Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
Dina Zlobina versei; * » / »» I 88 *9 Különös Kimandtam mennyi szót, És mennyit mondok még. Kévéket hagytam kötetlen. És mennyit hagyok még, Hányszor szorítottam kezet. És hányszor szorítok még, Zöld füvet mennyit téptem, És mennyit tépek még, Mennyi titkot őrzök, És mennyit hallok még, Hányszor bocsátottam meg, És hányszor bocsátók még! Katonafiú Eltűnt, senki se látta.!. Menyasszonya, anyja várta, Nem hitték a hírt. Az évek elfutottak, öregség már a vendég, S hosszú estéken nem kopogtat Senki, egyedül ülnek a csendben Nem jön az a fiú, Csak a fényképe néz a szobára, A polcokon kis könyvtára, háborúról egyik könyv sem ír. Már az erdő sem sir, Azt a robbanást rég elfeledte,.. Egyetlen asszony várja mégis. Tizenöt éve, semmi az: __ a katonafiúk hazajönnek! Versekről beszélgetünk Versekről beszélgetünk, Éjfélig sokszor. Repüljön csak, ugye a lelkem, Szédítő egekbe repüljön, Csalódás nem várja ott. Ne szólj, jobb most a csend, Komolyat, gyönyörűt játszunk önfeledten. Ismerlek biztosan? Hiszed, hogy mi ketten? Vagy fájdalom fészkel majd a szívemben? Fordította: Sass Ervin DINA ZLOBINA költőnő szovjetunièbeli tesvérmegyénkben, Penzában él. 1971. őszén járt Békéscsabán. Az itt közölt versek első kötetében jelentek meg, 1970- ben. írem korán ébredt. A sövény résein át bekukucskált a csűrbe a ködös reggel. didergett a test, ahogy átjárta a hideg. A szekér mellett egy tehén feküdt, fújt, orreimpája remegett. A tető alatt álmosan beszélgettek a félhomályban a tyúkok. Miron kiment az udvarról, tenyerét a szeme fölé tartotta, és végignézett az utcán. Hallgatta, hogyan csikordul meg olykor-olykor valamelyik kapu. Vállára dobta a kantárt és elindult a legelőre kicsapott lóért Fél óra múlva már a hegyes farú kis kancán ült és gyerek módra harangozott meztelen lábával. A ló hátsó lábát dobálva nekilendült ügetni próbált Horkanva, botladozva rázta a fejét. Farka és kétfelé hulló sörénye telis- tele volt bogánccsal. Egy csomó a homlokába lógott a szemét verdeste. Ebbe is tapadt néhány bogáncs, és olyan volt, mint valami hatalmas csokor. Miron hadonászott, ahogy fel-fel- dobta a ló. Asszonyok jöttek szembe, tehenet hajtottak. Fel-felbőgve ballagtak a juhok, bégettek a bárányók. Útjukat keresztezve, kutyák iramodtak elő, belekaptak a ló farkába. A juhok félreug- rottak, az asszonyok szitkozódtak. Miron vidáman mosolygott. — Idevágtattál? — kérdezte a hozzá lépő szomszéd. — Ide ám! — Miért ilyen szörnyű korán? — Hát csak úgy! A lovat a vályúhoz engedte, ő meg leszaladt Ivánhoz, aki a nyolcadik portán lakott. Benézett Ignat hoz, bekopogott Sa’fe- rov ablakán. Tyerenkowal a sarkon találkozott Tye- renkov a szérűből jött. tavalyi pelyvát hozott háncskosárban. — Szóval, megyünk? — kérdezte Miron. — Miért kérded? — Csak ügy. — Mit szaladgálsz ósz- szevissza? — Nem lelem, a helyemet. Rám jött a viszke- tegség. Otthon sokáig keringett a szekér körül, tapogatta a korhadt háncsot négezette a kerekeket. Barátságosan beszélgetett a hangosan szürcsölő lóval. — No látod, ünnep van a mi utcánkban is. Most már mi is jól élünk majd! Hallod? A házban a felesége tettvett. Miron így szólt hozzá: — Tizenöt évet fiatalodtam. — Hogyhogy? — Jó hírek járnak, örül a lelkem. Neked is köny- nyebb lesz ott, meglásd. — Adja Isten. Miron félemelte az ujját. — Állj! Az Istenben ne nagyon reménykedj, öreg fickó az már! Másképpen akarjuk most, mindenféle hókuszpókusz nélkül. — Hogy leszünk meg Isten nélkül? — Majd lesz másik. Ez itt. Miron rábökött » mellére. — Ennek nem kell se pópa, se tömjénfüst. e Nyomorúságosán élt a két ablakos kunyhójában, ősz- saetl elöntötte az eső, télen átfújtja a szél, belepte a hó. Ott ült Miron a gyerekekkel. mint görény a lyukban, kinézegetett a befagyott ablakon. Pedig egészséges, szívós ember volt, el is nevezték bikának ezért a szívósságáért. De bárhogy igyekezett, bárhogy erőlködött, hogv kikerüljön a nyomorúságból, sohasem sikerült néki. Amikor jó erős paraszt- emberekre vo't szükség a német és osztrák parasztok ellen, a háborúba vitték Miront. Sokat lemészárolt közülük, golyóval is, szuronnyal is, puskatussal is. Mikor éjszaka felkeltették, elkeseredetten szorította össze fagyos ajkát. Felbőszítette a hideg, a sár, és a szívében rejlő sérelem, s ordítva vetette magát előre, be’evágódott a lövészárokba, lába beleakadt a drótsövénybe, a szögesdrót ősz. szekarmolta. Irgalmatlanul, kegyetlenül csépelte puskatussal a német és osztrák katonák fejét. Hogy miért, azt nem tudta. de ezen gondolkodni vagy erről beszélni nem volt ideje, meg aztán nem is volt kivel. Körülötte ugyanolyan felbőszült parasztok tolongtak, akiket különböző felvakból hajtottak együvé. Egyetlen szót hajtogattak előttük unos-un tálán: — Ellenség! Minden egyes csata előtt vékony gyertyák égtek a gúlába rakott fegyvereken, és szürkéskék gyűrűkben terjengett a tömjénfüst. A pópák pámás keze a lehajtott fejek fölé emelte a megvilágított kis feszületet. Alatta összeszorult a szív a hideg rémülettől. A kis feszület, amely meg. áldotta az elesettek testét, úgy nyomta őket, mint a kő. A gondolatok összekeveredtek. Miron újból nekiindul vodkától gőzös fejjel. S megint üvöltött, mint a vadállat, űzte a német és az osztrák katonákat. És megint lefeküdt sáros és véres köpenye alá, míg csak ismét fel nem harsant a riadó. A negyedik évben kórházba került. Amíg feküdt, gondolkodni kezdett. Felismerte az igazi ellenséget, azokat, akik a német és osztrák katonák ellen küldték. A háromévi háború eredménye egy gennyedő seb a hátán, meg egy bronzmedália, „Az érdemért”. Miron a kitüntetést nézegette, és sértődötten csóválta a fejét: — Ej, te bolond, te bolond! Kitüntetted magad! Otthon a kis ház fogadta, rossz, törött ablakok, lehullott párkány. Az udvaron u"-"anaz a lefittyedt szájú kanca kóborolt, és ott találta a tátott szájú, régi nyomorúságot is, amellyel már igazán torkig volt. Mi- rortnak alig volt ideje körülnézni, máris minden oL. da’ról rá támadt a sok kérlelhetetlen ellenség: a farkastorki fogát csattogtató, éhes gonoszság, az esztelen paraszti kapzsiság, a?, élet megrontó ja. A kereskedők telkeit szétszaggatták az ügyeskedő parasztok. A szegényparasztok és a nyomorékok, mi mást is tehettek volna, hátul kullogtak, mint a kutyák. Miron érezte: eddig is odalent kuksolt, ezután is így lesz. A maga erejéből sohasem lesz képes lábra állni. • A fogságból jött Tyeren- kovtól kapott segítséget, az hozott bátorító gondolatom kát. Meghánytak-vetettek mindent Mironnal, és kezdték maguk köré gyűjteni a többieket. — Bajtársak, magányosan nem sikerülhet a dolgunk. Nézzétek csak, hogy festünk: ki kéz, ki láb nélkül. Ha van kéz. nincsen ló, ha van ló, nincsen szekér. Igazam van? — Bizony. — Hát akkor csináljuk másként. Ekkor Tyerenkov kimondta a soha nem hallott szót: ^kommuna”. Ügy gördült végig az utcákon, mint a mesebeli kerek ci- pócska. — Megbántott nem lesz köztünk. Mi nem tőkét akarunk gyűjteni, és nem akarjuk megfojtani az embereket. Te rám támaszko- dol majd, én meg terád, így, együtt menni fog. Miron lett a mozgatója a dolognak. Körülötte baráti alapon működni kezdett néhány ember. A parasztok kijelentették a gyűlésen: — Lizariha telkét kisajátítjuk a kommuna részére. Aki velünk tart, legyen szíves, jelentkezzék. Filipp Kartasev gúnyosan felszó'alt: — Kik azok a „mi”? — Álljon fel, aki velünk tart. Felállt Miron, Ivan Biszt- renykij, Kondrat Szuhoje- dob, Salferov, Lizunov és a két Grisin fivér. — Hát ezek volnánk. Nézd meg jól, ha még nem láttál bennünket! Szép napra virradtak. Az ég kék volt, felhőtlen. Amikor a szérű felett felkelt a réggé1 i nap, Miron kivezette az udvarról a szekérbe fogott kancát. A kezében tartotta a gyeplő hosszú, zavaró végét és elindult a házsorok között. A villásrúd bal oldalára Ivan fogta be heréit lovát, amely hangosan fújtatott nedves orrlikaival. A ló farkát befonta, mintha esküvőre készü'ne. Megveregette a girhes állatok hátát, s így szólt: — Ej, ti, burzsujok! Miron is, meg ő is elnevette magát. Megindult a kis menet az utcán, hátul csörömpöltek az odaerősített ekék. Elöl lovagolt Salferov a ba- tárha befogott csontos kancáján. Leghátul, a szekerek tetején, az asszonyok, lányok ültek, a fejükön fehér kendő. A férfiak ol- da’t haladtak, csoportosan. A faluban nevettek az emberek. — Nézzétek csak gyorsan. ott mennek a kommuna-tagok. Utánuk kiabáltak. — Hát elindultatok, mentek az új földre? — Ezt jól kisütöttétek! Az öreg Ovcsinnyikov nézte őket a háza tövében álló földhányásról. Ügy ült ott homlokába húzott sapkájában. mint valami nagy gomba. Csodálkozva ingatta öreg, korlátolt fejét: — Kik vonulnak, itt, tán cigányok? Miron olyan izgatott volt, mint egy gyerek. A nap kedvesen, barátságosan sütött. A meleg napfényben új gondolatok ötlöttek fel benne. Elképze’te, milyen is lesz a jövő, a közös munkával. szeretettel épített mindennapi élet. Látta a végtelen, szabad mezőt, amelyet közös erővel művelnek me*, közös haszonra. Körülnézett Miron fénylő, játékos szemmel, és azt gondolta: „Jó ez így!” A Lizariha-tanya a hegyen volt. öreg, sokéves hársak vették körül. Felfelé a hegyoldalon a bevetett sávok mellett, ugarföldek húzódtak. A hegy lábánál a völgykatlanban, nagy, meredek partú tó csillogott. A tó vizére rakott fapallók mellett félig vízzel teli, ócska ladik állt. öreg, széttöredezett kerék úszott a vízen és oldalára fordult, rossz dagasztótek- nő hányódott. A hatablakos alacsony ház, napos oldala a sötétzöld mezővel egybeolvadó távoli kék messzeségbe tekintett. Üres, tágas ház. Az elzárt levegőben áradt a rothadás szaga. A falakról hullott a vakolat, a pókok hálót szőttek mindenütt. Mereven álltak a kárpitozott ülésü, puha székek. Homályosan csillogott a nyitott pianínó, vékony porréteg takarta. Miron megérintette a billentyűket. A vak, csukott ablakú szobákon át rendületlenül ugráltak a hangok. — Ahá! Megszólalt! — Ránk haragszik, amiért idejöttünk ! — Csak hadd haragudjék! Bisztrenykij elcsodálkozott a csempéket nézegetve. — Hogy laktak ezek! Mint az uraságok! — Lám csak, így élt ez a Lizariha! No, de ebből elég volt! — Csak vissza ne térjen az átkozott! — Majd a másvilágon! Tyerenkov szemügyre vette a szobákat. — Itt tartjuk majd a gyűléseket! Az egész artyel végigment az udvaron. Felbecsülték az épületeket, kiosztották a munkát. Hatan elindultak a szántóföldre ekékkel, az asszonyok és lányok feltűzték a szaraién alját. Délig eltakarították a port, felmosták a padlókat, szétosztották a szobákban a megmaradt bútort. Kondrat és Lizunkov a fejszét csattogtatta az udvaron, Kondrat lánya, Paranyka készítette az első ebédet a Lizariha-konyhában, a vastűzhelyen. Szanyka Lizun- kova hordta a vizet a kútról és hámozta a krumplit. Miron a szántóföldön dolgozott. Megfiatalodott, mintha szárnya nőtt volna, az röpítené és eme1 né a magasba. Amikor megpillantotta a tanya felett úszó füstöt, vidáman rákiáltott a közös barázdát húzó lovakra. — Gyi te, húzd csak! A tóra néző kis teraszon ebédeltek, az artyel közös asztalánál. Hangosan csörömpöltek a kanalakkal, tréfálkoztak : — Adüsten, Lizarevna! — Egészségünkre! Miron, amikor felállt az asztaltól, ránézett az előtte elterülő, hatalmas mezőre, amelyet itt-ott ligetek szakítottak meg, és sokáig állt mozdulatlanul. Aztán társai felé fordult. Ránézett a mosolygó asszonyokra és lányokra, a kinyújtott lábbal ülő Mihalovra és fel- indultan mondta: — Látom már, elvtársak, menni fog! — Micsoda? — Az újfajta élet. Nehéz szavakba öntenem, nem is vagyok képes rá. Meg kell jól fogni, nem szabad kiengedni a kezünkből. Tyerenkov azt mondta — Tanulni kell, vaktában nem lehet dolgozni. Lámpást kell gyújtani a fejekben. Világosság nélkül nem sokra jutunk. Kondrat elcsodálkozott. — Olyan, mintha álmodnék! Nem tudom elhinni, hogy Garaszka meg én itt vagyunk. Miron izgatottan nyújtogatta a nyakát, és nekilátott, hogy kimondja azt a még meg sem talált szót. Boldogan pillantott végig az egybegyűlteken, szélesen mosolygott, akár a napocska, amely vidáman szórta sugarát a parasztokra a ragyogó, kék tavaszi égből. Alekszandr Nyeverov elbeszélése
