Békés Megyei Népújság, 1974. szeptember (29. évfolyam, 204-228. szám)

1974-09-29 / 228. szám

Amir 51 Kr, zz;eh kardja mesél A világosi fegyverletétel befejező aktusa Gyulán Ma már kevésbé köz­ismert történelmi tény, hogy az 1848—19-es szabad­ságharc utolsó drámai ak­tusa, a világosi fegyverle­tétel, 1849. augusztus 13-át követőem, kilenc nap múlva Gyulán fejeződött be. Ezt e körülményit nemcsak a memoárok nagy része hagy­ja figyelmen kívül, de Oláh György jeles törté­nelmi műve, a „Békés­vármegye 1848—19” is leg­feljebb általánosságban érinti a szabadságharc­nak ezt a Gyula városához fűződő tragikus eseményét Ugyanis Világosnál a Görgey parancsnoksága alatt álló negyvenezer fő­nyi honvédseregnek csu­pán a legénységi állomá­nyú része — közembertől őrmesterig — tette le a fegyvert, a tisztek — had­nagytól tábornokig — ak­kor még mindannyian megtarthatták fegyverei­ket. Fegyverletétel után a ka­pituláló honvédliadsereg mintegy ezemégyszáz fő­nyi tisztjét két menetosz­lopba osztva, részint Nagy- zerid, Sarkadon át, részint Kisjenő, Székudvar, Gyula- varsándon keresztül Vilá­gosról Gyulára kísérte há­rom orosz lovasezred. A aaájbagyornányokra támasz­kodó egykori feljegyzések szerint a Magyarországra vezényelt kétszázezer fős cári hadseregnek három e litezrede volt ez a kíséret, amely inkább parádés fe­dezetnek tűnt, mint ' fo golyikíséretnek. Ez látszott az ezredek lovaiiiak az összetételéből is, amennyi­ben az egyik ezred lóál­lománya csupa pej há­tasból állott, a másiké szürkékből, a harmadik csu­pa fékete szőrű lovaival érzékeltette az elit-csapat- test rangját. A kozákok mellett a lo­vas tisztek is a magyarok­kal tüntetőén rokonszenve­ző cserkeszek voltak és ebből érthető meg az a hamis illúzió, amiben nem­csak a magyar honvéd Yollmuth Frigyes Kamra éhezte gróf 'Wenckheim J ózsefné v énei égszere tété t. Damjanich azonban csak nappal lehetett felesége mellett, éjszakára az Óvár kapuja jobb oldalán levő szobába .zárták. A szomszé­dos másik Írét szoba iá fi­tt er cellája volt, Kiss Ernő egyik rokonánál, Kiss Já­nos későbbi megyetonöknél lakott (a későbbi úri ka­szinó épületében). Nagy Sándornak a református lelkészlak adott szállást, Leiningen gróf íredig Né­meth Antal, a későbbi Bekker Antal bádogos tu­lajdonába került házban lakott. Másik Antal órás Aulich Lajost fogadta be, a későbbi D eimler-féle házként ismert lakásába. Lázár Vilmost Király Fe­renc uradalmi tiszt fogad­ta be, Knézich Károly pe­dig Czégényi István föld­birtokosnál talált meleg fo­gadtatásra. Török Ignác Tormássy Lajos megyei fő­orvos vendége lett, de ugyanígy nyertek szállást Gyulán Batthyány István, Orrnay Norbert ezredesek, Szende Béla őrnagy (aki- egyezés utáni honvédel­mi miniszter, aki 1876 szeptember 14-én egy gyu­lai honvédlovassági had­gyakorlat alkalmával Fe­renci József kíséretében járt a lefegyverzés színihe­lyén), itt voltak még Pod- maniczky Frigyes báró, Lipthay Béla, gróf Teleki Sándor és még sókan az ismert nevű főtisztek kö­zül. A honvédtisztek között volt az intervenciós orosz hadseregből átszökött szá­zados, Rulikovszki Kázmér is. A honvédtisztek karddal az oldalukon jártak-keltek a városban és az orosz tisz­tek tüntető barátsággal, akárhányszor karöltve sé­táltak velük vagy biliár- doztak együtt a Korona ká­véházban. Ez a barátkozás végtelenül bosszantotta a városban tartózkodó oszt­rák tiszteket.. A honvédtisztek Gyulára érkezésekor, augusztus 19- én a városban csupán az addig a magyarok fogsá­gában levő gróf Montecuc- coli, Philippovics és a se­besült Róth tábornokok vol­tak, másnap azonban Gyu­lára étkeztek Reischach és Montenuovo osztrák tábor­nokok és bevonult a vá­rosba egy osztrák ezred is, az aradi várnak később szomorú hímévre vergődött parancsnoka, Howiger tá­bornok vezetésével. (fio­láidért később elérte a ne- mezis. Az aradi várban, ahol annyi magyar hazafi kivégzését hajtotta végre, egy felrobbant puska szi­lánkjai kioltották életét.) Az osztrák tábornokok a Wenckheim-kastélyban ren­dezkedtek 1 be, Anrep orosz ? tábornok az Ű várban szál­lásolta el magát egy ko­zák eared fedezete mellett. sfteischach és Anrep között mindjárt az első napon né­zeteltérés támadt a fogoly honvédtisztek felett rendel­kezést illetően, aminek kö­vetkeztében Anrep kozá­kokkal váltotta le a kas­télyt megszálló osztrákom licit A M» fél kW mind szenvedélyesebbé váltak a viták a honvéd/tisztek le­fagy vérzésének jc©a felett. tfgyarüs mivel »« n**m az osztrákok előtt tette le a fegyvert. Montenuovo és Reischach presztízskérdést csináltak a dologból, hogy legalább a honvédtiszteket ők fegyverezhessék le. Ilyen értelmű jelentést is küld­tek az Acs környékén, a Komáromot ostromló oszt­rák csapatoknál tartózko­dó Haynau táborszernagy­nak. Augusztus 21-én Gyulára érkezett Rüdiger orosz tá­bornok, aki a Nagyváradon székelő Paskievics orosz fő- parancsnoktól kért instruk­ciót az ügyben, Paskievics parancsa az volt, hogy a honvédtiszteket az oroszok fegyverzik le —• és csak utána adják át őket az osztrákoknak. Anrep augusztus 21-én a kora délutáni órákban ki­adta a parancsot, hogy más­nap reggel hat órakor az Övár előtti térségen min­den honvédtiszt köteles megjelenni, ahol őket le fogják fegyverezni. A honvédtiszteket végte­lenül lehangolta ez a vá­ratlan fordulat. Jövőjüket illető vérmes reményeik szertefoszlottak, hagy rang­jukat, kardjukat megtart­hatják és hogy egy orosz— magyar katonai együttmű­ködés keretében vívhatják ki a győzelmet. Most már nem voltak il­lúzióik egyéni sorsúira! il­letően se. Bach József, a kastély felügyelője Wenck­heim grófnő megbízásá­ból azon az éjszakán sír­va kérte Damjanichot, hogy meneküljön, segítségére lesz benne, Damjanich azonban mosolyogva kö­szönte meg a felajánlott segítséget. Tréfásan vála­szolta: „Kedves barátom, nem lehet, nem bír a lá­bam ...” Kiss Ernő is el­hárította az ajánlatot, ő nem látta olyan kétségbe- ejtőnek a helyzetet A honvédtisztek nagy ré­sze azt az éjszakát gyöt­relmeikkel viaskodva át­virrasztotta, másnap au­gusztus 22-éin azután há­zigazdáik kíséretében elin­dultak a Kastélykertbe. Az Úcír és a kastély közötti teret teljesen megtöltötte a honvédtisztek és kísérőik tömege. Az orosz kapuőr- ség csupán osztrákot nem engedett be a Kastélykert­be. Mielőltt kezdetét vette volna a lefegyverzés, az elkeseredett honvédtisztek méltatlankodó zajongásba kezdtek, az indulatos és szivarját állandóan nagy­úri eleganciával szívó Dam­janich azonban, ezúttal szivarját eldobta és csen­desíteni kezdte társait. Az ő szavára nemcsak katonái mentek zokszó nélkül a halálba, most társai is le­csendesedtek. Tábornokai köré hadtestenkint felsora­koztak és kezdetét vette a szomorú emlékű aktus. Minden honvédtiszti cso­port előtt megjelent egy orosz törzstiszt, tisztelgett a csoport élén álló *ábor- nokvak és előbb az ő, majd tisztjei kardját, pisztolyait kérte. A lecsatolt kardokat, átadott lőfegyvereket az- u\in a tér közepén hal­mozták fel. í«v fcPriilf sor Dam­janichra is, aki ezt meg­előzően két kardot már át­adott Bach Kastélyfélügye- lőnek, hogy