Békés Megyei Népújság, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-03 / 101. szám
Megsúgom A mi kis városunk Magának '. . hogy kérdőívek korszakát éljük. Már gyerekkorban ismeretséget kötünk velük; a még az iskolapadot koptató nebulók is szorgalmasan válaszolgatnak a • feltett kérdésekre. Többnyire statisztikai összesítésekhez, kimutatások készítésére veszik igénybe az adatgyűjtésnek ezt a gyors, egyszerű módját. De használják felméréseknél is mikor például egyszerűen arra kiváncsiak a kérdezők, ki milyen szakmát választ, mik a népszerű pályák egy adott csoporton belül? A kérdőívek tulajdonképpen két nagy csoportra oszthatók: vannak, melyeket névvel ellátva kell visszajuttatni a kibocsátókhoz, s vannak, melyeket névtelenül is elfogadnak. Az előbbieket használják, ha valamilyen oknál fogva a kérdezett személyre is lényeges, az utóbbiakat, ha a megkérdezett szempontjából „kényes” kérdések is szerepelnek, vagy ha feltételezhető, hogy igy pontosabb válaszokat adnak a kérdőív kitöltői. A kérdőíves kérdezés módszerét választották a csabai ifjúsági házban is, mikor az ott tevékenykedő klubok egyikénél — melynek tagjai mind „idősebb”, húszon túli fiatalok — végeztek felmérést. Pontosabban: szerettek volna felmérést végezni. Mert j a jószándék, mely teljes egészé- ■ ben az illető klub tevékenységé- j nek segítésére, az igények jobb ! megismerésére irányul, meghiúsult a klubtagok értetlenségén. Ugyanis a kérdőívek nagy többsége kitöltetlen maradt teljes egészében s a másik hányadukon is sok volt a megválaszolatlanul maradt kérdés. A kérdések egyébként kizárólag a szóban forgó klub működésére vonatkoztak, mint pl.: melyik foglalkozás tetszett a legjobban?, milyen programokat látna szívesen? stb. Megsúgom magának, hogy ■miért maradtak üresen a kérdőívek! Azért, mert a válaszokat teljes névvel, adatokkal együtt kellett megadni. Röviden: nem lehetett bírálni, javasolni, ötleteket bedobni a névtelenség jótékony fátyla mögül. De ki nem találkozott még a névtelenséggel, az ismeretlenséggel sokkal komolyabb, veszélyesebb formában? Csendben meghúzódva, a többiek közé bújva, névtelenül könnyebb bármit is mondani, mint érte a felelősséget vállalva, hát nem igaz? De itt is kölcsönhatás áll fenn: minél kevesebb a névtelen bírál- gató, az intrika például egy munkahelyen, ahogy szokássá válik a nyíltság a vezetők és dolgozók között, úgy válik valószínűtlenebbé annak a Veszélye, hogy esetleg egy nem tetsző megnyilatkozást valamilyen megtorlás követ. Ehhez természetesen az is kell, hogy ne tanuljuk meg már is- koláskorban — teljesen ártatlan kérdésekben —, hogy névtelenül is lehet válaszolni, és hogy így | a kényelmesebb. És az is kell, 5- persze, hogy a kérdezők ne él- i hessenek vissza a tudomásukra 8 jutott adatokkal. S mindezt nem csak azért, mondom, hogy kevesebb legyen a kitöltetlen kérdőív. . . . (Erős) Egy hete már, hogy Karinthy Márton ígéretes tehetségű fiatal rendezőnk különös-szép színpadi látomássá lényegítve elénk hozta Thornton Wilder színjátékét a szere tétről, az együttélés észrevétlenül elmúló napjairól, az egész emberi élet nagyszerűen megdöbbentő, semmivel nem hasonlítható egyedülvalóságáról. Pontosan egy hete, és szabad legyen erre hivatkoznom: az előadás néhány jelenete, az előadás harmadik felvonásának második része azóta sem felejthető, megrázó gyönyörűsége nem múlik bennem. Persze, ott van abban — és alapvetően és legnagyobb súllyal — Thornton Wilder, az író, ez a roppant erőteljes és szerteágazó lírai alkat minden vibrálása. gondolatai az ember életének napsugaras lehetőségéről: a szereteti ől. Mennyire igaza van! És menynyire úgy tűnik lépten-nyomon, az emberiség egész történelme a bizonyítók rá, hogy mégis megvalósulatlan a wilderi álom: az embernek ember által való megbecsülése, tisztelete, megismerése és szeretete. Milyen álom! De milyen! És milyen csodálatos valóság lenne, ha valóság lehetne; ha nem lenne az ember gonoszságból. rosszból, gyűlöletből, irigységből, brutalitásból és önzésből is összegyúrva a jóság, a szépség szeretete, egyáltalán a szeretet és egymás megbecsülése, segítése, az egymásra való szíves-okos odafigyelés mellett. Kiben hogyan, és ki milyen társadalmi körülmények közé kerülve, hogyan formálódik, mi válik benne jobban meghatározóvá: a jó-e vagy a rossz hogy idáig egyszerűsítsük a dolgokat, kissé nem is igazul. Thomtoh Wilder olyan dolgokat kutat az emberi lélek mélységeiben, melyek — színpadi játékából is kiderül — meghaladják a még oly nagy tehetség erejét és lehetőségeit is, mint ő, és annyi kérdés közepette csoda-e, hogy misztikus régiókba is alá- szall, és válaszokat a különös,1 már-már transzcendens kategóriákban keres. Mégsem tud mindenre válaszd adni, valamire azonban olyan erőteljesen, olyan megragadóan hívja fel a figyelmet, hogy nézőterén egyetlen ember nem maradhat közömbös a színpadról sugárzó szavakkal szemben: amit elrrtulasztunk életünkben, az soha többé nem pótolható. A szeretet, amelyet másoknak átadnunk kellene, a körülöttünk levőknek — apáinknak, anyáinknak, szeretteinknek — bánattá és keserűséggé változik, ha rádöbbenünk: mulasztásunk helyre nem hozható. Nincs ekünk másról beszélni, mint Wilder: az élet és a halál kérdéseit kutatja ebben a játékban ez a kitűnő amerikai író, akinek eszközei végletekig leegyszerűsítettek — gondoljunk csak az alig bediszített színpadra, a mozdulatok jelzésére és a többi —, de pillanatokon belül érezzük: erről csak ilyen eszközökkel szólhat. És, ha elgondolkozunk az előadás után, hiszem, hogy „az élet nagy kérdései” — ahogy azt ilyen előregyártott mondattal intézzük el már évszázadok óta — világosabbak lesznek előttünk. Itt most a művásaet, az érzelem varázslata segít ráaszmél- tetni arra hogy nem a magunk felületességének, érzelem-szegénységének, közömbösségének 1974. MÁJUS jól fésült magyarázata-e az, hogy „gyorsuló időben” élünk? Hogy nincs elég időnk egymásra? Egyáltalán: „gyorsul-e az idő?” Nem, hiszen ahhoz — legalábbis — meg kellene gyorsulnia a Föld tengely körüli forgásának, hogy fizikai jelenséggel magyarázzam a dolgot. De vajon nem érezte-e minden korok embere, amikor valami nagy váltás következett, hogy rohan az idő, bog}- szédületes a fejlődés, hogy elvesztek a régi, megszokott keretek, formák, amelyben addig élt, amelyben ősei éltek néhány generáción át visszafelé? És hogyan látja majd korunkat a huszonegyedik évszázad és az ezt követő évszázad embere? Lassúnak, elavultnak, valami újat megalapozón alt? Minden változik tehát, csak egyetlen dolog nem: az emberi összetartozás ténye. És ha ez nincs is meg sokszor és ennek szinte ellenkezőjét bizonyítja a történelem, mert az ember önmagát osztotta fel ki- zsáfcmányolókra és kizsátomá- nyoltakra, kisebb közösségekben gonoszra és jóra, egyetlen családon belül is sokszor ugyanígy;, — attól még az alapigazság meg- ! marad, és olyan cél, amelyért i küzdünk valamennyien itt is, és! most is új világunk virágba j szökkenésével, példájával, lehe- tőségeivel. Hogy elérhessünk az egymásra odafigyelés, a tiszteleti útjára, amit úgy is fogalmazunk ! hivatalosabban, hogy a jó emberi közösségek kialakításához, a közösségi szellem kiteljesítéséhez. Mert mi élteti a jó közös- j séget? Az összetartozás nemes j érzése, az egymásért munkálkodás érzése, és valahol még mé- | lyebben: a szeretet melege. És ez most nem problémátlan érzelgősség, hanem az emberi élet lényegéből fakadó lényeg, amely j Thorn ton Wildert is megragadta. És kitűnő, hogy miszticizmusa nem viszi tévútra itt, annyira emberi oldalról közelít meg ■mindent, és színpadi játékában j a beszélgető halottak, és a halálából egyetlen napra visszatérő ■lány is valóságosságával, emberi arcával hat, minden különössége, lehetetlensége ellenére. Karinthy Márton elsősorban azt árulta el ezzel a rendezésével, hogy tudja, érti és érzelmeinek teljes kitárulkozásával hozza élőnkbe Wilder művét, hogy előadásában az egyszerűség, az emberi különbözőségek tiszta felmutatása a fontos; hogy semmiképpen nem akar Wilder elébe állni, mint azt a vélt korszerűség fejeket megzavaró divat- áraanlatában annyi rendezőnk teszi; hogy Karinthy játékos-fiatal egyénisége egy-két kitűnő színművész által és velük olyan játékká igazodott, mely gondolatok százát és ezrét váltja ki a nézőből, a színház igazi lényegének ritka, felejthetetlen pillanataiként. Értelmetlen lenne részletesen elemezni az alakításokat, mert a közös játék és az egységes stílus az, ami a legjellemzőbb most, mégis idekívánkozik az őszinte elismerés: ez a színházi premier Thomton Wilder az író, Karinthy Márton a rendező, és a leglátványosabban a Cleopatra után újra remekelő, egyre szebben kibontakozó Agárdy Ilona estje, sikere. Igaz, hogy ebben a talán nem is drámában a legjobb szerep Bmilyé, de régi igazság: a jó szerephez jó szinész is kell, belső erőkkel és emberi mélységekkel rendelkező tehetség. Ezt láttuk Agárdy Ilonában ezen az előadáson. Jó partnere volt Szűcs András (kávéházi jelenetük pompásan rajzolt), a két család: Gibbsók és Webbék (Kö- , rösztös István, Szentirmay Éva, Cserényi Béla, Cseresnyés Rózsa), a mellékszereplők közül első helyen Lukács József Simon Stimson, a kántor szerepében, és a többiek is: Mihók Éva, Simon Zoltán, Garai Róbert, Padur Teréz, Szerencsi Hugó, Bende Attila, Kaskó Erzsébet, Kovács András. Végül, de korántsem utolsósorban Bángyörgyi Károly a Rendező-narrátor: elegáns könnyedsége, játékot átfogó, szervező, alakító ereje, a hosszadalmasabb szövegrészekben is megragadó és figyelem-megtartó egyénisége nélkül elképzelhetetlen lett volna ez az előadás. Csányi Árpád, a vendég díszlettervező jóformán a semmit tervezte meg és nyújtotta át a nézőnek, szép megoldású háttere jól játszott hozzá a kisváros rajzához; Vágvölgyi Ilona jelmezei jelenvalóságuk szerénységével igazodtak a színpadi játékhoz, amelyre — még egyszer le kell írnom — sokáig emlékeznek majd azok akik látták. Sass Ervin Agárdy Ilona és Bángyörgyi Károly a harmadik felvonás egyik emlékezetes jelenetében (Demény íelv.) Régi festmény a várkörnyékről A XVXII. század közepéről egyetlen eredeti festmény maradt, fenn a gyulai várkörnyékről. amelyet az Országos Levéltár Károlyi-Levélltárában őriznek. Ezt a vízfestményt 1961- ben elsőnek közölte Voit Pál a Magyar Műemlékek című könyvében. A festmény helyszínének hitelességét, alátámasztja Mogyoróssy János: Gyula hajdan és most történeti és statisztikai vázlatokban című, 1858-ban Gyulán kinyomtatott könyve 96. oldalán levő látkép, amelyet egy. ma már elveszett festményről maga M'jgyoróssy másolt le és amely ábrázolást a Scherer történet első kötete 341. oldalán láthatunk. A két festmény közötti lényeges különbség az, hogy míg a Mogyoróssy könyvében levő festmény a nyugati, a Károlyi-levéltárban levő a keleti irány, bél madártávlatban mutatja be a vár környékét. A régi vár annyiban különbözik mai alakjától, hogy a várépülat északnyugati oldalán két hosszúkás épület áll, az egyik féltetővel, a vár falához építetten. A várépület délkeleti oldalán is két épület látható, míg a toronnyal szemben egy másik hosszúkás épület húzódott. A mai barokk kastély helyén kisebb, egyemeletes épület állott, mellette magas török mecset, jellegzetes keleties kupolával díszítette a várkörnyéket, közelében karcsú minaret. A mecset és a minaret az 1722- ben készített rajzon is jól látható. mindkettőt 1754-ben bontották le műemléki értékét meg nem becsülő elődeink. A Károlyi-levéltárban levő víziestül én y hátlapján későbbi időkből származó alábbi felirat olvasható: „Festette 1749-ben Huebner Antal capistranus barát. báró Haruckem Ferenc udvari miséző papja”. A budai születésű Huebner Antal 1743-tól 1758-ig a nyári hónapokban a Haruckem családdal együtt a gyulai kastélyban élt. Haruckernék szinte családtagként kezelték a világias gondolkodású ..pater An. tonit”, aki mindenhez értő ezermester volt: zenélt, festett, rajzolt, betlehemeket készített a család gyermekeinek. Részletes naplófeljegyzések maradtak utána, amelyekben hű képét adja a gyulai uradalom korabeli életének. Leírta a Ha. ruckern lányok tréfáit, többek között eleven rákokat rejtettek el fekvőhelyén, szüretkor puttonyába téglát raktak, hogy alig bírta a nehéz terhet. Az emlékiratokból tudjuk, Haruckernné német nyelven versbe szedette vele egy gyulai parasztlakodalom eseményeit. A darabot, amely erotikus és vastag tréfák sorozata volt, a kastélyba meghívott társaság nagy mulatságára lovászok és szobalányok adták elő. Mr. m. d.) Kulturális vetélkedő döntője Medgyesegyházán A medgyesegyházi művelődési ház az elmúlt ősszel mező- gazdasági munka- és szocialista brigádoknak kísérleti jelleggel kulturális vetélkedőt hirdetett. A községi elődöntők után — amelyeket április végén rendeztek meg — május 5-én, délelőtt 10 órakor Medgyesegyházán, a községi pártbizottság székhazában rendezik meg a vetélkedő döntőjét. Ez alkalommal a Bánkúti ÁG, a Biharug- rai Halgazdaság, a magyarbán- hegyesi, a medgyesbodzásí és a medgyesegyházi termelőszövetkezetek. valamint a Mtezőhesgye- si ÁG dombegyházi kerületének döntőbe került brigádjai mérik össze szakmai és általános ismereti tudásukat.
