Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-07 / 261. szám
KŐR ÛS TAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Á szocialista irodalmak szellemi közeledése Kapcsolataink áttekintése — örvendetesen — roppant nehéz feladat, örvendetesen nehéz — ez a kifejezés frivolnak tetszhet, de valóban fontos és pozitív tény az a szocialista irodalmaik közös életében. hogy folyamatosan és fokozottan nő az igény egymás jobb, pontosabb megismerésére, hogy fel kívánjuk fedezni mindazokat a történeti és eszmei szálakat, melyek összekötik irodalmainkat. Lehetetlen nem örvendezni annak, hogy a históriai múlt megismerése mellett egyre égetőbb és sürgetőbb igény mutatkozik éppen a legfrissebb müvek, viták megismerésére. Végül, de nem utolsósorban az is újfajta minőséget jelez kapcsolatainkban, hogy szocialista irodalmaink aktuális problémáit korántsem csak egy- egy nemzeti irodalom tapasztalati anyaga alapján óhajtjuk megoldani, hanem a szocialista irodalmak általános, internacionális gyakorlatára is felfigyelünk, idézzük ezeket a példákat is okulás végett. Vitalij Ozerov izgalmas tanulmányára szeretnék hivatkozni, melyben sok gyakorlati tettet idézve világítja meg az írók nemzetközi találkozóinak, konferenciáinak értelmét. A haladó nemzeti kultúrák képviselőinek tanácskozásait — fejtegeti Ozerov elvtárs — „a közös szociális és esztétikai platform erősítése” teszi igazán értelmessé. „Ennek a platformnak az alapja pedig az irodalomban és a művészetben megnyilatkozó nemzeti, illetve internacionális elemek organikus egysége...” „Az egyes országok és irodalmak lényeges problémáit lehetetlen elkülöníteni a világproblémáktól, hiszen a szociális és osztályfolyamatok rendkívüli módon hasonlóak... Ez az irodalmi együttműködés megfelel azoknak az általános fejlődési tendenciáknak, melyek a szocialista országok közösségére jellemzőek. Természetesen képtelenség lenne azt gondolni, hogy miközben a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsába tömörült országok egyre nagyobb erőfeszítéseket tesznek a gazdasági élet integrálására — mindez teljesen észrevétlen marad az adott nemzetek szellemi, kulturális életére. Ugyanakkor a gazdasági integráció tényeit is nehéz lenne mechanikusan átvinni a kulturális élet, vagy akár csupán az irodalom szféráira. Az egyes országok irodalmaiban a szocialista pozíciók erősödésével egyenes arányban növekszik az együttműködésre való készség, sőt a közös munka szükségszerűségének felismerése. Nem arról van szó, hogy a nemzeti sajátosságok, illetve a szocialista realizmus általános törvényei között ellentétek lennének, s a szocialista irodalmak együttműködése. a nemzeti sajátosságok rovására történhet. Az imperializmus ideoló- gai fellazító politikijának elméleti szakemberei — elsősorban Zbigniew Brzezins- ki — egész elméletüket arra alapozzák, hogy az ideológiai élet területén a nemzeti különállást kell hangsúlyozni. Ezen a különálláson ők nem a nemzeti kultúrák sajátos vonásait értik, hanem a nacionalista örökséget, az egyes nemzetekkel szembeni, múltból reánk maradt előítéleteket. De hát mi, akik itt élünk Kelet-Európábán, keserves történelmi tapasztalatok árán tanultuk meg, hogy az itt élő népek mennyire egymásra utaltak. Példáimat a magyar irodalom köréből veszem. Ugyan miként lehetne elválasztani egymástól a horvát származású Zrínyi Miklóst, aki az egyik legnagyobb magyar költővé lett, testvérétől, Petar Zri- nitől, aki