen el­véreztek a mélyen tagozott szov­jet védelmen. Ezután a Vörös Hadsereg hatalmas erejű ellen­támadást indított, mintegy 1500 kilométer szélességben mért sú- iyos csapást a fasisztákra. A kurszki győzelem után a szovjet csapatok hamarosan át­keltek a Dnyeperen, felszabadí­tották a Donyec-medencét, Ki- jevet és mintegy 600 kilométert tettek meg előre, nyugati irány­ba. A csata 30. évfordulóján nyi­tották meg a monumentális em­lékmű-múzeumot. A múzeum kertjében hősi emlékeket őriz­nek azok a hadállások, amelyek elzárták az utat a németek elő­retörése előtt. Az egyik mellett emléktábla; az állást öt szovjet harcos védte utolsó lehelteiéig és 17 német Tigrist semmisített meg. Ottjártunkkor éppen isko­lások látogatták meg a múze­um-kertet. A gyerekek megille- tődötten hallgatták tanáruk ma­gyarázatát. A dombok felől szomorú, szívbe markoló dallamokat ho­zott a szél. Legalábbis úgy tűnt., hogy távolról jön, pedig az em­lékmű talapzatából áradt. Ál­landóan szólt. Ügy, mint a leg­fájdalmasabb és legdrágább em­lék. Azokat idézte, akik életü­ket áldozták a szovjet földért Az emlékmű alatt van a mú­zeum. Tágas termét megtöltöt­ték a látogatók. Üjabb és újabb csoportok érkeztek. Az időseb­bek egyenesen ide siettek, a fi­atalok először a hadállásokat te­kintették meg. Az idegenvezető alig tudott megmozdulni, úgy körülvették. Csak a hangját hallottuk tisztin. Nagy veit a csend. A belső teremben filmet ve­títettek. Harckocsik jöttek, né­metek. Félelmetes fegyverek fé­nyei villogtak, fülsiketítő rob­banások hallatszottak. Majd szovjet hadállást mutatott a film, négy katonát, .mind a négy megsebesült. Az egyik katona arcát közelről látni. Szívszorító drámaisággal peregtek az ese­mények: a katona gránátot tart a kezében, de mielőtt eldobná, szíven találja az ellenséges lö­vedék. ■ Mellettünk idősebb asszony állt. Zokogott. — Iván, Iván — suttogta. , Egy fiatal lány belekarolt, el­kísérte. Kérdőn néztünk Nyiko- lajra. — Biztosan a férje jutott az eszébe vagy a fia. Sokan sírtak, mikor vége lett a filmnek. Kint hideg volt. A szél megerősödött. Ügy tetszett, mintha a gyászzene is fájdal­masabban szólna, mint amikor a múzeumba beléptünk. 1 • • • Visszatérve a városba, vidá­mabb társasággal találkoztunk. A 43. számú iskola diákjaival. Az intézmény Fáklya klubjá­nak tagjaival. A program ha­sonló, mint volt kijevi ifjú­gárdista barátaink klubjáé: fel­kutatni a háború hőseinek em­lékét, enyhíteni az elhunytak hozzátartozóinak fájdalmát, ta­lálkozni veteránokkal, segíteni a rászoruló öregeket bevásárlás­ban, favágásban, takarításban, ápolni a kapcsolatokat más or­szágok úttörőivel, s végezetül körülvezetni a látogatókat, is­kolájuk múzeumában. A különbség a kijeviekhez képest csak annyi, hogy itt nem az Ifjú Gárda emlékeit gyűj­tik, hanem az egyik kurszki had­osztályét. Az aztán megint csak közös vonás, hogy a gyerekek vidámsága hirtelen komolyra fordult, amikor rendkívül nagy szeretettel, tárgyi tudással kezd­ték magyarázni múzeumuk va­lamennyi kincsének — frontfo­tóknak, maguk gyűjtette löve­dékhüvelyeknek, háborút járt katonai fényképeknek, tiszti sapkáknak — a történetét. Az is megegyezett Kijewel, hogy ők is szeretnének magyar isko­lákkal levelezni (címük: Szred- naja Skola, nomer 43. — Kurszk, Belgorodszkaja 21, Klub Fa­kel). A kijevi, a zaporozsjei és * plodordnyei után ez már a ne­gyedik iskola volt, amit meglá­togattunk s körüljárhattunk. Bi­zonyos általánosítást le lehetett hát vonni a szovjet oktatási rendszerről — még akkor is, ha feltehetően nem átlagon aluli intézmények vendégei voltunk. Jó az iskolák tárgyi ellátottsá­ga: a szaktantermekben kézi­könyvtár, igen sok szemléltető ábra, minden pádon megfelelő számú kísérleti eszköz van, amit minden gyerek maga kezel. Ter­mészetesnek számít a magneto­fon, a filmvetítő, a tárgytól füg­gően a mikroszkóp, az élősarok, az akvárium. Nincs új iskola, amelyhez ne épülne tornate­rem. Különös gondot fordítanak a tanárok a helyes történelmi szemlélet, a hazaszeretet kiala­kítására. Nem utolsósorban az iskolamúzeumok révén, ame­lyek a 70-es években szaporod­tak meg. A legtöbb gyűjtemény témája az adott városban, köz­ségben harcoló hadosztályok, ez- redek, zászlóaljak küzdelme. A választást központilag is segí­tik, azzal a nem titkolt céllal, hogy ily módon megmaradja­nak a Nagy Honvédő Háború olyan emlékei, amelyek össze­gyűjtésére az országos múzeumi hálózat képtelen lenne. E múzeumok nevelési értéke nemcsak az ismeretek bővítésé­ben mutatkozik meg. A folya­matos munka, a rendkívül pon­tosan körülhatárolt feladatok fegyelmezetté teszik a gyereke­ket, fokozzák akaraterejüket, eredményesen alakítják szemé­lyiségüket. Aki egyszer is járt ilyenfajta múzeumban, nem jö­het el más benyomásokkal; ezek a gyerekek szívesen teszik, amit tesznek, kitűnő alapot kapnak ahhoz, hogy felnőtt korukban is megállhassák helyüket az élet­ben. (Folytatjuk) Serédi János — Daniss Győző

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents