Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
KOROST A J KULTURÁLIS MELLÉKLET Megisszuk a kultúrát sokból — lapok már korábban hírül adták, hogy a í Központi Népi j Ellenőrzési Bizottság hat megye 163 telepü- í lésén megvizs- 1 gálta: a különböző forrá- állami költség- vetés, vállalatok, ktsz-ek, tsz-társulások — származó kulturális pénzügyi alapok hogyan szolgálják az üzemi dolgozók és a helyi lakosság közművelődési igényeinek kielégítését. Magyarul és röviden: mire költik azt a pénzt, amit a könyvelők hivatalosan a kulturális kiadások rovatában számolnak el? Az eredmények nem valami megnyugtatóak. A vizsgált vállalatok és szövetkezetek 1972-ben mintegy 23 millió íorintot fordítottak — hivatalosan, névleg! — kulturális kiadásokra. Eléggé meglepő módon ennek a nem kis összegnek hatvan százalékát külföldi és hazai kirándulások, utazások költségeinek fedezésére fizették ki. Utazni jó, utazni kell — adott esetben külföldre is —, de talán jobb lenne hivatalosan is nevükön nevezni a dolgokat, és ha szükséges, külön költségvetési rovatot létesíteni az utazások Számára, és külön egy másikat: a közvetlen kulturális, kiadásokra. Így legalább nem csapnánk be önmagunkat, és persze, az államot sem. Még megdöbbentőbb ennek a KNEB-vizsgálatnak egy másik adata. Kiszámították, hogy a'bból a bizonyos 23 millió forintból — elosztva a vállalatok, intézmények dolgozóinak létszámával — hány forint jut egyetlen emberre. Nem túlságosan nagy ez az ösz- szeg: mindössze 44 forint. Az igazán megdöbbentő szám azonban csak ezután következik. Megnézték kü- lön-külön, számlák szerint, a kiadások fajtáit. Ebből az derült ki, hogy ismeret- terjesztésre, szakkörökre, oktatásra, klubokra, művészeti csooortokra, könyvtárra, tehát a valóban kulturális jellegű kiadásokra mindössze 28 forint jutott személyenként, a fennmaradó tizenhat forintból ételt, italt, ajándékokat vásároltak. (Ez a 44 forint az, ami megmaradt a kül- és ■elföldi utazgatások költségeinek levonása után.) Egyáltalában nem túlzás tehát e kis cikk címe: Megisszuk a kultúrát. Legfeljebb hozzátehetjük: meg is esszük és elajándékozzuk. Kétségtelen, hogy sokat fog javítani ezen az „italkultuszon” az a rendelet, amely a szeszes italokat kitiltotta a reprezentációs keretekből. Egy tanácskozáson, egy megbeszélésen valóban nemcsak az illem, hanem a munka intenzitása is megkívánja, hogy egy üveg ásványvíz, egy palack üdítő ital vagy egy feketekávé is legyen az asztalon. Azért mégsem lehet tudomásul venni, hogy a művelődésre szánt, nem csekély forintok egyáltalán nem szellemi táplálék formájában kerülnek hozzánk, hanem étel és ital formájában csúsznak le a torkunkon. Ha mindehhez még hozzávesszük, hogy egyedül a termelői árak emelkedése milyen súlyos nehézségek elé állítja a művelődési házakat, hogy akárcsak egy lényegtelen javítás, újrafestés. valamifajta nyersanyag beszerzése, de például a könyvek átlagárának valamelyes növekedése is milyen hallatlanul nagy nehézségek elé állítja a művelődésügy gazdasági irányítóit: akkor egyenesen felelőtlenségnek, ha nem bűnnek kell tartani ezt az elképesztő étel-italozást. Kultúrpolitikai elveink változatlan és sarkalatos tétele, hogy a kultúra nálunk nem árucikk. A legkülönbözőbb — és gyakran eléggé komplikált — módozatokat dolgozták ki annak érdekében, hogy a gazdasági mechanizmus az iparban és a mezőgazdaságban nyereségre ösztönző rendszere ne érvényesüljön a kultúra, a művészetek területén. Bonyolult kérdés ez, hiszen a műalkotások létrehozása — egyebek mellett — anyagi kérdés is, hiszen például a képzőművészek, filmesek nyersanyaggal dolgoznak, és ezek közül egynémelyik nem is valami olcsó nyersanyag. (Egy film előállítási költsége manapság Magyarországon mintegy hatmillió forint, amelyben a színészek, a rendezők, az írók és minden szellemi munka csak kis hányaddal van képviselve, a túlnyomó többséget a nyersanyag és a technika ára teszi ki, s ráadásul ez az összeg nemzetközi összehasonlításban még igen szerénynek mondható.) S nemcsak a műalkotások létrehozása jár anyagi következményekkel, de forgalomba hozataluk. a műalkotások befogadóihoz való eljuttatásuk is. Mindezek gazdasági kérdések, s a kultúrpolitikai irányítás megpróbálta — s menetközben próbálja tovább tökéletesíteni —, hogy kidolgozzon egy rendszert, amelyben a gazdasági tényezők csak másodrendű szerepet játszanak. De hiába a legjobb ösztönzés is, ha a kézhez kapott forintokat éppen a legszélesebb tömegekkel kapcsolatban álló intézményeknél ilyen felelőtlenül osztják szét. S itt kell visszatérni a KNEB-vizsgálat egyik alapvető következtetésére. A művelődési pénzekkel való gazdálkodást sokkal nyilvánosáéban kellene végezni. Tudni kellene a vállalatok, intézmények, üze - mek, tsz-ek dolgozóinak, hogy a kulturális célokat szolgáló pénzösszegeket valójában mire költik el. E nélkül a kötelező nyilvánosság nélkül aligha lehet gyorsan szakítani a „kul- túr-étkezések, kultúr-italó- zások” mai szokásaival. Bernáth László z volt a címe annak a műsornak, melyet Lengyelfi Mf klós először szerkesztett a televízióban, amelynek 1964 óta munkatársa. Nevéhez fűződik a „Nyílik a rózsa”. a „Röpülj Páva”, és a most induló „Arany Páva” nemzetközi népzenei versenyek szerkesztői munkája. És számos portréfilm, az ismeretlenség homályában munkálkodó emberekről, kisebb közösségekről, kihaló mesterségek őrzőiről..; — ön a televízió Szórakoztató és zenei fő- szerkcsztőségének népzenei csoportvezetője. Azok a műsortípusok, melyeket következetes hűséggel szervez és irányít, a népművészettel elkötelezett hívéről vallanak. Miért választotta élethivatásának a múlt értékeinek felkutatását? — Sopronban születtem, de , .somogy in ak” vallom magam, ugyanis ott nőttem fel. a pápai illetve a csurgói gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Ez utóbbi iskolában volt egy „Megérett a búza..." tanárom, m® a marcali múzeum igazgatója, a neve Együd Árpád. Ö szervezett egy tánocsoportot, amelynek én is tagja voltam. Fárasztó mezei munka után a fafaragás csendjében megpihenő parasztoknak, apró ablakok világosságához bújó hímzőasszonyoknak és örömöt-bánatot rigmusba költő „nótafáknak” emlékét vittem magammal, amikor jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem néprajz szakára. — 1964 óta dolgozik a Televízióban. Mivel foglalkozott addig, az egyetem elvégzése után? — Nem fejeztem be tanulmányaimat. Negyedéves voltam, amikor megalakult az Állami Népi Együttes. Hívtak és én boldogan mentem. 1950—52 között aktív táncos voltam az együttesben. 1952-ben felDimenziók Popp Miklós Hullt az eső s tükör-tócsákban szétterült a víz rengett az ég s a visszavert sugár arcon csapott mint hirtelen szél vagy felismerés mint Isten lábánál halmozott csodák zsibbasztó „hiszem”-varázsa s már nem tudtam tikkadl arcomra égi szikra hull feloldó nagy zápor-szemekben vagy időtlenség széles szárnyain térből kitörve száguld a lelkem már nem tudtam hogy új dimenzió ragad ki a létből s agyam energiává robban láthatatlan vagy annyi álom emlék gondolat velem rohad a felbomló anyagban már nem tudtam hogy millióm részből összegyúrva isten vagyok — az Ember eszem hogy testem ép legyen húsom a föld vérem a tenger Hull az eső lelkem tócsa tükrébe metszem vagyok míg szétfolyik a kép s csupán ezért ezért verekszem D. ZsiJinszki] m Hegedűs kértek a Színház és Filmművészeti Főiskolán a tánc-főtanszak vezetésére. 1956-ban ez a szak megszűnt; az ezután következő években különböző kulturális intézményeknél voltam állásiban. — Hogyan került a Televízióhoz? ■— Bánki László, a Televízió egyik rendezője meghívott vendégként egy népzenei műsor szerkesztésére. „Megérett a búza”, ez volt a<z összeállítás címe, — Milyen műsorokat szerkesztett az első években? — Mint az osztály neve is elárulja, ahol dolgozom: szórakoztató műsorokat. Kabarét, tánodalfeszbivádt... Bevallom, ez utóbbi népszerűsége adta azt az ötletet, melyet magamban is csak félve mertem először kimondani: „Miért ne csinálhatnánk mi is, a népzenei osztály is, fesztivált?” Elgondolásomnak volt egy praktikus magyarázata is; nem voltak fiatal népdalénekesek. Utánpótlásra volt szükség. 1967-benaTelevízió meghirdette a „Nyílik a rózsa” című vetélkedőt, melyen 18—30 év közötti férfiak és nők vehettek részt. Népdalt, illetve magyamó- tát kellett énekelniük. A műsornak a közönség körében sikere volt, ezt bizonyították a hozzánk érkező szavazatok ezrei Nem úgy a sajtó és a népművelési szervek képviselői között. Dörgedelmes hangú cikkek jelentek meg: „Miért kell tmagyamóta-éneker seket képezni? Miért támaszt fel egy halott, műfajt a televízió?” Sokan még ma is „nyílik a bicska” címen emlegetik ezt a műsort. És ezekkel az emberekkel még ma sem tudom megértetni, hogy a Televízió akkor már a Röpülj Páva sorozatra készült. És ;ól tudtuk, hogy ha ez a műsor megbukik, nem a Televízió egyik műsora bukik meg. nem a szerkesztő és a rendező, hanem a magyar népdal! — A „Röpülj Páva” sorozat egyértelmű sikert aratott. Az országban ma is körülbelül 800 Pávakor működik. Véleménye szerint tovább fejlődik ez a mozgalom akkor is, ha megszűnik a televízió nyilvánossága előtt való szereplés lehetősége? — Erre a kérdésre a most meginduló Arany Páva nemzetközi népzenei verseny válaszolni fog. A verseny egyik feltétele: a résztvevő csoportok, magyarok és külföldiek egyaránt csak 12 fővel indulhatnak. Most eldől, hogy kiv azok, akik „csak” azért dolgozlak, hogy a televízióban szerepeljenek, és kik azok, akik meglelték a maguk számára az ének és tánc örömét. Hiszek és bízom abban, hogy ez utóbbiak vannak többségben. Az egyik Páva-kör például nem vállalta el a szereplést. — Ök 45-en vannak — mondták. — És a jövőben is 45-en, vagy még többen akarnak együtt énekelni: Ugye megérti, hogy miért vagyok optimista? László Ilona
