Békés Megyei Népújság, 1974. augusztus (29. évfolyam, 178-203. szám)
1974-08-04 / 181. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kiállításról kiállításra Elkötelezett szlovák művészek a Műcsarnokban Ä szépséggel szólni az igazságról — ez lehetne a jelmondata a nehány nappal ezelőtt Budapesten megnyitott kiállításnak, ame- . lyen a jelenkori, elkötelezett szlovák képzőművészek hozzák el a baráti Magyar- országra otthonuk üzeneteit. Elkötelezett művészek; ezt a plakát is kiemelt sorban hangsúlyozza, de ha nem hangsúlyozná, akkor is világos azonnal: ötvenhárom, a ma igaza mellett elkötelezett alkotó 198 művét látja a tárlatra érkező vendég. Különös dolog az is, hogy a kiállító ötvenhármak elkötelezettsége a szocialista realizmus legtisztább megjelenésében sugárzik e vásznakról, grafikák -lapjairól, szobrokról és dombormű- vekről; szó sincs mesterkélt, direkt, kiabáló képi szónoklatokról, mellbeverő orientálásról. A művészet eszközeivel beszélnek a szépségről, a jelen élet szépségeiről, igazságáról. És ettől az igazságtól a harcok, a küzdelmek, a halál sem idegen, ezt az igazságot védeni és kiállni érte — még ha a fél világ is ellene van, még ha mások mást mondanak is — szóval kiállni érte nagyszerű dolog, szép dolog. Amikor az ember átlépi a Műcsarnok fő termének küszöbét, az az első érzése, hogy nem idegen országba, nem idegen tájakra érkezett; hogy a képek, szobrok ereje a mi tájainkon születő erőkkel egy tőről fakadó; hogy akár a magyar művészek szíve tükre lehetne valamennyi. Azt hiszem, ez az első, félreérthetetlen megítélés: ők is azt mondják, amit mi, ők is arról beszélnek szívesen, amiről mi, ők is úgy harcolnak a szó- használatban már nagyon elkoptatott, mégis tündöklőén igaz jobb életért, mint mi. Most, ha még arra is emlékeztetek, hogy ez a jobb élet a szocializmus ki- teljesedésével egyenes arányban válik valósággá, akkor művészeink elkötelezettsége most már teljesen nyilvánvaló. Nem lenne okos, ha. nem szólnánk arról: éveken át (és változó erősséggel még ma is) sokan - idegenkednek az elkötelezett alkotói módszertől, valamiféle rossz értelmű irányítottságot véltek elhatalmasodni a művész felett, ha „elkötelezetten” alkot. Nos, a megítélés több oldalú. Igaz az is, hogy két-három évtizeddel ezelőtt a naturalisztifcus és direkt alkotásokról beszéltek úgy, hogy azok a valóságosan „szocialista realisták” és ez a téves irány hosszú ideig még azokban is fenntartásokat okozott, akik teljes szívükkel és értelmükkel álltak a nép oldalán, akik egyek voltak az eszmével, amely a modern kor leghumánusabb társadalmát kell, hogy vezérelje. Igaz az is, hogy egyes képzőművészeti irányzatok ide- ig-óráig kirekesztődtek a publikálhatóság köreiből, és ez sem volt hasznos, sőt misztifikálta ezeket az irányzatokat és nem éppen jóértelműen. Igaz az is, hogy esztétikai viták és kötélhúzások özöne közben és után éreztek rá legjobb alkotóink arra, hogy feszítő, a haladás, a nép mellett elkötelezett gondolataikat hogyan is fogalmazzák át a képzőművészet világnyelvére, beleágyazva abba az egyetemes, mai kép zöm űv és zet nagy vívmányait, sokszínű megnyilatkozásait, európaiságát. Ezek az igazságok persze sokfélékkel . bővíthetők még, és nem is csak ez a három kiemelt tette azt, hogy a művészi elkötelezettség bonyolult utakat bejárt lényegéről és hatásáról szóljunk. De itt vagyunk most, 1974-ben egy budapesti kiállításon, ahol északi szomszédaink ötvenhárom képzőművésze reprezentálja az elkötelezett művészet erejét, és a már említett, bejárt útjait is. Mert nemcsak az elmúlt egy-két esztendőben született alkotásokat hozták