Békés Megyei Népújság, 1974. október (29. évfolyam, 229-255. szám)
1974-10-08 / 235. szám
Határőrközséggé avatták Körösnagyharsányt Harminc éve történt A Monosza hegy tövében Vasárnap reggel 6 órakor pattogó ritmusú fúvószenére ébredt Körosnagyharsány lakossága Ekkor kezdődött az egész napos ünnepségsorozat, amelyet a ha- tánmanti kis falu felszabadulásának 30, évfordulója és a Határközség kitüntető cím átadása alkalmából rendeztek. A zsúfolásig megtelt kultór- házban megtartott avatóünnepségen részt vett Tóth Sándor, az IMSZMP Szeghalmi járási Bizottságának titkára, Szigeti Gábor, az MSZMP Békés megyei Bizottságának osztályvezetője, Gyurmái Gyula, a Szeghalmi járási KISZ-bizottság titkára, Sándor József országgyűlési képviselő, a Szeghalmi Járási Hivatal elnöke. Helyet foglalt a díszelnökségben többek között Földest Jenő határőr-vezérőrnagy, aBM Határőrség országos parancsno- íka, L» V. Vitáli őrnagy, az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok képviselője, Czukor József alezredes, a határőrkerület parancsnoka, Mihalik György őrnagy, a Békés megyei Rendőr-főkapitányság pártbizottságának titkára, Karakas János alezredes, a szeghalmi járás rendőrkapitányságának vezetője. Ott voltak a környező községek párt-, állami, társadalmi és tömegszervezeteinek képviselői. A díszszázad parancsnokának jelentése után Tóth Sándor, a járási pártbizottság titkára tartott ünnepi beszédet, aki megemlékezett a 30 évvel ezelőtti harcokról, a felszabadító Vörös Hadsereg katonáiról, akik megyénk és hazánk földjére lépve vérüket hullatták, életüket áldozták népünk szabadságáért, majd így folytatta: „A Viharsaroknak ebben az északi csücskében is a felszabadulást követő első napokban a kommunisták vezetésével megalakultak a népi bizottságok, «melyek az eddig nincstelen föld nélküli parasztság érdekeit képviselték. A földosztás, az államosítás, a szövetkezeti moztarsaaaimi eieteoen, társadalmi munkát végeznek, kiveszik részüket az úttörők hazafias neveléséből. A lakosság pedig kötelességének tartja a katonák segítését, a határ védelmében, őrzésében. Az ünnepi beszédet követően Czukor József alezredes átadta a Határőrközség emléklapot a község vezetőinek, majd Földesi Jenő vezérőrnagy átnyújtotta a Közbiztonsági Érdemérem arany és ezüst fokozatát annak a három körösnagyhansányinak, aki legtöbbet tett a jó kapcsolat kiépítéséért, a közbiztonságért. Ezenkívül négyen kaptak Kiváló Határőr, valamint elismerő oklevelet A zuhogó eső ellenére a falu apraja, nagyja gyönyörködve nézte a község főterén elvonuló díszmenetet Ezután a falu nyugati helységnévtáblájára felerősítették a „Határőrközség” táblát, majd meglátogatták a határőrőrsöt, ahol a helyi parancsnok rövid tájékoztatást adott az őrs életéről, munkájáról. Délután gazdag kultúr- és sportműsorral folytatódott az ünnepség, amely reggelig tartó táncmulatsággal ért véget. (seres) Czukor József alezredes átadja az emléklapot a község tanácselnökének Harminc éve, 1944. oktőbe* 8-án kezdte meg a salgótarjáni szénmedencében harci tevékenységét a szovjet földön szervezett és Nógrádi Sándor vezetésével érkező partizán- csoport. Ejtőernyővel szálltak le a Rimaszombat melletti erdőkbe. S mindjárt földet érésük után tűzharcot kellett vívniuk német egységekkel és portyáző csendőralakulatokkal. Losonctól északra és az Alacsony-Tátrában szlovák és magyar munkások, forradalmárok, antifasiszták, szökött katonák és munkaszolgálatosok csatlakoztak a csoporthoz, melynek létszáma hamarosan százra gyarapodott. Harcok és nagy erőpróbák közepette az egység eljutott a Garamig, átkelt a folyón, s falvak tucatját útba ejtve, megerőltető, ezer veszélyt rejtegető éjszakai menetelésekkel eljutott az Ipoly- hoz, majd a losonc—balassagyarmati vasútvonalon át Salgótarján—Lapu j tő közelébe, Bagolypusztára. A Nógrádi egység, melynek helyettes parancsnoka és politikai megbízottja Tömpe András, a spanyolországi nemzetközi brigád egykori önkéntese^ a fegyveres harcot mindvégig élénk politikai tevékenységgel kötötte össze. Ennek köszönhető, hogy a bányászfalvak magyar és szlovák lakossága megértette törekvéseiket, küzdelmük célját, és sok segítséget nyújtott nekik. Nógrádi Sándor visszaemlékezésében mondta el, hogy egy alkalommal futárral levelet küldött Losoncra, a város nemzeti bizottságához, azzal a felszólítással, hogy jöjjön el tárgyalni két megbízottjuk az erdőbe. A losonciak el is küldték Hődosi József bádogosmestert és Gleszk János ügyvédjelöltet A megbeszélés eredményeként a város vezetősége téli ruhaneműt, kötszert és gyógyszert küldött a partizánoknak, leállította egy hadi fontosságú üzem termelését Losoncon. Sok visszaemlékezés, köztük Nógrádi Sándornak a hatvanas években megjelent két könyve szól a Monosza hegy tövében vívott partizánharcokról, Ragyolc, Somoskő és a község lakóinak bátorságáról, hőstetteiről. Bandur Gyula, Benyus János, Márton András bányászok fiaikkal együtt vettek részt a harcokban. Elismeréssel és kegyelettel emlékeznek a résztvevők Valasek József építőmunkásról, aki hősi halált halt, csakúgy, mint a Mucsényből való SzvetUk Barna, vagy Lapin a szovjet, Hónig, a szlovák partizán és mások. A Nógrádi—Tömpe partizánegység december végén a Csengőkő tövében, Abroncsos- pusztán vívta utolsó csatáját egy SS-alakulattal. Az összecsapás során tizenhat partizán áldozta életét. Az osztag az év végén a felszabadító szovjet csapatokhoz csatlakozott. Vadász Ferenc Brigádvezetők értekezlete Körösladányban A Békés megyei Mezőgazda- sági Ellátó Vállalat minden évben más-más járás területén rendezi meg a szocialista brigádvezetők értekezletét. Tegnap, október 7-én a íkörös- ladányi vadászházban került megrendezésre a vállalat szocialista brigádvezetőinek találkozója. A meghívottak beszámoltak brigádjuk végzett munkájáról, s a vállalások teljesítéséről, majd közős ebéden vettek részt galom megerősödése óriási váltó- ■■ zást hozott az olyan ki® telepü- ■ lések életében, mint Körösnagy- ■ harsány. Beszédének befejező ■ részében elismeréssel szólt a £ község lakossága és a nehéz szol- : gála tot teljesítő határőrkatonák : gyümölcsöző együttműködéséről. S Hangsúlyozta: a fiatal katonák 5 részt vesznek a község politikai, • GYULAVÁRI (Fotó: Demény) Emlékezés Talán százszor is hozzákezdem, hol lírai hangon, hol do- kumentumszerűen megrajzolni gyermekkorom faluját, a mait és a kettő közötti t. De én csak emlékezni és emlékeztetni akarok. A zsellérek, a kubikosok, a napszámosok faluja nevelt fel, de már a szebb holnapot tervező és azon munkálkodó falu bocsátott az életbe. Ennek már negyed százada. A nincstelen- séget, a kilátástalanságot, megszépítette az idő. Némi nosztalgiával járom az ismerős és mégis idegien utcákat. A gyermekkori emlékeket kutatom, de szinte hiába. A házaik megszépültek, megfiatalodtak és megsokasodtak. Lassan végképp eltűnnek az egyforma, fehérre meszelt vályogházak, a vaksi ablakok, melyek olyan alacsonyak voltak, hogy a liba be tudott bámulni a földes, sötét szobákba. A görnyedt tetők kiegyenesedtek, mint lakóik. De ezeket a nyíltszívű, dolgos, makacs, a jelent tárgyilagosan bíráló embereket nem tudom elképzelni cselédeknek, napszámosoknak. Ma nincsenek „földesek”, „zsellérek”. A társat dalmi korlátokat szétzúzta az elmúlt harminc év. Eltűntek a mécsesek és a petróleumlámpák. Eloszlott a bénító, elnyomorító sötétség. A fejekből is. Elmerengve, fázósan lépkedek a megszépült és megfiatalodott utcákon. Eszembe jut a közei harminc év ősze. Még háború volt. Az iskolában katonák voltak ás mi, gyerekek rongyos ruhában, sovány testtel, éhesen vártunk ótelmaradékra délidőben. Az egyenruhába bujtatott, „vágóhídra” szánt, szüléinkhez hasonló szegény emberek saját gyermeküket látták bennünk és úgy osztották meg velünk ételüket. kenyéradaigjukat. mintha saját gyereküknek, adnák. Most csendes az iskola. A régi nyárfák helyett akácok vannak az udvaron. Mint akkor, — harminc évvel ezelőtt — gyerekes izgalommal léptem az osztályterembe. A kedves tanító néni. aki már a második nemzedéket tanítja, némi tétovázás után megismer. Kimondhatatlan öröm találkozni annyi év után az egykori tanítóval, az iskolával, volt iskolatársaim gyerekeivel, akik között ismerős arcokat vélek felfedezni. Az élet megismételte önmagát. Eltűntek a zsebkéssel telerótt padok, helyette modern, csővázas alkalmatosságok kerültek a tanterembe. Rádió, televízió és szemléltető eszközök segítik a gyerekek tanulását. És a gyerekek! Jól öltözöttek, tiszták, mint régen a gazdag polgárok gyerekei. Fogalmuk sincs a máiéról, a sötétre pirított kenyér héjából készült feketekávéról. Nem ismerik a palatáblát, a szakajtókendőből készült iskolabakót, a felemás cipőt, a zsákból készült nadrágot és n fatalpú baikancsot. Így van ez jól. ne ismerjék meg soha. De valahogy kevesebben vannak. Mi hetvenen, nyolcva- nan is szorongtunk egy tanteremben. Ma jó, ha fele annyian vannak, de — ha lassan is — évről évre újra emelkedik az első osztályosok száma. Régen mindenből kevés volt, csak a gyerekből volt sok. Ma a szorgos munkával megszerzett jóléthez kevés a gyerek, pedig a sok egyéb mellett a gyerekeik adják a teljes boldogságot. Ezt a Fehér-Körös két oldalán szerényen meghúzódó szülőfalum lakói is tudják. Az egykori cselédek és a munkaerejével szabadon rendelkező, de nélkülözni kényszerülő büszke, lázongó kubikosok és napszámosok fiai új életet, új községet építenek. Nem hivalkodó a község sem megjelenésében, sem gondolkodásmódjában. Tele jóleső gondokkal, de tempósan.
