Békés Megyei Népújság, 1974. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)

1974-08-04 / 181. szám

b eatríx írt Ka­nadából, hogy a nyarat az óhazában szándékoznak tölteni. És ha nem veszik rossz néven Krisztimáék, akkor náluk szállnának meg. — Drága jó Krisztám — írta —■, csak az emlé­keinknek élünk majd! Ö, a gimnázium. Ó, a tanárok, Ö, a ballagás, Ö, az érett­ségi! Az egész levél egy nagy sóhajtás volt. A sóhajok­ból a gimnáziumi éveken kívül, jutott jócskán a Ci­tadellának, a Lánc hídnak, a Balatonnak, az egri vár­nak, ahol tanulmányi ki­ránduláson voltak, a Cser­hátnak, a Mátrának, a Blikknek, sőt még a bá­rányfelhőknek is! Hiszen sehol olyan bárányfelhők, mint a magyar égen. Sehol olyan föld, mint a drága anyaföld az ősök porával keveredve! — Hazám — fejezte be a levelet —, kicsit elhagyott hazám, te régi szerető, te fis belesuttogta a hitvesi vállba, hogy miket. Balázs megtudta többek között, hogy a pesti negy- szobás lakáson kívül autó- és villatulajdonosok, termé­szetesen nem akármilyen berendezéssel. Krisztina, milliomoshoz illő nagy­vonalúsággal, lakberende­zőt megszégyenítő szakér­telemmel bútorozta be a lakásukat és a villát Ba- latonakarattyán. Ahová volt képe. még fürdőme­dencét is építtetni, holott igazán beérhette volna a Balatonnal. Az, hogy a villa kertjében Rodin, Amerigo Tot világihírű szobrainak másolatai áll­nak, már meg sem lepte. Meglepte viszont, amit utoljára és a leghango­sabb zokogás között vád­lott be Krisztina. — Balázs, te nem vagy bérelszámoló! — Akkor mi vagyok? — sóhajtott Balázs. — Mi­niszter? — Az mégse, de ... — Hadseregtá'oomok? — Te ... Jaj, istenem... ne haragudj... te dr. Most aztán már vége! Ez van és kész! Nem vagyok varázsló, hogy a hazugsá­gaidnak megfelelően át­varázsoljam az életünket! — Pedig lehetne... — sóhajtott Krisztina és oda­kuporodott az öreg fotel karfájára. Átkarolta a fér- ie nyakát, belemarkolt a hajába, dorombolt. — Mi­cimackó, lehetne pedig . .. Persze csak akkor, ha még szeretnél. — Kíváncsivá teszel — pislogott fel Tá Balázs. — Fogalmam sincs, mit tehet itt egy szerető szív. Ide még egy pénztárca sem lenne elég, mert a kandi­dátusi címet, amivel vol­tál ke/vés megtisztelni, nem tudnám megvenni. — A kandidátusi cím! legyintett Krisztina —, az még a legkevesebb! Figyelj ide, mit tervezek . .. És részletesen előadta a tervét. — Nem! — ugrott fel Balázs. — Nem! És nem! Krisztina sírt. Azt^n újra dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. (Csak ünnepélyes alkalom­kisírt szemű, te ősz halán- tékú, meg tudsz nekem bocsátani?! HAZÁM! — Már csak a Szózat hiányzik! — mondta Ba­lázs. aki szintén elolvasta á levelet, aztán a levél emelkedett stüusával ellen­tétben kijelentette, hogy öklendezni volna kedve és hogy azt a dögöt mindig utálta és hogy lakjanak szállodában, vagy a Duna- parton, mert ha idetolják a pofájukat, egyszerűen le­hányja őket. — Ezt mondod. a leg­jobb barátnőmre? — sírta Krisztina. — Aki tele van honvággyal! Aki zokogva fogja megcsókolni a föl­det, amelyre lép! Aki ideg­összeroppanást is kaphat a megrázkódtatástól! Te, lel­ketlen barbár! . Aztán a könnyein ke­resztül szemrevételezte a lakást és felnyögött, mint aki valami szörnyű láto­mással került szembe. — Két szobánk van! Jaj, istenem, Balázs, ne­künk csak két szobánk van! — Tíz éve — bólintott Balázs. — Örülök, hogy végre észrevetted. — De én azt írtam Beá­nak, hogy négy! — Nyilván elnézted — mondta gúnyosan Balázs — vagy beszámítottad a mel­lékhelyiségeket is. — Mit hülyéskedsz? Nem érted, miről van szó? TVIrt, fog szólnf Bea, ha látja, hogy csak két szo­bánk van?! — Összementünk — tárta szét a kezét Balázs. — És hol van Belzebub?! — kiáltotta Krisztina, tág­ra nyílt szemmel bámulva az ajtó felé, mintha on­nan várná a megoldást. — Ki az a Belzebub? — A kutyánk! A dán dog. Annyit írtam róla Beának, hogy már valóban azt hittem, van egy szép, nagy kutyánk. És hol a Csontváry-kép?! ' v — A Csontváry-kép? A Nemzeti Galériában, szi­vecském. — Balázs — borult a férje nyakába Krisztina —, én annyi mindent hazud­tam Beának, hogy az vala­mi rettenetes! Benkő Balázs vagy, a matematikai tudományok kandidátusa! Pofozz meg! Balázs nem pofozott, csak leült a tört rugójú, nagyanyjától örökölt fotel­be és nézte merően a fele­ségét, mint betegét az ideg- gyógyász. — Miért kellett neked hazudnod? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint egy énekesé, hajnalban. Rekedt és tompa. — Balázs — kezdte Krisztina, nagy szemét en­gesztelő áldozatként (ez eddig mindig hatott!) Ba­lázsra függesztve —, te is tudod, örök riválisok vol­tunk Beával. Untam már a hozsannáit, férjéről, az ililatszergyárosról, a laká­sukról, a kocsijukról, az utazásaikról.... Apropós, voltunk Japánban is! — Igazán? És jó volt? — Ugyan... Az olasz- országi utunk jobban sike­rült, láttuk a pápát is. — Még hol voltunk? Mert én csak Pozsonyra emlékszem! — Nyugodt lehetsz én is ! De azt Beának nem sza­bad megtudnia. Mit gon­dolna, hogy nekünk csak Pozsonyra tellett? — Ugyanazt, amit én. Nem volt máshová pén­zünk! — A fizetésedből?! Az én örökségemből?! El sem hinpé! Balázs nem szólt. Ciga­rettára gyújtott, Fecskere. Krisztina megrovó pillan­tást vetett rá. — Nagyon kérlek, ha Beáék itt lesznek, hagyd ezt a Fecskét. Te illatos szivarokat szoktál szívni és néha. pipázol. A holland dohány a kedvenced. — Holland dohány! — fújta a . füstöt Balázs. — Mit meg nem ér az ember! Örülök, hogy végre bemu­tatsz saját magamnak. — És most mi lesz? — kérdezte Krisztina. — Mi lesz, ha jön a Bea?! — Mi lenne! Szépen be­vallód. hogy csali a leve­leket színesítetted a ha­zugságaiddal! — Az nem lehet! Az le­hetetlen ! Tönkre akarsz tenni?! — De a jó istenit! — jött indulatba Balázs- — kor viselte!) Sírás. Dorom­bolás. Csönd. — Még van egy hóna­punk — suttogta —, meg­lásd mindent elrendezünk. Másnap este az üresen tátongó lakásba tért haza Balázs. Krisztina a padlón vetett ágyat. — Ezt az éjszakát ki­bírjuk — mondta —, hol­nap már itt lesz az a ba­rokk stílű osodanyoszolya, tudod, amit Béláknál úgy megcsodáltunk. Kölcsön­adják erre az időszakra. — És Béláék min alusz­nak majd? — A heverőinken. Már oda is vitettem. De az ágyat csak holnap hozzák. És Krisztina elmondta, mit honnan hoznak majd. — Kerényiéktől perzsa- szalongarnitúrát. Csodála­tos fotelek. Ök adják a szerecsen fiú-szobrot. a ze­nélő hamutálat és a dísz- kardokat. Mariska nénitől jönnek a függönyök, arany­rojtokkal. — Arany rój tokkal?! Nem Is divat! — Ezj csak bízd rám! Keverjük a régit hiper- modernnel. - Ugyancsak Ma. riska nénitől jön egy ka- kukkos. falióra, két réz­mozsár, egy • vajköpülő, egy szénvasaló és szegény Zsiga bácsi légycsapója. — Légycsapó? Nincs is légy! — A légycsapó csak dísz­nek. Különben sem hiszem, hogy Bea hülye férje va­laha is látott légycsapót. Folklór. És ez is szempont. — Folklór? Érdekes. — Kerényiéktől perzsa szőnyeg és egy Vaszary- festmény. Csontváryt saj­nos, nem tudtam szerezni, maid azt mondjuk Beáék- nak, hogy elcseréltük egy Vasziaryra. Kerényiék még adnak két Szőnyi-rézikar- cot. nekem három kalapot, egy cuki. táskát, meg egy kisestélyit. Azonkívül köl­csönadják Robit, a német­juhász-kutyát. Dán dog nincs. Ezt is elég nehéz volt elkunyerálni. Papírt vett elő a táská­jából Balá^c p-lé tartóba. — Olvasd! Robi étrendje. Pontosan be kell tartani, mert hajlamos a gyomor­hurutra. Azonkívül reggel, délben, este séta. A déli sé- táltatást vállalom a reeeeli és az esti a te feladatod lesz. g Figyelsz? Balázs nem figyelt. Vala­hol a múltban iárt gondo­latban Apósával ultizott, a vasúti málházóval, a MÁV szolgálati lakásban, ahol an­nak idején két vonatfütty ás egy tolatás között megkérte Krisztina kezét. — Krumplin is elélünk — mondta akkor Krisztina —, csak tető legyen a fejünk fö­lött! Balázs, te nem is fi­gyelsz! — riadt a felesége hangjára. — Ogy látszik, minden az én vállamra sza­kad ! Gyújts rá. Belga szivar. Lajostól szereztem. Kikül­detésben járt Belgiumban. Minden nap új változást hozott. A két szoba lassan olyanná alakult át, mint egy bizományi áruház bútorlera- kata. — Csináltass új névtáb­lát — figyelmeztette Ba­lázst Krisztina —, dr. Ben­kő Balázs, a matematikai tudományok kandidátusa. Ezt csak előző este szögel- jük fel. — Miért éppen matema­tikai?... — sóhajtott Ba­lázs. — Na hallod! Ez áll leg­közelebb a bérelszámolás­hoz. És ezt írtam meg Beának. Egy héttel Beáék érkezése előtt boldogan újságolta Krisztina. —Megkapjuk a kocsit! Volvo! Szigethyék kölcsön­zik majd egy hétre, de to­vább nem tudják. Annyi baj legyen, majd azt mondjuk szervizbe kellett vinni. — Kocsi? Észnél légy! Nem is tudok vezetni! __ Erre is gondoltam. — K risztina hosszú ujjaival végigzongorázott Balázs fe- jén. — Majd gipszbe teszik a bal karod. Elég lesz aznap reggel, ha jönnek. Beszél- tem Tirpák doktorral, tu­dod, azzal a szimpatikus kórboncnokkal, akivel Ká- rolyéknál ismerkedtünk meg. El fogja intézni. __ Nem! — hördült fel B alázs. — Ez már több a soknál! Krisztina sírt. Dorombolt. Éjszaka. Krisztina baby dollban. Sírás. Dorombolás. Csönd. Két nappal Beáék érkezé­se előtt minden készen állt a fogadásukra. Krisztina iz­gatottan leltározott. Járta a lakást, nyomában Robival, a juhászkutyával és egy kis noteszbe jegyezgetett, áthú­zott, beírt. — Dr. Szeberkényiék vil­lájába mehetünk majd le — mondta Balázsnak —, igaz, hogy az Máriafüxdőn van, de majd azt mondjuk, elcse­réltük. Ott szebb a kilátás. A lakást is elcseréltük ter­mészetesen, mert sok volt a négy szoba kettőnknek. Azonkívül a négyszobás la­kásunk hatodik emeleten volt és neked tériszonyod van. A jelzett nap hajnalán az­tán megérkezett a távirat. — Jaj, Istenem — bonto­gatta remegő kézzel Krisz­tina —, vajon melyik gép­pel jönnek?! „Floridába megyünk. Stop. Talán majd a jövő nyáron. Stop. Millió puszi. Stop. Beáék.” Krisztinát az ájulásból közös erővel élesztgette Ba­lázs meg Robi, a német ju­hászkutya. Egy hét múlva pedig Ba­lázs bőröndjébe csomagolta a legszükségesebbeket és csak egy levelet hagyott hátra. Ezt: „Krisztina! Kicseréllek egy másik nővel. Jön egv barátom az Elefántcsont­partról. aki úgy tudja, hogy nekem egy egyszerű, kedves, őszinte nő a felesé­gem! Nem akarok szégyen­ben maradni! Balázs.” — A gazember! — tépte apró foszlányokra a levelet Krisztina. — Én csináltam belőle kandidátust! Dubay Orest Szabadság Körforgás Gál Farkas Jön az ősz, már jön az ősz ordasként merre vetődsz szíved megrepedt kolomp ajtód, ablakod a gond. Jön az ősz és jön a tél szigorával megítél körülvesz deres akol jnelegszel-e valahol? Jön a tél, jön a tavasz más és mindig ugyanaz vasból nyílik kék virág hússal élő dáliák. Jön a tavasz, jön a nyár sorsod zöld szemű madár nem köröz, el nem repül sohsem lehetsz egyedül. Nyárra ősz és őszre tél a gond homlokodig ér de kétvállra nem terít mert folyó vagy s vagy a híd. Spanyolország Kafka József Arénák vérrelhányt homokja pereg a sugárutak neon-forgatagában. Gondszabta arcokkal kövezett utcákban beesett szemű házak nézik a bankok rács-templomait. Spanyolország titkából megnyíló kagylóké}, fényesre kalapált toledói penge. márvány-útvesztői és műemlékcsodái között kővidékké sárgulnak kopár-sziget tájak. Partnélküli, kiszáradt folyókban kőhalakat terel a nap, zöld panaszt lélegeznek az olajfák. Esténként kigyullad a tenger, narancsligetek vonulnak a part felé, katedrálisok mohos lépcsői vezetnek az égbe. az emberek szakadékok szélére ágyazva alszanak. JÖN A BEA? Tóth-Máthé Miklós novellája

Next

/
Thumbnails
Contents