el a kiállítók, hogy Leningrád, Moszkva és Riga után a magyar főváros lakói, és a fővárosba látogató művészetbarátok is lássák, megismerjék, mire jutottak. Ha a látott 198 műalkotás közül eddigi eszmefuttatásunkat igazolandó emelnék ki néhányat, nehéz dolgom lenne, mert ez a kiállítás — a sematizmus régi vádjának élénk cáfolataként — roppant változatos. így aztán inkább arra hagyatkozom, hogy érdeklődést keltsek, hogy a magam érzelmeit fogjam csokorba és többszörösen is aláhúzzam: érdemes eljutni a Műcsarnokba, hogy ezt a kiállítást megtekintsük. Az első, a fő teremben jórészt a munkáshatalom kivívásának emlékezetes időszakát, 1948 februárját idézik az alkotók. Knil Jaros- lav nagy vörös vászna, az egesz felületen harmonikus egyensúlyban elrendezett emberi arcokkal jellemzi ezt a februárt, melyben kétségtelen, hogy a vörös színű izzás számos árnyalata az új világ köszöntő hajnalát példázza' Közvetlenül e kép szomszédságában hatalmas szoborportré, Kulich Ján műve, A munkásőr arcképe. Előtte állva elgondolkozom: mi van a tekintetében? Emberien embertelen évszázadok nemzedékekre öröklődő kérdései, az értelmetlen pusztulás miértjei, az örömre született ember kemény vágyakozása a tökéletesebbre, a jobbra, az igazabbra? Ez a szobor — de a többi más is — a művészi szépséggel szól az igazságról, ez a szobor nem ágál, ez a szobor némán beszél és elgondolkoztat. Dacos száj, tiszta tekintet, a munkáserő, mely csodákra képes. Két alkotás ennyi szóra bírt, pedig marad még előttünk 196, a kitűnő válogatás sok-sok mesterdarabja. Felnyújtott, széttárt ujjú kezek erdeje kiált Zilincariova Viera vásznán az értelmes, szép életért, a kép alá „Ha a világ összes embere” cíimpresszió (Mozart Requiem) Filodelli Mihály a halál angyala szálldos a boltívek közönyös hűvöse alatt a síron túli ibolyák mosolya legyinti arcodat megfogja karod egy kamasz tavaszi ág hogy emlékezz a télre NEM! rekviem ez a JÖVENDÓ ELETÉRT! csak a szublimált szerelem éneke hallik túl a sírok bokrain s a CSEND s igen! a JAJKIÁLT ÁS az ESENDŐ SEMMIÉRT! met írta a művész. Középen, a terem egyik gyújtópontjában két kolosszális faszobor, Pataki Klára Munkásasszonya és Munkásőr figurája. A következő falakon a szlovák tájak jönnek elénk, megelevenedik a szlovák balladák világa, legérzékletesebben talán Ze- libsky Ján képein. Megkapó élményű grafikai lap Orest Dubay képe, a Szabadság című és a Pillangó a tenger felett, szépek Nemeik Julius tavaszi tájai, Strudik Jozef Északi szél című alkotása világosan érthető, ugyanakkor nem éppen egyszerű formavilágú. Fi1974. június TI. gyelni kell a domborműBárta Julius A főállomásnál Zilincanová Viera Ha a világ összes émbere vekre, Bednár Stefan Ä munkások felvonulása és a Partizántemetés című két alkotása a kiállítás legjobbjai közül valók. Az utolsó kép előtt és közben vissza-visszatérve néhány régebbihez érlelődik a gondolat: az út ugyan nehéz, küzdelmekkel és álmatlanságokkal teli. de az eredmény kecsegtető: milliókhoz szóló, de le nem egyszerűsített, el nem sematizált, európai, sőt egyetemes értékű műalkotásokat hoztak el szlovák művészbarátaink Budapestre, a Műcsarnokba, ahol az elkötelezett magyar művészet tárlatára is sor kerül egyszér, bizonyára. Ilyen lenyűgözően reprezentatív bemutatkozással. Sass Ervin Apáról fiúra Kulturális mellékletünk legutóbbi számában, 1974. július 28-án recenziót közöltünk Kosa László és Sze- merkényi Agnes könyvéről. A kitűnő, elémzö és népszerűsítő írás szerzőjének neve — sajnálatos technikai hiba folytán — lemaradt a cikk vegéről. A recenziót Beck Zoltán muzeológus írta. Kulich Tás Jegorov