viszont a horvát költészet jelese? Nekünk Ady Endre hazafisága a példa, aki keserű és káromló szavakkal lázadt a Monarchián belül érvényesülő magyar imperialista törekvések ellen. „Magyar jakobinus” volt ő, aki tudta azt is, hogy „magyar, oláh, szláv bánat mindigre egy bánat marad” — és erre a dalra a román Octa- vian Goga és a szlovák Pavel Országh Hviezdoslav feleltek testvéri szóval. És ha József Attila közvetlen feladatként jelölte ki: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, s ez nem is kevés” —, akkor ez a rendezés nála személyesen azt jelentette, hogy a magyar irodalom történetében először ő volt az, aki műfordítói munkássága centrumába a nyugat-európai költők helyett a szomszédos népek poézi- sét állította. Vannak újabb keletű példák is. Sőt, nem csupán az irodalom magasabb, „szervezettebb” világából valók, hanem az újkori folklór gyakorlata ez már, bizonyítva, hogy a szellemi együttműködés nem egyedül tudatos felismerés eredménye, hanem a népek legbelsőbb igénye is. 1953 őszén a moldvai Szabófalván egy értelmes si- heder, bizonyos Pál Ferenc odaállt a néprajzosok elé és magnetofonra mondotta csángó nyelvjárásban Mi- hai Eminescu híres meséjét, a Calin nebunult, melyet — vallomása szerint — nem sokkal korábban olvasott románul. És mindezt afféle „mesefaként” tette, aki nemcsak őrizője, tovább- adója, de gazdagítója is a nép mesekincsének. A dologban a legkülönösebb az, hogy ez a korántsem irodalmi szöveg az illető Eminescu-mű első magyar fordítása, mert a mese magyarul, nyomtatásban csupán 1957-ben jelent meg, Bözödi György átköltésé- ben. Az ilyesfajta példák könnyűszerrel szaporítha- tók. Ion Agirbieeanu, a Kolozsvárott élő kitűnő román író még balázsfalvi gimnazista korából emlékezett egy református magyar emberre, akinek román meséit nagy áhítattal hallgatta. Megvallja azt is, hogy később sokat merített ezekből a regékből, s voltaképpen egy magyar paraszt előadásában találkozott először népének legősibb mondavilágával. Egy prágai kutató, Jaromir Jech a Bánságban bukkant egy nyolcvanéves cseh férfira, aki szerbül, németül, bul- gárul mesélt — anyanyelvén kívül, s ilyenformán mintegy személyében testesítette meg azt a rejtett folyamatot, ahogyan egy-egy mese vagy mesemotívum körbejárta hajdanán a világot. Zajlik tehát egy folyamat, függetlenül a mi irodalmi életünk megtervezett és okosan meghatározott szabályaitól. amely mintegy az élettények szükségszerűségével bizonyítja, nem lehet az egymással együtt élő, azonos társadalmi rendszerek feladatait vállaló népek között mesterséges gátakat állítani. Sokan szeretnék — sajnos, nemegyszer a szocialista országokban is — a szellemi együttműködést valamiképp úgy beállítani, hogy létezik egy intemacio- nális szféra, amely az úgynevezett nagy politika köreiben érvényes, és létezik a nemzeti feladatok köre. amely a mindennapok munkáiéban szolgálhat iránytűként. Az ilyesféle megosztás politikai -ideológiai képtelenségéről szólni nem az én feladatom. De idetartozik annak a cáfolata, hogy az irodalom világában sem lehet szétválasztani a nemzetközi és a nemzeti fogalmát, a nagy és a kis feladatokat, amelyekre máé és más törvény Janis Zemitis Portré szerűségek lennének érvényesek. A jelenkori világirodalom egyik legragyogóbb példájára szeretnék hivatkozni, a Lenin- és Államidíjas szovjet-kirgiz író, Csingiz Ajtmatov munkásságára. Vajon egyik legutóbbi műve, a Fehér hajó. melynek alcíme Mese után, világosan jelzi a mű ihlető forrásait — voltaképpen nem ugyanannak a folyamatnak a hasonmása, melyről az előbb a ma- gvar—román—cseh folklór újabb jelenségei kapcsán szólottám? Ajtmatov kisregényének egyik vezérmotívuma a Koronás Szarvas Anyáról szóló ősi kirgiz monda, a kirgiz nép eredetmondája. Ennek a regének az a funkciója — egyebek között —, hogy a társadalmi igazság, a mindenkor kötelező emberség nagy ég közös törvényeire figyelmeztessen. Ajtmatov ezt a kisregényét orosz nyelven írta. tehát így ugyanaz a folyamat játszódott le — persze, jóval tudatosabb formában —, mint a moldvai Szabófalván. Eminescu meséjével. De történt más is. Ajtmatov önnön nemzetének legszebb humanista hagyományait a szocialista emberség új törvényeivel ötvözte. Ég ez már nem nyelvi kérdés, sőt nem is egyszerűen a közvetítés problémaköre. Ez már egy magasabb rendű, minőségileg változott kulturális egység új valósága. Nyikolaj Konrad akadémikus egyik tanulmányában a világirodalom fogalmáról értekezve kifejti, hogy az újkor szocialista társadalmában az elsőrendű feladatok egyike a társadalmi tudat etikai színvonalának növelése. Ez a feladat, illetve ennek teljesítése egv új világirodalom korszakainak három nagy, döntő fordulatot jellemző műve, Augustinus De civi- tate Dei-je, Dante Divina Commedia-ja, illetve a Kommunista Kiáltvány. Nos, ha ez a felosztás igaz — és én feltétlenül annak tartom —, akkor Ajtmatov művében — és sok más alkotásban — egy új, nagy egység létrejöttét kell megfigyelnünk. Ennek az egységnek meghatározó eleme, hogy a nemzeti örökségre támaszkodva, azt maximálisan fejlesztve, a humanizmus szocialista törvényeit kifejezve a kommunista társadalom internacionális elveit és gyakorlatát tartja szem előtt. A szocialista forradalom alternatívája kell, hogy meghatározza a haladó irodalom tudatát — fejtette ki a kitűnő cseh kritikus, Jiri Hájek egvik tanulmányában, melyben 1968 cseh jobboldali teoretikusaival vitázik. Ezek a teoretikusok a „kis népek” hivatását óhajtották szembeállítani a „nagy népek szerepével” Hájek felelete erre nem lehet más. mint az, hogy „részt kell vennünk annak a reményteli világnak megvalósításában, amely az összemberisép történelmi missziója, e meqvalósitáshoz egyéni teljesítményünkkel kell hozzájárulnunk —, ez a mi kommunista válaszunk, kispolgáraink úgynevezett „örök” „kisnemzeti” problémáira. Teljes joggal állai- píthatta meg Konsztantyin Katusev elvtárs, az SZKP KB tikára: „A kultúra és az ideológia szférájában is legalább olyan jól látható a szocialista államok közeledése. mint gazdasági téren. Bármilyen gazdag is és sa játos is szellemi életük, bármennyire virágzik is nemzeti. kultúrájuk, ahogy az új rendszer fejlődik, mind mélyebben megoyökeresedik ezen államok kultúrájának és egész szellemi életének közös szocialista tartalma. Ennek a folyamatnak legfontosabb alavja az egységes marxista—leninista ideológia, az új társadalmi viszonyok megszilárdulása, amelyeknek legfőbb vonása a kizsákmányolástól megszabadult dolgozók baráti együttműködése, az emberek és « nemzetek eavenjogúsána. A szocializmus minden embernek megadta a munkához és a művelődéshez való jogot, valódi kulturális forradalmat hajtott végre, megnyitotta a nénurnegek előtt az utal a jólét, az emberhez méltó élet felé. Mindez szilárd alapot nyújt a népek szellemi közeledéséhez ..(K. Katusev: A főirány. Béke és Szocializmus, 1973. 8. 10. 1.) E. Fehér Pál