az egyiket, ámint lehet, a feleségének adjon' át, a másikat pe­dig emlékül orvosának. Aulich Lajos, a pozso­nyi születésű németi, aki nem is értette az általa szolgált hadsereg nyelvét, de annál inkább katonai esküje szavait, azzal a pél­dás fegyelemmel nyújtotta Katonasorban Garat Gábor Katona voltam, s nem is háborúban —, mégis elszállt tőlem a félelem... Izzott a csönd, úgy tetszett, szinte robban, és csak magányom virrasztóit velem. S egyedül mentem holdas temetőn át; egymást fenték az árnyak élesen; kutyák hörögtek, nyögtek a nehéz fák csak mentem, s meg se rebbent a szemem Nem voltam bátor, s nem kellett tettetnem a hőst —, csak úgy éreztem, sérthetetlen lettem; velem jár földem igaza; s egymagámban is megsokszorozódtam: bőrömbe bújt — kit csillagomon hordtam — halhatatlan teremtőm, a haza. át fegyverét, ami jellemez­te egyéniségét hadapród korától a Kossuth-kormány összeomlása idején, a leg­kritikusabb napokban Sze­geden elvállalt hadügy mi­niszterségéig. Sokáig nem tudta megérteni, hogy bű­néül róhatják fel, amiért annak idején királyi pa­rancsra esküt tett a ma­gyar alkotmányra... Görgey kedvence, Pölten- berg Ernő hiába volt bé­csi születésű osztrák, le­számolt már illúzióival. Annak idején ezredével császári parancsra érkezett Magyarországra, de Győr­nél már Haynau túlerőben levő hadseregét volt kény­telen feltartóztatni, ö volt a leglevertebb a honvédtá­bornokok között, önvád marcangolta, mivel minit Görgey bizalmasa, ő járt Rfidigernél tárgyalni a fegyverletételről... A hadmémökkari tábor­nok, Török. Ignác olyan messzire néző, tétova moz­dulattal nyújtotta át kard­ját, mintha még azon töp­rengett volna, miért is kel­lett neki annak idején el­fogadni Komárom erődíté­si igazgatóságát, amikor ezt ráerőszakolták. Amikor olyan jód érezte magát a károlyvárosi erődítési kör­zet parancsnoki posztján. Hiszen a magyarok úgyis mindig az osztrák hadmér­nököt látták benne és ami­kor komáromi parancsnoka vizsgálatot javasolt ellene, Görgey vállalt kezességet megbízhatóságáért... Nagy Sándor, a lobba­nékony vérmérsékletű hu­szártiszt, a bihari magyar katonai karrierje volt ta­lán a legzaklátottabb a honvéd tisztikar magasabb parancsnoki posztjaira ke­rült tagjai között. Tragé­diája akkor kezdődött, ami­kor Komárom féhhentése során Görgey parancsnok­sága alá került. Soha nem tudta megérteni feljebbva­lója örökösen egéruát ke­reső, túlzott óvatosságát. Ö nevette először „áruló”- nak Görgeyt, amikor az már Losoncnál tárgyalni kezdett az oroszokkal. Így azután Görgey hadtestével őt mindig a legkockázato­sabb helyekre küldte. Hol elővéd-, hol utóvédharco­kat bízott rá. A huszonnyolc nap alatt több mint hatszáz kilomé­tert hátráló Görgey sere­gét hadtestével ő fedezte Komáromtól Világosig s Görgey mégsem hívta meg a fegyverletételt elhatáro­zó haditanácsba. Ekkor fakadt, ki fájdal­mas gúnnyal: „Ezt a győ­zelmet már Komáromnál is megkaphattuk volna, kár volt ilyen hosszú utat meg­tenni érte.. A Knezich-hadtest tiszt­jei a kastély cödalszárnyán. levő pinceajtó mellett so­rakoztak fái, A ptnceajfé és közöttük egy szekér ál­lott egy nagy boroshordó­val, amelyet uradalmi em­berek a pincébe készültek legurítani, de ezt elhalasz­tották a fegyverletétel utániig. A horvát származású Knézich családja időtlen idők óta fegyverforgató volt. A szabadságharc ide­jén a bátyja is tábornok volt — osztrák oldalon. 0 a Szent György lövész­ezredet nevezte meg tré­fásan szülőföldjéül, nem Varasd vármegyét. Sohasem hősködött, nem szónokolt, komoly, majdnem zord em­berként látta el katonai szolgálatát. Nem volt „re­bellis" egyéniség. Férfikora teljében volt s fekete szakálla, szótlan szí. gora még „jókedvében” is félelmetessé tették, de még zordabb vonás jelent meg arcán, amikor előtte is megjelent egy orosz őrnagy és tisztelegve a kardját kérte. Először szűk szemréssel nézett az őrnagyra, mintha nem értette volna, hogy miről van szó, azután sze­me olyan ijesztően villant, mint talán csak a tápió- bicskei csatában, amikor dandárparancsnokként ro­hamozott honvédéi élén és a Tápió hídjára lépve, anyanyelvükön így mor­dult a horvát• granicsárok- ra: „Hé, határőrök, messze ide Horvátország! Vissza, szépen! Arra, arra .,.!’’ Aztán gyors elhatározással hirtelen lehajolt, kardját a borosszekér kereke elé tet­te és rászólt a kocsisra: „Hajts!” A kocsis megértette, mit akar, a lovak közé csapott és a szekér nehéz terhével átdöccent a kardon ... Knézich azután a letört markolatú kardot nyújtot­ta át az őrnagynak, aki pár pillanatig tűnődve néz­te, azután vállat vonva a földre dobta. A markolat nélküli kar­dot a lefegyverzés után Knézich házigazdája, Czé- gényi István vette magá­hoz és vitte haza. Eszten­dőkig dugdosta és a hatva­nas évek végén adta át Mogyoróssy Jánosnak, aki akkor kezdte szervezni a gyulai múzeumot. Később azt a szobát, ahol Damjanich és felesége la­kott, a nemzeti kegyelet bronz emléktáblával jelöl­te meg, valamint a pince lejáratánál Knézich legen­dás hírű cselekedetének színhelyét. A letört marko­latú csonka kardja pedig ma is látható a gyulai mú­zeumban. Annak bizonyságául, hogy ha utóbb Knezichnek fejét is vette Haynau, a „bresciai hiéna", mégsem kapitulált, megőrizte a fegyverforgató szellem mél­tóságát. > Legalább egy bátor gesz­tus erejéig ,. Során»! Sásdor tisztikar ringatta magát a jövőt illetően, de az egész magyar közvélemény is. Szolgáljon erre például Bogyó János törvényülnök­nek a válságos napokban Békés vármegye alispánjá­hoz Mezőberénybe küldött helyzetjelentése: „Alispán úr! Nekem ju­tott a szerencse, hogy al­ispán urat, általa tiszt*ár- sai-mat egy rendkívüli ese­ményről tudósítsam.,. mi­szerint tegnap délután két orakor Bohusnak világosi kastélyában több muszka és magyar tábornok jelen­létében, akik között Gör­gey, Dembinszki is jelen volt, megköttetett a nagy­szerű béke... Az ösmere- tes 12 pontban érdekelt szabadsága a magyarnak a jövőre nézve is biztosít­va .. Az osztrák ház az országból pere putty őstől ki­űzve .,, Világoson lerak­ván a fegyvert, honvédeink, tüzéreink a muszkákkal ke­zet fogva s tőlük elbúcsúz­va, azonnal szerte ágaztak hazájok felé... Muszka részről csupán 30 000 ka­tona fog az országban ta­nyázni, s mellettünk szol­gálni, hogy o szétbocsáj- tott honvédek bátorsággal nehogy német kézbe jus­sanak ... s ígéret tőn, hogy azonnal a németnek fordul és kipusztítja hazánkból, így a kamarilla Ferencz József roppant zuhanásá­val két szék között a föl­dön marad .. Kelt Gyulán, augusztus 13-án 1819 Bo­gyó János to. k. törvény- ülnök." Az ilye« kalandos hírek­nek adott tápot az oroszok­nak az az előzékenysége is, ahogyan a Gyulára hozott honvédtiszték a vá­rosban. teljes szabadságot élvezhettek. Mind az ezemégyszáz tiszt magánszálláson he­lyezkedett el. Az előkelőbb törzstisztek, tábornokok belvárosi házaknál laktak. A későbbi aradi tizenhá­rom közül az oroszok Gyu­lára hozták Damjanichot, akit a grófi kastély oldal­szárnyában helyeztek el, ahol felesége, Csemovits Emília már hónapok óta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents