Békés Megyei Népújság, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

KÖR ÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Október fényénél daloltak a múzsák em mindig igaz a mondás, mi­szerint fegy­verek között hallgatnak a múzsák. Hi­szen tudjuk: mióta világ a világ, az iga­zi, a fennmaradásra törek­vő művészt — így a költé­szet is — nem lehet, es nem is akar független ma­radni a társadalmi meg­mozdulásoktól. 1917 októbe­rében orosz földön sem tör­tént ez másként. Az akkori élő költészet legjobbjai, különösen azok, akik már korábban is tűrhetetlennek érezték a cári önkény sa­nyargatását, a proletár és a muzsik mélységes nyo­morát, az értelmiség deka­denciáját, szívvel, lélekkel és tollal, azonnal beálltak a sorba és énekelni kezd­- október fényénél. így- keletkezett tenger nagysá­gú költészete a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forrada­lomnak. « Gondoljuk csak el: hány és hány versben visszhang­zik az Auróra cirkáló való­ban hajnalt hozó ágyúdö­reje! Mennyi és mennyi költemény örökítette meg a Téli Palota viharos el­foglalásának az emlékét! Ha tengerhez hasonlítottuk október költészetét, akkor ebből a tengerből itt, e rö­vid megemlékezésben csak a legmélyebb, legtisztább tengerszemekről lehet ír­ni. Volt például egy Alek- szander Biok nevű költő, aki hatesztendős korában már verses drámákat írt Tehette, mert nemcsak bir-' tokot és kastélyt örökölt szüleitől és nagyszüleitől, de ugyanilyen magától ér­tetődően hozta a kultúrát is a családi fészekből, hiszen * família semmittevő unalmában verseket for­dított franciából, nap­hosszat szenvelgett és napestig istenről elmélke­dett Szinte természetes, hogy ebből a csodagye­rekből kora jelentős, ám dekadens költője lett. De az már csodának tűnik — pedig nem az, hanem ok­tóber érdeme —, hogy ebből a költőből ilyen nyilatkozat szakadt ki: „Az értelmiségiek együtt kell, hogy működjenek a bolsevikokkal, mert a bol­sevikok a jövő kultúrájá­nak hordozói. Értelmisé­giek: szívetekkel, elmé­tekkel és okos kezetekkel szolgá'játok. a forradal­mat!” Aztán szinte egy csa- ■ pásra megszületik mind­addig legjelentősebb köl­teménye. a forradalom ér­dekes krónikája, a Tizen­kettő című poéma. A költeményben tizen­két vörösgárdista rója a lorradalom-tépázta Péter­vár utcáját, s ex az őr­járat alkalmat ad a köl­tőnek, hogy közben rész­letes, hiteles képet fessen a letűnt világ ijesztő fan­tomjairól. Példának említettem Blo- kot, annak példájául, hogy még a forradalomtól telje­sen idegen fészekből szár­mazó költőket is magával tudta ragadni október iga­za. Október klasszikusai kö­zül nálunk és világszerte méltán emlegetett költőcsú­csok: Majakovszkij és Je­szenyin. Majakovszkij már közép­iskolás korában a Szociál­demokrata Párt bolsevik csoportjában dolgozott, párt­munkát végzett, ezért a cári rendőrség három alka­lommal is letartóztatta. Szabadulása után festőmű­vésznek készült, de verse­ket is írt, s a főiskolán már mint költő, a futuristák csoportjához csatlakozott. Már e korai időszakban írott verseiben, poémáiban is nyomon követhető a tár­sadalmi forradalom gondo-, lata. Érthető, hogy októbert lelkesen üdvözli, s a forra­dalom eszméjéhez haláláig hű marad. Aki csak egyetlen gyűj­teményét is átlapoz .a, az tudja, hogy ez a jó érte­lemben gondolt „izgága költő” 1917 után kifejezet­ten csak politikai verseket írt. Olyanokat is, amelyek a zajló forradalom tetteit, eseményeit emelik a költé­szet magaslatára, s olyano­kat is, amelyek csak közi vetve függnek össze a fiatal szovjet élet minden ízét átjáró forradalommal és a sokszor itt is, ott is, újra meg újra szívósan fel­bukkanó ellenforradalmi tünetekkel. Ezeken a di­rekt költeményeken a for­radalmi akciók tüze süt át, szinte gránátok, bom­bák robbannak a versso­rokban, negyvenfokos láz­ban süvölti el hitét, dühét, kiáltja parancsait a költő, szinte a megafonok erejé­vel. A biztos győzelem után pedig, amikor már nem szükséges közvetlenül agi- tatív költeményekkel kielé­gíteni a társadalmi igényt, megalkothatja hatalmas poémáif, a 150 milliót, a Csudajót, 1924-ben pedig a Lenint. é . Lenin közvetlen élmény Majakovszkij számára. 