Békés Megyei Népújság, 1974. június (29. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-16 / 139. szám

Művészet az iskolában

A 35 ISKOLAÉPÜLET ELŐTT ROZSAK ILLATOZNAK. GONDOZOTT KERT. SOK SZÁZ TULIPÄNFEJRE EMLÉKEZTETŐ FENYŐFAKÉRMÉS. A TANTESTÜLET FŰRÉSZELTE, FARAGTA. LAKKOZTA. SZERELTE FEL A RÉGI VASOSZLOPOKRA. AZ IGAZGATÓ TERVEZTE. FEKETE ANTAL. TÍZ ÉVE IGAZGATÓ ITT. AZ ISKOLA JO HÍRŰ INTÉZMÉNY. TAVALY MEGLEPŐ DOLGOT KEZDEMÉNYEZTEK. AZT HISZEM AZ ORSZÁGBAN ŐK AZ ELSŐK. KIÁLLÍTÁSOKAT RENDEZNEK AZ EMELETI FOLYOSÖN. A NAPOKBAN NYITJÁK A NEGYEDIKET. AZ EGÉSZET PEDIG ELNEVEZTÉK: ..MŰVÉSZET AZ ISKOLÁBAN.*’ SZÁZÖTVEN MEGHÍVÓT KÜLDENEK SZÉT. MERT NEMCSAK A DIÁKOKNAK JŐ EZ, HANEM A FELNŐTTEKNEK IS. JÖNNEK SZÉP SZÁMMAL NÉMI PÉLDAMUTATÁS

AZONBAN Jö LENNE. HA MINDENKI ELJÖNNE. AKI MEGHÍVÓT KAP . ..

IGAZ. HOGY ATTÓL MÉG A RÓZSAK ILLATOZNAK. ÉS LÁTSZÓLAG NEM TÖRTÉNIK SEMMI. DE A HOSSZÉ TAVON KIHAGYOTT MŰVELŐDÉSI ALKALMAK EGYSZER MEGBOSSZULJÁK MAGUKAT DE EZ MÁR MÁS KÉRDÉS

TŐWb mint ismerős neJrem Fekete Antal, a gyomai gimnázium és cipőipari szakközépiskola igazgatója Még a kezdetekor együtt jártunk Penzában, szovjetuniódén testvérmegyén kfoen (régen volt, mosolyog, mikor mégy megint? kérdi) közben ott is, és itthon is több lett ismeretségünk egyszerű ismeretségnél. Ritka találkozásaink sorra kellemesen teltek, és ez a mostani, amikor nagyon komolyan kezdtük, és az iskola rózsakent- jében végeztük, azt hiszem, az eddigieknél még izgalmasabb, érdekesebb volt.

Mi tagadás, régóta tetszik nekem a gyomai gimnázium. Pedig ha jól meggondolom, sem én magam, sem más kollégáim nem nagyon kényeztettük el őket riportokkal, tudósításokkal, míg végül elkövetkezett •, nagybetűkkel szedett bekezdésben említett Nagy ötlet, a „Művészet] az iskolában” kiállítássorozat, j Egyedülálló, sehol az országban ilyet nem csinálnak. Persze, az sem mindegy, hogyan csinálják.

Ezt szeretném elmondani Fekete Antal igazgató szavaival is. és a saját' gondolataimmal, melyek egyszerűen nem hagynak nyugodni a beszélgetés óta.

Ahogy érkezünk az épület elé,

megragad szépségével. Nemcsak a rózsák, dehogy! Ezt az 1943- ban épített akkori polgári iskolát Herdj Béla építészmérnök tervezte, gyomai születésű és Kos Károly tanítványa az egyetemen. Csoda-e, ha gyomai iskolája erdélyi ihletettségű. régi székely kúriák hangulatát és ritmusát hozta el a Körös ment: községbe. Ehhez most a gyönyö- rű, stílusos fakerítés, az itteni tanárok műve, a rózsakert, jövőre pedig rengeteg muskátli, — lehet-e másra gondolni, mint arra, hogy az épület lakói: tanárok. diákok, jobban állítják a szépet, mint máshol.

így kezdődnek a dolgok, ügy látszik, tényleg jobban áhítják. És már jobban is értik És ez csak úgy lesz? Csak úgy, egyszerre?

— Szó sincs róla, mondja aligazgató. A képzőművészet sokféle rendű és rangú hagyományt épített össze itt Gyomán. Ez is számít. Jó néhány naiv festőnk van a század elejéről, harmadából: Ubrin Péter. Bódi Károly, Papp Zsigmowd. aki ezermester volt. ő készítette a református templom orgonáját is! Aztán Juhász Sándor, a fazekasművész, én csak így nevezem, nagyszerű dolgokat csinál! És a Honti család, nem utolsósorban. Ebben a családban mindenki fest. rajzol, és nem is akárhogyan!

— Így kezdődött. Aztán, amikor felépült az iskola új szárnya, és kialakult belül ez 3 tágas. szép folyosó, csak egy szikra kellett, hogy valaki azt mondja: ide kiállításokat hozunk! Hogy ki mondta először, már nem is tudom. .Benne volt 3 levegőben —j ahogy mondják, és meglett.

Az emlékezés szépíti a dolgot.

Ez emberi tulajdonság. Fekete Antal is így van vele. Volt azért küszködés is. a kezdet nem ment simán. De elhatározták, hogy így lesz, és megtették a maguk dolgát Az igazgató összeült nem is olyan régen, még kedves tanítványával, a gyomai Tandi Lajossal (most újságíró a Dél- magyarország című szegedi lapnál, rajztanár egyébként, és a Honti család tagja) nos, összeültek megbeszélték, és elindultak. Mint a mesében.

Első útjuk Szegedre vezetett, az ottani Tömörkény Gimnáziumba és Művészeti Szakközépiskolába. Dr. Diós József igazgató fogiadta őket A tanácsokiból szocialista szerződés lett a gyomai és a szegedi iskola között, hogy megvalósíthassák a gyomaiak „Művészet az iskolában” kiállítássorozatát és elképzelése’két ezzel kapcsolatban,

— Megbeszéltük., hogy a szegedi iskola átjön Gyomára, és tanítványai, majd később művésztanárai — Szalay Ferenc és Zoltánfy István — csinálnak nálunk kiállítást. Aztán megismerkedtem a Magyar Képzőművészek Szövetsége dél-magyarországi területi szervezetének szegedi csoportjával, Zombori László festőművésszel, utána a tanárképző főiskola rajztanszékvezető tanárával, Fischer Ernővel, még jó néhány szegedi festővel, és hazatérve, nyugodtan megvonhattuk az év tervét, a kiállítások egymásutánját. Először a Honti család mutatkozott be, aztán a Tömörkény Gimnázium növendékeinek alkotásait láthatták a mieink, erre a megnyitóra 80 szegedi diák jött át, a tanári karból is sokan, és az igazgató, dr. Diós József mondott ünnepi beszédet... A harmadik kiállításon 30 szegedi festő mintegy 70 alkotása következett, és most, júniusban Szujó Zoltán endrődi születésű. Salgó, tarjánban élő grafikus lesz az iskola és a község vendége.

Az első év sikerrel zárul. A rózsakertes iskolában már csend van, a folyosó falain a képek legtöbbször egymást nézik. A diákok kiröppentek az alma materből, sokan végleg, sokan csak a vakáció idejére, hogy ősszel újraérkezzenek.

— Nagy tervekkel folytatjuk, mondja Fekete Antal. Jön a tanárképző főiskola növendékeinek és művésztanárainak kiállítása, aztán összegyűjtjük a Gyomán élt naiv festők műveit, elsősorban Uhrin Pétert, Bódi Károlyt és Papp Zsigmondot szeretnénk megismertetni az emberekkel... Hogy. aztán mi lesz, majd tanévkezés után beszéljük meg. Két kitűnő rajzpedagógu- eom, Kocsis Gyuláné és Szakállas Margit a sorozat hivatott gondozói. Az ő javaslatukra is kíváncsiak vagyunk.

— Az első év még nem szolgál félreérthetetlen következteAz alföldi városka, egyik jogászának felesége imádja az aprójószágot. A libát is. De ezen a tavaszon nem volt szerencséje. Nem tudott venni kislibát. Ahol érdeklődött, nem volt eladó. Szólt is aztán a férjének, nézzen körül a szomszéd városban, hátha ott lehet venni.

rat sárga, pihés állatkákkal. Aztán szépen letakargatta azokat, s a ruhát oda is kötözte a kosárhoz. Majd elvitte a kosarat a közelben dolgozó ismerős kollégáihoz, hogy legyenek ott a kislibák, amíg szerez valahonnan kocsit, amivel átszállítja azokat rendeltetési helyükre.

Megszínesedett kislibák

Így is lett. A férj átutazott a szomszéd városba és felkereste régi ismerős kollégáját, akinek azelőtt főnöke volt, hogy hát az most a mezőgazdaságot kiszolgáló vállalatnál dolgozik, próbáljon valahol a jeleségének kislibát szerezni. S ha majd meglesznek a kislibák, szállitsa át valamiképpen azokat mindjárt a lakására, mert a felesége odavan egészen értük. S ezzel átadta régi ismerős kollégájának a hazulról vitt füles kosarat, hogy abba pakoltassa a kislibákat, miközben mutatta, benne van a kosárban a ruha is, mellyel szépen be lehet takargatni a sárga pihés állatkákat. Nehogy kiugráljanak.

A régi ismerős kolléna nem teketóriázott. másnap kiment a piacra és televette a füles kosatésekkel. Hogy jó, amit elkezdtünk, ami egyszerre csak jött, kialakult és szerintem most már elválaszthatatlan része az iskola életének — ez cáfolhatatlan. Még akkor is, ha vannak, akik mást gondolnak és nem veszik olyan komolyan ezt az egészet. Igen, a meghívók— Kiküldünk vagy 150-et, remélem, legalább megnézik a címzettek... Pedig éppen a napokban olvastam a lapotokban dr. Köpeczi Béla akadémikus csabai előadásáról, amikor azt mondta többek közt: a kultúra ma már nem luxus... Következésképpen: nem kell félni tőle, hogy az valami rossz, valami idegen.

És amire akkor az újságíró gondolt, de nem mondta:

— Olyan ez, mint a tej meg a cica esete. Bele keli nyomni a fejét, hogy rájöjjön az ízére.

De hát honnan vegyünk annyi tejet és az emberek, ugyebár, nem cicák... Azt már mindenki maga döntse el, hogy akkor mik. Persze, mindegy, mit mondunk -magunkról, több emberré a kultúra tesz. És abban nemcsak a szép képeik élvezete van. Abban az emberarcúvá formálható világ lehetősége Is ott rejlik, mélyen, de napfényre hozhatóan.

Az igaz, hogy verejtékezik az ember, amíg kiássa.

■ Sass Ervin

Kél emelet nyugalom

Tatabánya egyik szép fekvésű kerületében, rövidesen átadják rendeltetésének a bányászván» első nyugdíjas panzióját. Hasonló létesítmény még kevés található az országban, prototípusát Budapesten, a kelenföldi lakótelepen építették fel 19ö8- ban.

Miután a tatabányai panzió kifejezetten a nyugdíjasok részére készült, már a tervezésnél a legaprólékosabban figyelembe vették az idősebb emberek életsajátosságait, ezúttal — ha kellett — a gazdaságossá* szempontjainak rovására is. A mindössze kétszintes épület tulajdonképpen speciális lakosztályokból áll. A központi, úgynevezett kerengő folyosóból 28 önálló lakosztály nyűik. Minden appartemenit-lhoz jól felszerelt fürdőszoba tartozik. A kényelmes lakásokat a társasági életre alkalmas közös helyiségek — ív- szoba, könyvtár és társalgó — egészítik kd. Szerszámokkal felszerelt műhelyeket is építettek, ahol kedvükre barkácsolhatnak az öregek. A takarításról, a mosásról, az orvosi ellátásról, ápolásról központilag gondoskodnak. A nyugdíjasház szolgáltatásai közé tartozik, hogy a lakónak kívánság szerint ebédet biztosítanak. Akik szívesebben fogyasztják saját főztj ükét, azok igényét is kielégítik, mert a lakrészek mindegyikéhez egy- egy főzőfülkét is készítettek.

Az új létesítmény helyének kiválasztásakor fontos szempont volt a „természetközelség”. Ezt csendes, hangulatos környezetben, az erdővel övezett Májú* 1. parkiban találták meg. S ha az avatásra még nem is került sor, keresztszülők már rapnak. Azt ajánlják, legyen az öregek hajlékának neve: Két emelet nyugalom—

Ráb Erzsébet

Kollégái mondták neki, nyugodtan hagyja ott az állatkákat, meglesznek az iroda sarkában, amíg visszajön értük. Meg sem fulladnak, a fűzvesszőből fonott kosárban kapnak elég levegőt. Es elment kocsit szerezni. A többiek pedig csinálták tovább a dolgukat. De az egyik nem nyugodott. Odament a kosárhoz, fölfeszegette a kislibákat takaró ruhát. Aztán egy ideig nézegette azokat, majd felkacagott. Amazok értetlenül ránéztek, s az egyik kérdőn odaszólt neki: „Minek Örülsz?”

— Láttatok már megszínesedett kislibákat? — kérdezte feleletként.

— Mi van azon röhögni való, hogy sárga a pihéjük? — kérdezte vissza, aki az előbb is szóit.

— Majd meglátjátok! — s azzal kisietett. Kis idő múlva bádogdobozokkal jött vissza. A mázolok hagyták ott, amikor újrameszelték az irodákat. Aztán megint kisietett és kocsija tartalékbenzinjéből behozott egy kis üveggel, s azt a bádogdobozokba szétöntögette, hogy a bennük levő maradék száraz festék felolvadjon. Íróasztala oldalfiókjából kikotorászott egy ecsetet és azt felmutatva mondta: „Most már értitek?”

Amazokból kitört a nevetés, felugrottak, és ki ceruzával, ki vonalzóval kevergette a benzint, hogy minél hamarabb oldódjon a maradék festék. Ő pedig az ecsettel kevergette, majd az egyik kislibát kivette a kosárból és az ecsettel annak a hátát ke- negette, miközben a sárga pihe megpirosodott. Hármat kent be ebből a dobozból, négyet a másikből. Ezek kék színűek lettek. A többit barnával meg zölddel. Aztán gyorsan visszaerősitette a ruhát a kosárra, a dobozokat pedig kivitte.

Amikor betoppant a kisliba beszerzésével megbízott kolléga, csak ennyit mondott: „Szevasz- tok, megyek. Csak egy órára adta ide a góré a kocsit”. Megmarkolta a füles kosarat és rohant a kocsihoz, aztán át a szomszéd városijába. De az ap ó_ jószágot imádó asszonyt nem találta otthon, s ezert a verandán

hagyta a kosarat. Miután visszaérkezett, nemsokára csörgött a telefon. Rögtön megismerte a szomszéd városka jogászának hangját, s azonnal kérdezte is.

— Megtaláltátok, kérlek, a kislibákat?

— Meg — felelte az, s aztán visszakérdezett. — Milyen libákat hoztál?

— Első osztályút, kérlek. Egy nagy libafarmon ötezerből válogattuk ki.

— És valamiféle hibrid libák?

— Nem értelek, kérlek — szólt vissza a telefonba a libabeszerző.

— Hát van ezek közt zöld színű, piros, barna meg kék.

— Nem értelek, kérlek — szólt ismét vissza a libabeszerző.

— Ahogy mondom. Itt vannak a kislibák mellettem a kosárban.

Hirtelen ráejtette a libabeszerző bal kezét a telefonkészülékre és várt egy ideig, hogy a postán szétkapcsolják a városközi vonalat, majd feltárcsázta orvos barátját.

— Sürgősen akarok veled beszélni. Felkereshetlek?

— Csak nincs valami baj? — kérdezte az orvos.

— Nem tudom — felelte a libabeszerző. — Amit sárgának néztem, az későbben piros, kék, barna meg zöld lett.

— Ne, ne fáradj ide — hadarta az orvos. — Megyek azonnal hozzád...

Cserei Ml