Békés Megyei Népújság, 1974. november (29. évfolyam, 256-280. szám)

1974-11-07 / 261. szám

Szolnoki András;

Anatol hanoyics

£

gy éjszakára emlékezem, melyet hamarosan három évtizede, lesz, pincében töltöttem, A leláncolt szavak azokban a napokban keltek fel bennünk és indultak' a fényre. Szovjet katonákkal telt meg a pince, röviden időztek itt, pihentek, váltották egymást.

Néhány araszra tőlünk tankok csaptak össze, sis- tergett a levegő, tombolt a harc. Katonaság és ház-' nép vegyest feküdt a verejték szagú matracokon, horkolt és köhögött, sóhajtott és álmodott. Mellém egy fiatal katona került, bizonyos Anatol Iva- novics, akivel lefekvés előtt néhány szót váltottunk. Huszonkét éves volt, orvosnak készült, négy éve harcolt. A kedvemért nagv igyekezettel törte kerékbe a német szót. Kémiáról beszélt a sűrű homályban és irodalomról, az életükről és a háborúról. Az Öregebb vörös hajú kolhozista meg a többiek a rideg fal tövén ültek, fegyverhez támasztott karokkal, köddel és csatákkal a ruházatukon. Tekintetük éppen- csak megérintett bennünket, aztán eleresztett.

Miért filozofálgattunk a harc értelméről? Furcsa, de így volt; megírtam akkoriban. Sok minden másképpen történik.

mint ahogy utólag elképzelnénk. Egy személyes kérdés után találtunk a kerékvágásba. Aptyekár, mondtam a minden eshetőségre konzervált orosz szót, patikus vagyok, tehát rokon szakmájú, ami ilyen helyzetben legalább nyelvoldó, ha nem bizalmatlanságoszlató. S mindjárt a nehezét firtattam : „Az elébb azt mondtad, Anatol, hogy nem vagy hős? Miért mondtad?” — Szőke haja ki- csurrant a megbillent sapka alól. Hamiskásan hunyorgott. — „Mert amikor Pjotr elesett mellettem, a barátom, és fel- nyaláboltam és a sötétedő dombhátra cipeltem, féltem. Micsoda fiú volt! Ha ismerted volna... Két nap guggoltam vele egy aknatölcsérben, körülzárva, akkor nem féltem, mert mellettem kapkodta a lélegzetet, és kimásztunk. De most... Az ég csupa világosság volt a sok rakétától és Pjotr nem mozdult. Hogy gyűlöltem azt a fényt! Hajnalban aztán megszólaltak a kat- jusák és mentünk újra előre, Pjotr helyett is, csak előre!”— „Sok barátod hagyott így el?” — „Pjort szerettem leginkább, akár a testvéremet. Az anyja is minden lapon írt nekem, mintha én is a fia volnék... Ez itt történt Magyarországon, a Tisza mellett. És egy napon, ha győzünk és vége lesz, találkozunk és még majd beszélek róla.”

Hit áradt a nyurga fiúból, mintha belém olvadt volna, felállna és kiegyenesedne bennem: olyan erőre kapatott. Szavai kigyulladtak és sokáig hamvadoztak a sötétben. Kevés ember mutatta meg nékem magát olyan nehezen, mint 5 és keveset ismertem olyan teljesen, mint Anatol Ivanovicsot. Azt mondhatnám: a szájunk mozgott és a szemünk beszélt. Később észrevettem, hogy szeretné, ha nem zavarná pihenésemet és olyan ke- szeg-keskenyre húzta magát, amilyenre csak tudta. Szerencsére hamar elaludt, miután bakancsai alól gondosan kihúzta a takarót, nehogy bemocskolja. Régóta tudom, hogy ez a művelet és sok más nem tartozik a katonák nemzetközi illemkódexébe, annál kedvesebbé varázsolta előttem Ana- tolt. Azon az éjszakán virrasztottam. Óvatosan kémleltem az alvók körül, akár az a fehér kesztyűs kapitány, aki fáradt, székeken alvó katonáit vigyázta és időnként megtámasztotta leesukló fejüket.

Hajnalban némi moto szkálas támadt. Anatolt

és társait bevetették. So- I ha életemben nem láttam I férfit olyan körülménye- | sen felkelni; láthatóan f azon iparkodott, hogy fal ne ébresszen. Perceken belül indulnia kellett. Miközben lekászálódott a fekhelyről, oldalt fordult és visszanézett reánk, alvókra. Valamit mormolt, amit nem értettem, aminek hangsúlya a búcsúé volt, azután eltűnt az ajtóban. Mikor ez történt, hiányt éreztem, egy ember hiányát, aki a lelkemhez préselődött, mint a virág valamely idegen betűs könyvbe. Azóta észrevétlen barátommá formálódott, gyakran gondolok rá, váratlanul megjelenik, int és számon kér. Utolsó mondatai víssza-visszahaj ólnak hozzám: „Talán nem lehetek orvos. Én nem, én... De a többiek, akik mögöttem vannak és a helyembe jönnek, meg a tieitek... Ök igen! Akiknek megadatott. Ök majd helyettem is gyógyítanak... És Pjotrt ne felejtsd, azért mondtam el.”

Hallgattunk. A pislogó gyertyaláng fényében megcsillant a gyermeki, meleg tekintete. A tömpe ceruzával felírtuk egymás címét és ígértük, hogy üzenüíik. Sok idő telt azóta és Anatol nem jelentkezett. Hol van a hős, aki tagadni próbálta a hősiességét? A válaszfalán éveket félretaszítva, azt a szikra reményt növesztem fel.

A zászló

Konsztcmtyin Szimonov

^ A zászlónál nem gyújtanak rá

nem is tréfálnak se alatta se mellette "

Nem varrják meg ha elszakad Az elszakadt zászló nem vértelen kötözni se kell hisz amíg kézben tartják nem száll el belőle a vér Csak akkor száll el a vére ha földre hajítják De ha ismét felemelik vagy az izzadt tetemre borítják nem érzi magát sértve a zászló Nem fél hogy a vérfoltok ott maradnak a selymén A vér nem mocsok Ám a halottat — ha hősi halott — ne takarjátok be sokáig mert kell az a zászló az élőknek kell

Nyárfák állnak

[evgenyij Vinokurov

Nyárfák állnak az úti haraszttal könnyed-tisztán nyugtalanul Emberek ültették be tavasszal hűségükről örök tanúkul

Nem tudom én, kik. hol van a házuk csöppnyi tanyájuk merre lapul Azt akarom csak Teljen az éltük tisztán könnyed-nyugtalanul

Dalos György fordítása

ígéretemhez híven, újra szólítom őt a távolból, Dnyetropetrovszkha üzenek.

Mikor elváltunk, egyformán sötétek voltak a nappalok és az éjszakák. Azóta mifelénk egyre világosodik és tudom, hogy holnap és azon túl mindennap világosabb lesz. Hiszek abban, hogy Altatóinak köze van ehhez a fényhez, mely a Nagy Októberi Forradalomkor gyulladt ki és azóta feltartóztathatatlanul terjed, hogy végül elöntse az egész világot. Hiszek Anatol Ivanovicsban, a katonában és emberben és a többiekben, akik megharcolták nekünk a világosságot.

resztül a tarkóját bököd ték, de tűrnie kellett, ilyen értékes terhet kockázatos lett volna a csomagtartó polcra rakni. A bizottság kiadta Andrejnek, az összegyűjtött értékeket adja át a petrog- rádi pártbizottságnak.

A villamos tompán dü- börgött végig a Trockij hídon. A pillérek között lassan és méltóságteljesen hömpölygőit a kékes színű ■ Néva. Megálló. Andrej leugrott a kocsiról, hátára kapta zsákját, s a Kse- szinszkaja palota felé vette útját. Nem kellétt kérdezősködnie, úgy ismerte Pet- rográdot, mint a tenyerét. Alig tett azonban néhány lépést, s pillantotta meg a régről ismerős, csempével borított, a sétány zöldje mögé rejtőző alacsony villát, értetlenül és izgatottan megtorpant. A sétányhoz vezető keresztutcát, s magát a sétányt is hatalmas, tompán morajló, s, ide-oda Hullámzó embertömeg töltötte be.

Andrej meghökkent. Hozzászokott, hogy ez a mellékutca mindig kihalt. Még gyermekkorából így emlékezett erre. A villával szemben állandóan egy termetes rendőr posztolt, zubbonya tele kitüntetésekkel, s őrizte az uralkodó öreg szeretőjének nyugalmát. Tilos volt errefelé hajtani a bérkocsisoknak, s a járókelők sem állhatták meg a villa előtt. Andrej körülpillantott. Mi történt? Miért van itt m a tömeg? Talán szerencsétlenség történt?... Rajtuk ütöttek a junkerek vagy más effajta csőcselék?

Ha így van, akkor

nem léphet a házba. Elfogják vagy a legjobb esetben is csak elverik, de ami a legrosszabb, a kereszteket is elveszik. Ezt semmiképp nem engedheti. Andrej az úttest közepén állt, nem tudta mitévő legyen. Piros karszalagos férfi lépett hozzá. karján a betűk — PNM — petrográdi népi rendőrsége A vállán lógó ütött- kopott puska sehogyan sem illett hozzá. Andrejre pillantott, majd megkérdezte:

— Keres valakit az elvtárs?

Andrej egy szempillantás alatt végigmérte a karszalagos férfit. Nem, nem titkosrendőr. Miután meggyőződött erről, bátran megkérdezte:

— Hát itt meg mi van? Elgázoltak valakit vagy fü- löncsíptek egy zsebtolvajt?

A puskás férfi komoran a palota felé sandított, s ingerülten így válaszolt:

— Mi az, kiskatona, az égből pottyantál ide? Ez a Kseszinszkaja palota... A bolsevikök szállták meg.

Andrej elnevette magát. Tehát minden rendben van, bemehet. Beverekedte magát a ház előtti tömegbe, s a bejárathoz furakodott. Ráförmedtek, lehordták, de ő makacsul törtetett előre, A tornácon megállította egy magas, munkás kinézésű legény, a viborgi városrészből

való lehetett, övén pisztoly lógott. Andrej gimnasztyorkája zsebéből előhúzta megbízólevelét. A legény végigolvasta, majd barátságosan elmosolyodott:

— Menj csak! Derék dolog! Bemész a terembe, ott majd megkérded valakitől.

Andrej belépeti az

előcsarnokba. Itt ugyanakkora tömeg volt, mint az utcán. A lépcsőn papírkö- tegekkel hadonászó emberek száguldoztak, hármasával ugrálták át a lépcsőfokokat. Lehetetlen volt valamit is megkérdezni tőlük. Jöttek a Vasziljevszkij-szi- get és a viborgi városrész gyáraiból és üzemeiből, a Körcsatornán túlról, Ligov- kából, Volkovból, Golodaj- ból, a kikötőből, a páncélautós és gránátos hadosztálytól, a balti flotta téglabörtönéből. Jöttek határozatokkal, követelésekkel, a dolguk után vagy csak úgy egyszerűen, hogy megforduljanak ezekben a forrongó helyiségekben, beszívják eleven, vihart jósló levegőjüket. Ide hozták páncélautón Lenint a Finn-pályaudvarról, aki pihenés nélkül azonnal bekapcsolódott a harcba. Ezeket az ablakokat lőtték éjszakánként a Péter-Pál erődből, s ide érkeztek a harag és félelem névtelen levelei is. Ez az épület volt a proletariátus nagy háborújának főhadiszállása.

Andrej befurakodott egy nagy, világos terembe,

amelynek üvegfala a télikertre nézett. Néhány asztal állt a teremben, s a mögöttük ülőket sűrű gyűrűbe fogták a látogatók. Andrej zavarodottan körülpillantott, nem tudta kihez forduljon, kit kérdezzen. S ekkor az egyik oldalajtón szürke ruhás, alacsony növésű férfi sietett be. Kezében papírlapot tartott. A többiekkel ellentétben nyugodtan lépdelt. Kis bajsza alatt ajka mozgott, mintha magában olvasná, ami a papíron van. Az arca furcsán ismerősnek tűnt. And- rejtől néhány lépésnyire megállt, s körbepillantott a ási bongó termen. Andrej az alkalmat felhasználva megszólította:

— Hallgasson meg, elv- társ. Kihez forduljak? A frontról jövök. Elhoztam a hadosztály kitüritetéseit a „Szoldatszkaja Pravda” pénztárának. .De itt akkora a futkosás. hopv azt sem tudom, hol a fejem.

A férfi hunyorított, majd szelíd mosollyal végignézett Andrejen.

— Aztán sok van-e a Ovörgv-keresztből? — kérdezte kissé raccsolva

— Van vagy kilencszáz. Több, mint egv púd.

A szürke ruhás férfi elnevette magát.

— Nem rossz... Egész kis bank.

Kézenfoata Andrejt, s a télikert dombjához vezette.

•— Mihail Vasziljevics ■— mondta. — Itt ez az ejytárs, egyenest a frontról jött. Elhozta elvtársai kitüntetéseit a „Szoldatszkaja Pravda” részére. Egy egész zsákkal. Vegye át tőle. s beszélgessen el vele, mi a helyzet a fronton.

Az asztalnál ülő katona megkérdezte Andrejt, honnan, mikor érkezett, melyik hadosztálytól. A zsák láttán elcsodálkozott, s megkérte, állítsa a falhoz.

— Nem lopják el?

— Nem. Amíg itt ülök, legyen nyugodt.,. — nevette el magát Mihail Vasziljevics, s tovább beszélgetett Andrejjel, aki nyugodtan és pontosan válaszolt kérdéseire. Egyes válaszait Mihail Vasziljevics feljegyezte noteszébe, majd megkérdezte, sokáig marad-e Petrográd- ban.

— Elutazása előtt szaladjon be, egy kis irodalmat kap tőlem — fejezte be a beszélgetést, s a kezét nyújtotta.

— Én még azt is .. nem lehetne-e valahogy Lenin elvtársat is látni?

Mihail Vasziljevics csodálkozó szemmel pillantott rá.

— Hiszen az elvtárs éppen az imént látta.

— Hol? — kérdezte Andrej értetlenül.

— Vele jött ide hozzám, Lenin elvtárs ismertetett össze bennünket.

Keserű harag öntötte el Andrej szívét. Nagyot sóhajtott, s ráförmedt Mihail Vaszüjevicsre.

— Hát mi az ördögnek nem mondta előbb!

Mihail Vasziljevics felkapta fejét, már éppen meg akart haragudni, de meglátta Andrej elkeseredett arcát, s elnevette magát.

— No, te csodabogár — mondta. — Hát honnan tudtam volna, hogy nem ismerik egymást. Kéz a kézben jöttek, gondoltam barátok. Semmi baj, ne búsuljon. Jöjjön el este. Vlagyimir II- jics beszédet mond az erkélyről. Akkor majd nemcsak láthatja, de hallhatja is őt.

Andrej eltávozott az asztaltól, s a kijárat felé törtetett. Figyelmesen méregette a szembejövőket. Azt remélte, talán még egyszer megpillantja Lenint. Többet azonban nem látta. Mérgesen hagyta el a palotát, ebédelni ment. De elhatározta, feltétlenül visszajön, s végigállja ha kell az egész éjszakát ts, csak hogy hallhassa Lenint.

Fordította: Földeák Iván

* Borisz Lavrenyovn&k, az 1959-ben elhunyt,1 ma már klasszikusnak .számító szovjet prózaírónak eddig négy könyve jelent meg magyarul. O a szerzője „A negyvennegyedik” ólma kisregénynek, amely- V bői film is készült,