1917. november 7-én találkozott vele a Szmolnijban, 1924. január 22-én pedig ott volt a kongresszuson, ahol Ku­linyin bejelentette Lenin ha'álát. Január 27-én ott volt a Vörös téren, a síró, lehajtott fejű gyászolók tö­megében, s a találkozások hatására még ugyanaz év októberében befejezte a terjedelemre is hatalmas poémát, amit a nyomdai közlés előtt számtalan mun­kásgyűlésen felolvasott „Nagyon féltem ettől a költeménytől — írja önélet­rajzában a költő —, hiszen könnyen egyszerű politikai szöveggé sekélyeeedhetett volna. Az a visszhang, amelyet a munkásság köré­ben keltett, megörvendez­tetett.” A poéma valóban nem lett sekélyes politikai szö­veg, hiszen Majakovszkij Lenint, az embert énekelte ’ és emelte ki az örökké­valóság számára, a glóriák, a pompák, az ünnepek, az emlékezések olykor lénye­get eltakaró tömege alól. A forradalom vezére történel­mi alak ugyan, a poémá­ban is, de annyira ember, hogy szinte lélegzik, moso­lyog és kissé raccsoló hang­ján agitál. S nincs a sorok­ban sem áhítat, sem felfo­kozott pátosz, szinte min­den szóval szigorúan ra­gaszkodik a történelmi tár­gyilagossághoz. Lenin nem sejtelmes varázsló, aki egy intésével irányt szabott a történelemnek, hanem ke­ményen, szívósan, kitartóan dolgozó ember, aki azért küzd, hogy irányt szabhas­son a történelemnek. Maja­kovszkij Lenin-képe ezért hiteles, ezért felülmúlhatat­lan. Október emelte a költé­szet Olümposzára azt a Szergej Jeszenyint is, akit Oroszország legbonyolul­tabb. legellentmondásosabb lelkű költőjeként szokás emlegetni, ö is fiatalon toppant az orosz irodalom kellős közepébe. Harmat- szerűen tiszta, népdalként csengő költészete üde szín­folt volt az izmusok erde­jében botorkáló orosz iro­dalomban. De nagy verseit 1917 után írta meg ő is. A Szovjet-Oroszországot, A Föld kapitányát, a forra­dalom tetteit szinte frissen megörökítő Dalok a nagy hadjáratról című poémát, és mindezek csúcsaként az Anna Sznyeginát. A forra­dalom néhány részletkérdé­sével ugyan vitázott, ám, ha úgy tetszik: teljes „bo­nyolult lélekkel” elfogadta a forradalom alapvető cél­jait Hiszen így vall: „Ó, kedvesem / oly jó elmon­dani / hogy nem tépett szél. nem téptek farkasok, / elmondhatom: a szovjet ol­dalán / a legelszántabb úti­társ vagyok!!1 És múlhatatlan érdeme, hogy őszinte, tiszta hangú verseiben ő hozott elsőnek képeket a forradalmi vál­tozás útjára tért orosz fa­luról, ahol „az új helyzet­be merülve beszélgetnek”, vitáznak a felszabadult ön­tudatú parasztok. Ezért különösen becsüli őt a magyar irodalom. Hi­szen nálunk is, amikor az új helyzetbe merülve be­szélgetett. vitatkozott a fa­lu, sok. nagyon sok magyar költőnek segített Szergej Jeszenyin. Lenin H- Aífman 19?0-ban készült grafikája Andrej a pályaudvar­ról a petrográdi városrészeié indult. A villamos zörgőtt és rázkódott, házak, járó­kelők suhantak el Andrej mellett S miközben a vá­rost szemlélte, keményen szorította térdén nyugvó há­tizsákját, s benne a kincset érő rakományt Petrográd Andrej kétéves távolléte alatt megkopott, fényét vesztette. A házak piszkosabbnak, elnyűttebb. nek, szánalomra méltóbb­nak tűntek. Ami rögtön szemet szúrt neki és meglepte — a vá­ros katonáktól hemzsegett. Mikor két évvel ezelőtt a frontra indult, Petrográd la­kossága a szokásos képet mutatta. Egyenruhás férfit alig látott az utcán. Most a járdák kekiszin- ben virítottak, szinte ez volt az uralkodó szín az em­berek öltözékében. Katonák, junkerek, tisztek csoportjai, tói tarkái lőtt a tcmrvetf Az utasokat kezdte bá­mulni. Az ajtónál, térdével zsákjához támaszkodva szemrevaló, pirospozsgás lány állt. Andrej pillantá­sával találkozva még job­ban elpirult, s könnyű mo­soly suhant áf szája szélén. Andrej is elvörösödött, el­kapta tekintetét, s azonnal gyanakodni kezdett Hóri- horgas alak állt a lány mel­lett, rövid zakójából kikan­dikált hosszú, sovány keze, piszkos ujjai. Apró, fehéres tolvajszemével merően bá­multa Andrej hátizsákját. Andrej elkomorodott, s biz­tos ami biztos, közelebb húzta magához zsákját. Ez­redében a Petrográdból ér­kezettek figyelmeztették, a város hemzseg a tolvajok­tól. A hátizsákban valóságos kincstár rejtőzött. Mikor a lövészárokban megjelent a „Pravda”, s benne a szer­kesztőség munkásokhoz és katonákhoz intézett felhí­'•!«». hocnr uiTUllif gassák az újságot, a had­osztály bolsevikjai gyűlést hívtak össze. Kezek erdeje emelkedett a magasba a javaslatra, hogy fel kell ajánlani a „Pravdá”-nak a György-kereszteket és ki­tüntetéseket. A hadosztály­bizottság bolsevik szárnyá­nak tagjai elhelyezkedtek a szónoki emelvényt helyette­sítő lőszeresláda mellett, s jegyzékbe vették a katonák által átadott érdemrende­ket. Estére kilencszázhar- minc György-kereszt és ki­tüntetés került a listára, közülük több mint száz aranyból volt. Másnap reggel And­rej megtömte hátizsákját a keresztekkel és kitünteté­sekkel, s a bizottság utasí­tásával Petrográdba indult. A csomagnak tekintélyes súlya volt, több mint egy púd. Andrej a vasúti kocsi­ban a zsákot a feje alá he­lyezve aludt. Cudar kényel­metlen volt, azok az átko- 1 +«&• a vásznon ke­SimoB Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents