Békés Megyei Népújság, 1973. december (28. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-31 / 305. szám

Anna Àlekszejeva: Szilveszter éjszakáján repülőgép Krasz- no.jarszkból Moszkva felé szállt. Az óév utolsó napjain alig volt néhány utas; a legtöb­ben már tegnap elrepültek, hogy az újévet Moszkvában kö­szöntsék. Elja Ivanenko, a knasz- nojarszki vízi erőmű szere- lonője randevúra sietett Moszkvába. Igen, még a mi realista korszakunkban is akadnak ilyen romanti­kus történetek, néhány ezer kilométeres repülés a légyottra. Elja moszkvai, és mint komszomolista fél éve ér­kezett a nagy szibériai épí­téshez. Eredetileg együtt akarták ideutazni, de Tol­ja Pavlov —, akivel akár a világ végére is elment volna, most védte meg építészmérnöki diplomáját. A fél év gyorsan elsza­ladt. Fizetéséből sikerült annyit megtakarítania, amennyiből egy kis bun­dát vásárolhatott volna. De mit ér egy bunda, ha az ellemérték a boldogság, hogy együtt ünnepelheti az újévet, ToljávaL Kivett egyheti szabadságot és most repül Moszkva felé. A krasznojarszki gépnek december 31-én este 9-kor kellett a Moszkva melletti domodedovói repülőtéren landolni. Elja hátradőlt az ülésen és elképzelte megérkezésé­nek boldog pillanatait: ho­gyan hívja fel a fiú, ho­gyan találkoznak rögtön utána a Szverdlov téren, hogy a szilveszteri bálra siessenek. Egyetlen cso­magja volt. Elja boldogan sóhajtott, és rámosolygott szomszédjára. A szomszéd, Glagoljev mérnök, szürke hajú, hegyes szaikállú em­berke. Eljára nézett és úgy érezte, mintha nem is 50, hanem csak 20 ta­vaszt látott volna. Beszélgetésbe elegyedtek — a boldogság közlékeny, a mérnök 5 perc alatt pontosan tudta, milyen színű lett volna a meg nem vásárolt bunda. Még két repülőórányira voltak Moszkvától, amikor kigyulladtak a tájékoztató tábla betűi: „Dohányozást abbahagyni”. „A biztonsá­gi övét becsatolni”. „Leszállunk” — szólt El­ja gondtalanul. „Azaz egy pillanat! Mit jelent ez? Hisz Moszkva előtt már nincs leszállás. Hol landolunk tulajdon­képpen?” A stewardess keserűen nevetett: „Moszkva nem ad engedélyt a leszállásra, köd van. Egy órát Szverd- lovszkban töltünk.” „Ez azt jelenti. hogy csak 10 órára érek Moszk­vába — számolt magában Elja.” Hát akkor bizony kevés idő marad...” Amikor a szverdlovszki repülőtér órái a 22 órás moszkvai időt mutatták, félemelkedett a repülő­gép. Talán éjfélre meg­érkezik a fővárosba. Elja újból hátradőlt a székbe, könnyei végigfoly­tak az arcán. „Ez az én formám”, suttogta bosszú­san magának. „Én, sza­már. Távirat 'nélkül, érte­sítés nélkül. Majd csü­csülhetek magányosan Szilveszter éjszakáján a reptér várótermében.” « Glagoljev mérnök részt­vevőén figyelte a lányt Számára is bosszantó volt a késés, de 50 éves korban már nem hullat könnyet az ember emiatt. „Talán otthon van Tol­ja” — mondta halkan. „Hívja fel a repülőtérről. És akkor két órával ké­sőbb ünnepelhetik az új­évet, mintha Berlinben lennének. Megvan a tele­foniszáma?” „241—65—95.,. Ez ez Arbaton van.” A mérnök megismételte a számot. „Igen... de miért nem most?” Felállt a helyéről és be­ment a pilótafülkébe. „Azt akarja, hogy én egy jó szidást kapják?” kérdezte savanyúan a ka­pitány. „Valamilyen. fia­tal lány miatt.. ,.A szerelem miatt”, vágta rá a mérnök komo­lyan. „Igen, fiatalember, a szerelem miatt. És a kike­rülhető sok kellemetlen­ség miatt. Ez a lány 1000 kilométereket repült.. A kapitány rázta a fe­jét. „Személyi jellegű rádió­beszélgetést folytatni ti­los .. .» Glagoljev egy nagyot fújt. E pillanatban bele­avatkozott a stewardess. Aki 19 éves volt és pon­tosan értette, hogy itt miről van. szó. „Az ilyesmi csak egy­szer esik meg egy élet­ben” — mondta kétkedő hangon. „Sőt, ilyen nem is fordul elő.” Olyan keser­veset sóhajtott, hogy a ka­pitány szó nélkül kivette a telefonszámmal ellátott cédulát a mérnök kezéből. „Talán átmegy nálunk, mert szilveszter van.” Oda- szőlt a rádiósnak: „Nos, fiú, add le gyorsan —, hogy is hívják — no, szóval, hívják fel Anatoli Pavlo- vot az irányítótoronyból, hogy azonnal jöjjön ki Domodedovóba.” A domodedovói diszpé­cser meg volt győződve róla, hogy a Krasznojarszk —Moszkva 915-Ös járat le­génysége megbolondult. Az irányítótorony rádió­sa pedig morgott: „Mi va­gyok én, házasságközvetí­tő intézet?!” De tíz perc múlva mégis felvette a te­lefonit. Talán mert újév jön, talán, mert gyermek­kora óta bízott abban, hogy egyszer egy mese va­lóság lesz... „Hülye fickó” — szidta önmagát Mikor a 915-ös számú repülőgép utasai a légi­kikötő nagycsarnokába lépték, ütötték az órák az éjfélt. Elja már túl vrüt a nagy síráson, csak szelíden zo­kogott. Hirtelen földbe gyökere­zett a lába. A fogadóterem közepében állt mosolyogva Tolja. Az órák elütötte a ti­zenkettőt. Moszkva új esztendő elé nézett. Fordította: Sényi Imre Immár Birkenau Havasi Gizella Arcod tükre makulátlan. Mosolyod fénye töretlen — Sokszögű jelened falai között Percenként hetvenkét dobbanással élsz S naponként mérheted körülölelő világod mennyivel lett több vagy kevesebb tegnap óta. Eveid épülnek, Sejtjeid leomolnak Ember vagy csak ér-tetovált testtel seb-tetovált testtel Egészen ember embertelenül is..'. Már megvakítatlak a fegyverek — De fény nélkül élni nem lehet! — Már fölszaggattak a fegyverek — A halált megszokni nem lehet! — Es emlékezni kell... A békét csupasz testedre felölteni kel! Es békével szomjadat eloltani kell! Arcod tükre makulátlan Mosolyod fénye töretlen Benned él az ébresztő az ébredő. Árnyéka a fénynek, A fény árnyéka. Villám kiáltása. Bölcsek csöndjei. S naponként becsülheted Mert a szándék érti célja dolgát: Immár mennyivel leszel több vagy kevesebb kobtap. Polner Zoltán Nem Auschwitz! Nem az iszonyat ácsolt karámja! Birkenau! A kifosztott Tér! Az égnek támasztott kémény-erdő, A szögesdróttal bekötött szemű remény te lenség. Ez a tégla a krematórium falából való: füst és korom. Lélegzik. Folynak a könnyei. Ráteszem a Napot, hogy megértsem a füveket, Megőszül. Üvölt. Szájából bugyborékol a fájdalom. (1912) Volna, volna Horváth Péter Hiszen, ha elég volna tüzet okádni, hiszen, ha a tűztől minden lángragyulna, hiszen, ha sorsunk sajátunk volna, és ha a mezítelenség erény és erő volna, hiszen, ha nem a földön élnénk, és ha nem mi volnánk azok, akik végül is mi vagyunk, minden könnyű volna. Csillag nélküli, sötét éj­szaka. A néptclen ország­úton egy Trabant állt. Mo- torbáza nyitva; mellette egy bőrkabátos férfi ko­moran bámulta a jármü­vet. Váratlanul — vala- honnét a szántóföldről — magas, ballonkabátos em­ber lépett a kocsi mellé: — Valami baj van? — érdeklődött barátságosan. — Elfogyott az üzem­anyagom. A legközelebbi falu pedig tizennégy kilo­méterre van innen. — Felajánlom az ön­gyújtómat. Még van benne egy kis benzin. — Uram, nincs kedvem tréfálni — mondta hidegen a másik. — Megértheti, hogy ideges vagyok. — Az én életem sem fe­nékig tejfel. Ma délután értesültem róla, hogy a fe­leségem megszökött egy műanyagkészitő kisiparos­sal. — Fogadja őszinte rész­vétemet... — Köszönöm. Azóta há­rom csomag cigarettát szívtam el, s nem maradt semmi tartalékom. Fél­őrültként vándorolok az éjszakában, hogy egy do­hányos emberre találjak. Az ég szerelmére! Ugye­bár ön is dohányzik? — Igen. — Kínáljon meg egy ci­garettával. S én áldani fogom a nevét. — A legnagyobb öröm­mel. De ez az utolsó Szim­fóniám. Jómagam is rabja vagyok ugyanis a dohány­zásnak, s ez egy elhagyott vidék. Éjjel negyed kettő van. Ki tudja, mikor talá­lok egy trafikot? Ha ön a tulajdon apám lenne, ak­kor sem kívánhatná, hogy az utolsó cigarettát magá­nak adjam. A ballonkabátos szemé­ben furcsa tüzek égtek. — Higgye el, én minden­re képes vagyok... — Fenyeget? Nem ije­dek meg! Könnyűsúlyú ökölvívóbajnok vagyok. — Félreért. Minden ál­dozatra képes vagyok egy cigarettáért. Ha ön nekem adja ezt a szépséges, gyö­nyörű füstrudacskát, ma­gára íratom a házamat. Két szoba, konyha, a veran­dát nyáron befutja a vad­rózsa és van hozzá egy kis kertecske is. Gyümölcs­fákkal. Nemsokára érik a meggy, nyílik a kelkáposz­ta. Van egy szelídített ri­góm. Egész nap fütyüré­szik. Minek menjek vis*« sza abba a házba, mikor elhagyott az asszony egy műanyagkészitő kisiparos kedvéért? Nos, nekem ad­ja ezt a cigarettát? A bőrkabátos bizalmat­lanul méregette a férfit: — A villany, vízvezeték be van-e vezetve a házba? — Természetesen. AZ UTOLSÓ SZIMFÓ­NIA — Jó a közlekedés? — A ház előtt áll meg a» autóbusz és a debreceni gyors. — Nem ázik be a meny- nyezet? — Soha. A ház vízmen­tes. túzmentes, adómentes^ AU az alku? — Es ha becsap engem? Lehet, hogy csak fondor­latos módon meg akarja szerezni az utolsó cigaret­támat? — ön kételkedik egy Ko­vács Lajos szavában? — Pardon. Nem tudtam, hogy Kovács Lajos. Rend­ben van. Tessék. Az öné az utolsó Szimfóniám — legyintett szomorúan és reszkető kézzel átnyújtot­ta a cigarettát. A másik mohón elragadta és kis­vártatva végtelen örmmcl, átszellemülten pöfékelt. —■ Ne féljen, barátom. Holnap elintézzük a hiva­talos formaságokat. Szív­ből gratulálok az új ingat­lan- és háztulajdonosnak. A bőrkabátos sóváran bámulta: — Legalább egy slukkot legyen szíves... — Hogyisne! Ez az utol­só cigarettám és reggel előtt nem találok sehol egy trafikot — mondta irigyen a ballonkabátos és vidáman, boldogan pöfé­kelt. Galambos Szilveszter Barlőky Jóíssí Szüssék

Next

/
Thumbnails
Contents