Békés Megyei Népújság, 1975. január (30. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-14 / 11. szám

Jókai SasinhA» Az élei tisztelőié Katona József Bánk bánja újra Bákáscsabán A bemutató három jelenete: Gertrudis (Dévay Kamilla) és Ott® (Balázsi Gyula): „Meráni herceg, egy férfiú nem tud ki­fogni egy asszonyszemélyen?!...” Bánk a békétlenek titkos összejövetelén: jobbról Bánk bán (Atg Gyula), mellette Petur (Bicskey Károly) Az összeomlás pillanatában: Melinda (Déry Mária) és Bánk (SAii Gyula!) Demény felv. filbert Schweitzer „Európában, óreg orgoná­kat, Afrikában beteg nége­reket gyógyítottam” így ösz- szegezte életét. Így, ilyen sze­rényen. Lényét bölcs türelem és mosolygó önirónia jelle­mezte. 30 éves korában olvasott egy jelentést az Ogooue me­dencéjében élő négerek nyo­morúságos egészségügyi hely­zetéről. Ügy érezte, hogy a fehér ember mérhetetlen bű­nöket követett el a feketék­kel szemben, s ezt más fe­héreknek kell jóvátenniük. A kötelességet elsősorban önmagára vonatkoztatta, ez érlelte meg döntését. Ketté­törte szépen ívelő pályáját — ekkor már teológiai ta­nár volt, a filozófia doktora, s Európa-szerte sikeres or­gonaművész, könyvei egymás után jelentek meg, és mesteri kézzel javította az utolérhe­tetlen szép hangú ódon orgo­nákat — mégis új pályát vá­lasztott: beiratkozott az or­vosi fakultásra. Amikor néhány évvel ké­sőbb megérkezett Lambare- nébe, valósággal a semmiből kellett megteremtenie a ké­sőbb legendás hírű kórház- telepet, Néhány láda gyógy- és kötszer volt a felszerelé­se, ezt is hangversenykörút- jainak jövedelméből szedte össze. És az őserdő mélyén mi várta? Egy régebben, tyúkólnak használt faház, itt kezdte el rendelését. Mert. ha egyebe nem is, • betege bőven akadt Megbizonyoso­dott arról, amit eleve sejtett, hogy a természet ölén élő népek sem egészségesebbek, hogy a fájdalom éppúgy gyötri őket mint bárkit a világon. Mindenhez kellett ér­tenie: jöttek a maláriások, a leprások, a szívbetegek; hoz­ták az álomkórosokat, a fe­kélyektől elborítottakat, az elmebetegeket És jöttek a gyarmatosítók átkos adomá­nyait viselők: az alkoholtól májbajossá váltak, a fakiter­meléstől sérvet szerzők, a tbc-vel fertőzöttek. Vége­láthatatlan tömegben jöttek, . hogy talpra állítsa őket. És amikor a jól felszerelt kórháztelep elkészült, egész művét elsöpörte a föld színé­ről az első világháború. A francia hatóságok internálták a „gyanús idegent”. Nem za­vartatta magát: gyógyított tovább a fogságban is. 1920-ban, 45 évesen elölről kezdett mindent. A megadás^ a kétségbeesés ismeretlen volt számára. Űjrakezdte a fáradságos munkát, a gyó­gyítást, a fakitermelést, a szervezést, a gyűjtést: 1924- ben nagyobb és modernebb kórház állott Lambarenében, mint amilyen az első volt. Fönntartása végett újra meg újra visszatér Európába, hogy szava és orgonajátéka megnyissa a sziveket, és pártfogoltjainak megszerezze a legszükségesebb javakat. A fasizmus éveit azonban végig Afrikában töltötte, nem volt számára hely akkor Európában. (A náci Németor­szág vezetői megpróbálták ugyan hazaédesgetni, ám ő megvető elutasítással felelt.) A második világháború után már nemcsak a négerek érdekében járta be a világot. i a béke védelmére szólította fel az emberiséget, az atom­veszély ellen szállt síkra. Ezt kellett tennie, hiszen az élet tisztélete volt mindig vezérlő gondolata: ^akkor ta­láltam meg létem célját és értelmét, amikor felismertem az élet tiszteletének elvét, amely magában foglalja az erkölcsi világ-igenlést;” — vallja önéletírásában. (Ele­jtem és gondolataim. Magyar kiadás: Gondolat, 1974.) A veszélyeztetett emberiségért ugyanazzal a szívós, lebírha­tatlan akaraterővel küzdött* mint korábban — és közben — betegeiért Ezért kapta meg 1952-ben a Nobel-bé- kedíjat. Halálakor kórháza már 80 épületet foglalt magába, munkatársai (köztük egy magyar orvosházaspár is) a világ minden részéről sereg­lettek össze. Azóta ezt is Ki­nőtte Lambarene. Ügy hír­lik, nevét