Békés Megyei Népújság, 1974. május (29. évfolyam, 100-125. szám)
1974-05-12 / 109. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Költészet és politika Ceruzarajz Hegyesi János portréjához Kézszorításában benne feszül a paraszti ősök szunnyadó ereje. Az ősöké, akik Kossuth katonái voltak, meg sárréti számadó juhászok. Maguknak bölcs, kevés szavú emberek, példát adók hazaszeretetre és csöndes józanságra. Helyettük is szól a füzesgyarmati gyepsor szülötte, Hegyesi János, a politizáló költő. Verseiben a népdalok egyszerű tisztaságához hasonló lírai hangon mutatja be az egykori szegénység életét, mai változó világunkat, és higgadt bölcsességgel figyelmeztet a veszélyekre. Hegyesi János a későn beérő költők fajtájához tartozik. A boldog szegénységben töltött gyermekkor után szinte még siheder- ként harcol az első világháborúban, majd mint fiatal vöröskatona vesz részt a Tanácsköztársaság küzdelmeiben. Ott van a legendás szolnoki áttörésnél, ahol megsebesült — néhány napig külön harcot vív a halállal — és csak a szombat- helyi kórházban tér eszméletre. Mindössze húszéves, amikor ismét besorozzák: most már Horthy hadseregébe. . . . Később visszatér Füzesgyarmatra, ahol mint útőrt alkalmazzák. A harmincas évek elején részt vesz a helyi agrárszocialista megmozdulásokban, és ezek hatására a hat elemit végzett, élete derekán lévő férfi verselni kezd. Irodalmi indulásáról Hegyesi János így vall: — A füzesgyarmati Munkáskörben az volt a szokás. hogy esténként egy-egy jól olvasó ember ismertette az újságok érdekesebb híreit, néha verseket, regény- részleteket is fölolvastunk. Akkor láttam, hogy nekünk, egyszerű embereknek milyen nagy szükségünk van a szép, tiszta szóra és valami furcsa, bizsergető érzés feszítésére magam is verseket kezdtem írni. Társaimnak nagyon tetszettek a műveim, ezért amikor elolvastam Veres Péter egyik regényét, biciklire ültem, és elkerekeztem Balmazújvárosra, az akkor országos nevű íróhoz. Őszintén szólva, az első találkozásunkkor Veres Péter nem vett komolyan engem, de később igaz barátság alakult ki köztünk. Aztán egyre-másra jelentek meg verseim különböző lapokban, a helyi Szegha- lomvidéki Hírlapnak pedig állandó munkatársa lettem. Működésemre fölfigyelt Szabó Pál is, az ő segítségével kerültem a Szabad Szó köré csoportosult baloldali népi írók társaságába. Legszebb emlékeim közt őrzöm azokat a szerkesztőségi beszélgetéseket, amikor Bajcsy-Zsilinszky Endre, Darvas József, Veres Péter és Erdei Ferenc közelében lehettem, s figyelték rám akkor is ha országos ügyekről volt szó. Ma már megsárgult a papírja annak a nyomdai kefelevonatnak, amelyen a cenzor, a királyi ügyész piros tintával húzta át a cikkem : „Nem sokszorosítható!” Szabó Pál mégis becsempészte a forradalmi gondolatokat az újságba, némely írásomat még a moszkvai rádió magyar nyelvű adásában is felolvasták! Ilyenkor gyakran előfordult, hogy otthon azzal fogadott a feleségem: két csendőr járt nálunk, s azt üzenik, menjek be a laktanyába. . . . 1944 tavaszán Hegyesi János is részt vesz azon az illegális találkozón, ahol Bajcsy-Zsilinszky Endre az antifasiszta nemzeti ellenállást szervezi. A fegyveres összefogásra már nem került sor, mert a németek március 19-én orvul megszállták az országot. A következő néhány hónap a magyar történelem leggyászosabb korszakát hozza. Az év végén a bekerített Budapesten még tombol a nyilas terror, de a felszabadult országrész képviselői Debrecenben, az ideiglenes nemzetgyűlésen a jövőről döntenek. Hegyesi János is szépen kisuvik- szolja a csizmáját, tiszta fehér inget vesz magára, aztán december 22-én az egyszerű parasztember föllép a legmagasabb fórum, a nemzetgyűlés szónoki emelvényére. — Az izgalomtól és a meghatottságtól alig jött szó a torkomra. Arra gondoltam, hogy ezen a szent helyen egykor Kossuth Lajos szólt a nemzet képviselőihez. Lassan föloldódott az elfogultságom és a Nemzeti Parasztpárt nevében a falusi szegénység érdekeiről beszéltem, Dózsa népének jogaira figyelmeztettem. Az emlékezetes felszólalásom sokáig odaláncolt az országos politika legelső vonalába. A felszabadulás után Budapesten is mint az országgyűlés jegyzője dolgoztam, közben a Parasztpárt titkári teendőit is elláttam. Büszke vagyok rá, hogy a nehéz időkben segítségére lehettem néhány nélkülöző embernek. Az éhező Budapesten élelmet küldhettem például Szabó Lőrincnek. Egy kis lisztet, zsírt, krumplit csupán, de ez akkor az életet jelentette a nagy költőnek. Szeretettel őrzöm Kohán György egy akvarelljét, amelyet ki- sébb-nagyobb támogatásaimért ajándékozott nekem a festő Harcostársamnak, barátomnak tudhatom többek közt Veres Pétert, akihez sok kedves emlékem fűz. Egyszer például együtt mentünk egy mezőgazdasági kiállítás megnyitására. Rendre elkerültük a sok borkóstolót, hiába kínálták Péter bátyánkat a legfinomabb nedűvel, mindig elhárította a meghívást: „Köszönöm, nem élék vele”. Végre meguntam a csábításokat és megszólaltam: Te Péter, ha nem szereted a bort, legalább rám gondolj, mégis meg kéne nézni, mi van azokban a hordókban. . . . Engedett a kérésnek. s azóta a fiókomban őrizhetem azt a ritka képet, amelyen Veres Péter — a kedvemért — tokajival koccint. 1949-ben Hegyesi János visszavonult az országos közéletből. Füzesgyarmaton az apja által épített egyszerű parasztházban él, és sokszor bizony nagyon is szüksége volt az ősöktől örökölt szíNyarfák Egységes közművelődés A művelődési házak központi szerepköre Szocialista életmódunk, életformánk folytonos alakulása napjaink fontos kérdéseként hozta előtérbe a közművelődés szerepét. A párt központi bizottságának ezzel kapcsolatos határozatából egyértelműen következik, hogy a művelődés nem csupán időtöltés, hanem mindennapi életünk része, hiszen a munka fejlesztésével együtt a szocia. lista öntudat kialakítását, életmódunk jobbá változtatását segíti. E célját viszont csak akikor töltheti be, ha folyamatossá válik, azaz, ha nem célnak tekintjük, hanem a szellemi felemelkedés eszközének. Ehhez egyik legfontosabb teendőnk az iskolai és az iskolán kívüli művelődés, a közoktatás és a közművelődés közötti távolság megrövidítése, majd megszüntetése. Egységes irányítás alá kell vonni e két munkaterületet, egyeztetni szü'k_ séges az iskolák és a művelődési intézmények feladatait. Megyénkben is sok értékes kezdeményezés jelvósságra. A politikai élet hullámzásai nem múltak el fölötte nyomtalanul, vannak olyan évek, amelyeket a legszívesebben kitörölne az életéből. Ám a sebek lassan befor- radnak, a gyógyulást pedig segítik az elismerések. Hegyesi János a Munka Érdemrend ezüst fokozatának birtokosa, ezenkívül megkapta a Felszabadulási Jubileumi Emlékérem kitüntetést. Két évvel ezelőtt a Szépirodalmi Könyvkiadó kötetben jelentette meg válogatott verseit. Hegyesi János egy hosz- szú, tartalmas élettel a háta mögött is megmaradt nyílt szavú, egyszerű embernek. Terveiről a következőket mondja: — 74 éves vagyok, egyszerre születtem evvel az évszázaddal. Édesaoám 89 évet élt, s ha nekem is megadatna ennvi idő, talán megírhatnám életem történetét. Azt hiszen, van mire visszaemlékezni. . Andódy Tibor zl, hogy az intézmények vezetői, munkatársai megértették az együttműködés fontosságát. Csorvás nagyközségi tanács például a közelmúltban tárgyalta ezt a feladatot. Megállapították mindenekelőtt, hogy célszerű a különböző szervek kulturális célokra fordítható anyagi forrásainak egyesítése. Elhatározták, hogy a kulturális célra ter_ vezeti összegeket ezentúl még inkább a rendeltetésüknek megfelelően fogják felhasználni. Mindezek máris jó alapot teremtenek a folyamatos, az egységes köz- művelődéshez. Az együttműködést jelzi Csorváson az is, hogy az iskolai tanulók többsége részt vesz a művelődési ház művészeti csoportjainak, szakköreinek, tanfolyamainak és klubjainak programjában. Az irodalmi klubsorozatot, a különböző kiállításokat rend. szeresen látogatják. Eredményes az iskolamozi és az óvimozi akció. Ifjúsági hangversenyeiken a tanulóik 94 százaléka van jelen. Az alsó és felső tagozatosok legtöbbje tagja a községi könyvtárnak. Az iskola és a ház kölcsönösen igénybe veszik egymás helyiségeit. B művelődési ház nemcsak az iskolával épített ki szoros kapcsolatot, hanem a felnőtt lakossággal is, így egyre inkább központja a község népművelésének. A munkásműve- lődésre évente 60 ezer forintot kapnak a megyei tanácstól. Ebből az összegből költ a szocialista brigádvezetők klubja is. Helypt adtak a dolgozók iskolájának, melynek egy-egy osztályát anyagilag is támogatják. Rétegenként mérték fel a lakosság igényeit, így a házat az idén már 25 ezren látogatták. Arra törekednek, hogy az oktatási, művelődési intézmények mellett valamennyi társadalmi szerv és gazdasági egység vállaljon részt a közművelődési tevékenységből. M nden településen, de elsősorban községeinkben fontos a művelődési házak központi szerepköre. A kulturális vérkeringésben ezeknek az intézményeknek a „szívre” háruló feladatokat kell ellátni, A Jus* vérkör” a közoktatás, a „nagy vérkör” a munkásművelődés. E két vérkeringésből kell táplálkozni a házaknak, azaz ezek igényeit kell megvalósítaniuk. Ez az igény természetesen nem korlátozódik az irodalmi és művészeti alkotásokra hanem az önművelés minden lehetőségét kívánja kihasználni. A közművelődési munkát eszerint kell megszervezni, hogy túllépjen eddig ismert idő- kitöltő jellegén és a szocialista társadalom építésének alkotó elemévé válhasson. Napjainkra vár ez a nagy munka. Ügy, ahogyan Csorváson, mindenütt meg kéll vizsgálni a még szétszórt művelődési tartalékokat és egybe kell kapcsolni azokat. Ha a művelődési házakban, a kulturális intézményekben ezentúl sűrűbben találkoznak majd az iskolások és a szocialista brigádok középkorú vagy idősebb tagjai; a diákok, a szakmunkások és a mérnökök, akkor ez már jelent, valamit. Többet, mint amit a szabad idő eltöltése korábban jelentett. Nem újdonság leírni azt, hogy a műveltség könnyebbé teszi életünket, segít el* igazodni a világ egyre bonyolultabb jelenségei között. A közművelődés korszerűsítésével, egységesítésével és folyamatosságával azonban gyakorlattá is vál_ hat ez a felismerés. Nem csupán az intézményeken múlik ennek sikere, hanem azon is, mennyire gondolja át és érti meg társadalmunkban az egyén a művelődés megváltozott jelentőségét. A történelmi folyamatokban beidegződött korábbi szemléleteket felül kell értékelnünk és a művelődést végre csakugyan létszükségletnek, kenyérrel egyértékű tápláléknak kell tekintenünk. Nem csupán leküzdendő akadályokat és számadásra késztetést kell látnunk benne! Ügy gondolom, hogy iskolás gyermekeinknek már nem is szabadna megismerkedni ezzel a felfogással. A szocialista fejlődés ezután következő szakaszai olyan embereket kívánnak, akik szellemi felkészültségükkel birtokolják a világot, tehetik emberibbé életkörülményeiket. Réthy István