viselő hatalmas, modem kórház épül majd az egykori telepen, régi barakk­jai mellett, melyek emlékét őrzik. De valójában nem a barakkok, hanem az emléke­zet, a humánum története őrzi és ápolja felejthetetlen példamutató emlékét, j Bozóky Éva A Fáklya áj száma Magyarország felszabadításá­nak közelgő 30. évfordulója al­kalmából Vlagyimir Jakovlevica Pavlov, a Szovjetunió magyar- országi rendkívüli és meghatal­mazott nagykövete újévi üd­vözletével nyit a Fáklya januá­ri száma. A mában is élő forradalmi hagyományokat eleveníti fel az az írás, amely végigkíséri az el­ső szovjetek születése színhelyé­nek — a Moszkva melletti iva- novói textilkombinátnak — tör­ténelmi útját az 1905-ös forra­dalmi esztendőtől 1975-ig. Megismerkedhetünk továbbá Jélena Vokovával, moszkvai di­áklánnyal, aki 17 éyes korá­ban önként jelentkezett a Nagy Honvédő Háború harcosai közé. Részt vett Bulgária, Románia, Jugoszlávia, Magyarország és Csehszlovákia felszabadításá­ban, Gazdag a lap saórakoztartó-is- meretterjesztő anyagösszeállítá­sa is. >í. sas l!S Cserei Pál: O Szürkületkor (Kisregény) ■ Nedves, zimankós volt már­■ cius eleje. Többször esett a S hó, olykor vékonyan beterí- : tette a határt, a kerteket. De 5 elolvadt mindig hamar s a ■ kocsiutakon, a gyalogjárókon ■ híztak a pocsolyák, a határ­■ ban dagadtak az apró vízsze- E mek. Ha vörösre is csípte az S idő a gyerekek kezefejét, az' 5 ólak, a házak tövében már a ■ port kaparták. Volt idejük ; egész nap, nem jártak iskolá­ul ha, nem volt tanítás. ; Ha valaki kimozdult azott- : honából, tapadt-ragadt lábbe- : lijére a sár és nem tudta ■ úgy soha letakarítani, hogy » ne vigyen be a konyhába, S szobába valamennyit a patkó : között és a sarok elejébe szo­■ rulva. í Alföldi sár! Micsoda iszo­í nyatosan tud ragadni. Kiful- : lad az állat benne, agyig • süllyed a kocsikerék, szakad ■ az istráng. ■ Amüyen keserűséget oko- ! zott ilyenkor az Alföld, olyan i nagy gyönyörűséget lopott az ? ember szívébe, ha egy da­rabkája birtokában volt. Ta­lán az anya tud azonosulni úgy a gyermekével, mint az alföldi ember a földdel. Ha a gyermeknek baja esik, az ítélőszék elé citálna minden­kit, csak senki se bántsa azt, aki testében fogant. Az al­földi ember elátkozta az idő­járást, a bírót, a végrehajtót, perbe szállt a világgal, ha nem úgy fogant meg a földben a mag, ahogyan ő kívánta. Mert az éhes szájakat be kellett tömni, és nemcsak az asszony, a gyerek várta a kenyeret, ha­nem a bíró, a végrehajtó, a csendőr, a közjegyző, a ko- porsós. Hangyabolyhoz hasonlított az alföldi városnak beillő fa­lu. Egymást taszigálva olvas­ták, böngészték az utcákon kifüggesztett földreformtör­vényt hirdető plakátokat. Közben egymást is méreget­ték; akik nem voltak ismerő­sök, azokat ruházatukról, testtartásukról tudták mi­lyenféle: gazda-e, szegény-e. Remények, kételyek, aggodal­mak kavarogtak. A kubiko­sok összeszorították a mar­kukat, eljött a burzsujok vég­órája. A nagygazdák aggo­dalmaskodtak, a földreform birtokhatárról szóló pontját olvasták ismét is ismét. Új­ra és újra rátapadt szemük a fel nem osztható kétszáz hol­das birtokhatárt rögzítő sza­vakra. Bereczki György, akinek a Kurtasoron száz holdja volt, Sárgahegyesen meg ötven, mindennap a kisgazdapárt székházában volt. Ügyvédnek szánták szülei* de apja hirtelen meghalt és ott kellett hagynia az egye­temet az első év után, mert csak lánytestvére volt s gazda nélkül nem maradhatott a föld. Későbben afféle okos paraszt hírében állt; neki volt az első lóvontatású aratógép- je a gazdák között Voltak irigyei, de az ilyesmit most homály fedte be. Órák hosz- szat zúgott a kisgazdapárt büiárdterme, a földreform­törvény újabb és újabb rész­leteiről faggatták. — Nekem elhiheti minden­ki, hogy kétszáz holdig nem nyúlnak senki földjéhez. Mi­előtt ezt mondtam volna, minden betűjét megnéztem a törvénynek. f — Mit tartanak úri birtok­nak? Bereczki György hátrahaj­totta kis kabátja két szárnyát

Next

/
Thumbnails
Contents