Békés Megyei Népújság, 1973. november (28. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-04 / 259. szám
Nagyon tiszteletre méltó az a művészi magatartás, melyben az alkotó arról a világról szól, ahol él, amelyik közel áll hozzá, jól ismeri. Etikailag feltétlenül értékelendő a szülőföldszeretet Ez annak az emberi- társadalmi kömye„Itthon vagyok, s ha néha csurgó vöröslő fájdalom Ez a művészi magatartás szól, sugárzik és tölt el melegséggel bennünket Ga- burek Károly Munkácsy Mihály Múzeumban megnyílt kiállításában. A kiállító művész Békéscsabáról indult és budapesti főiskolai tanulmányai befejezése után visszatért ebbe a városba. Tudja, hogy elsősorban azok várnak tőle művészeti üzenetet aíkik követték életútját és Gabu- rek Károly hozzájuk is akar elsősorban szólni. Nem reprodukciós albumokból nyerte indíttatását és nem az évenként változó művészeti divatok „vájt szemű”, jól értesültjeinek kíván örömet szerezni. Ez a törekvés azonban bármennyire rokonszenves is, önmagában még csak alap a jó művészet, az értékes alkotások létrejöttéhez. Ehhez tehetség és mesterségbeli tudás is egyként szükséges. Gabu- rek Károlyban ezek az adottságok megvannak. Műveiben a kompozíció tömörségére, világosságára. zetnek a megbecsülése, amely életútra indította, egyéniségének kifejlődésében segítette a művészt. Milyen nagyszerűen fejezte ezt ki Radnóti Miklós XX. századi költészetünk egyik legszebb alkotásában. közérthetőségére törekedett. Formái summázottak, lényeget kiemelőek. Színvilágában komolyság, ünnepélyesség szól hozzánk. A mély és világosabb színek ökonomikus elhelyezése segíti ezt. Tiszteletet érzünk műveiben az oszlopos fehér házakat építő ősök iránt (Békési este, Hazafelé). „Dobozi öreg ház” — földbesüppedtsége és kivillanó kicsinységében is monumentális fehér fala a benne élők iránti szerétéiről beszél szuggesztív erővel és mélységgel. Nem siratja azt a földbe süppedt házat, nem requiem ez a múlt iránt, sokkal inkább együttérzés azokkal, akik e világban élték munkás, de nem könnyű életüket. A táj lényegét jeleníti meg Tanya I. és Tanya II. című művében. Emberről, életről szólnak a tájak önmagukban is, de érzelem- teljesebb az emberi közelség a Hazavárók című műben, ahol a háztető íve és az anya és gyermek össze- borulásának vonalritmusa kifejezően csengenek egybe. Nemcsak sajátos népi műemlékek érdeklik azonban, hanem környezetének egyszerűbb, mindennapibb részletei is (Parasztajtó, Szárazkapu). Ünnepi hangvétele összhangban van a tartalommal a Kenyérszelőben és az Esküvő parázsló meleg hátterében is. Sajátos utat választott a Paraszt temetésben. Ezen a sötét színeket a környezet megformálásának naiv hangjával oldja tragikusból emberivé, mindennapi- an természetessé. Többször használja képépítő elemként a fákat és jelképi értékkel a csonkolt ágakat. Ezek ' -'kétfős gondolattársítást indítanak el bennünk. Egyrészt a törzs és az ágak kapcsolatában az emberi kéz képzetét (a Hazafelé című művön nagyon is közvetlen ráuta- lással). Másrészt a csonkoltság az emberi élet és sors emlékeztetője is. Kissé kiesik az egészből Sipiczky néni portréja, mely múlt századi, részletező portréfestészetünk visszaidézése. Gaburek Károly fiatal művész. Nem használnánk neki, ha erényei mellett elhallgatnánk problémáit. Ilyen problémát érzünk monumentalitás iránti törekvéseiben. Nem mindig az arányok belső rendjében yalósítja ezt meg, hanem olykor az egyszerűbb utat választva egyes részek kiemelésével, melyből némelykor nem monumentalitás. hanem csak elrajzoltság született (Piacon, Áchm L. András emlékére). A kiállítás központi helyén exponált Színházi pannója sajátos, kettős arcával kelt érdeklődést. A fehér házfalak egyszerűsége, tisztasága, alakjainak mértéktartó tipizált- sága elüt a színházi jelenet szereplőinek glóriás, romantizált felfogású megformálásától. Nincs okunk azonban a türelmetlenségre. Az út, amelyen Gaburek Károly elindult, jő A bemutatott művek értékei meggyőznek arról, hogy alkotó útjának további állomásai még gazdagabb termést hoznak majd. Dömötör János B ttagtem éppen a Szajna felé — jut eszébe annak is, ki sohasem ballagott még a Szajna felé, de mégis zümmögő, röpködő, tréfás falevelek alatt ballag, mert Ady így emlékeztet rá. S tán el sem képzeli, miféle realizmus szele járhatja át egy novemberi napon ezt a feledhetetlen utat, amelyet jobban feltérképezett a világirodalom, mint bármilyen útikalauz s annyi romantikát, annyi játékosságot láttat benne. Vannak tájai a világnak, melyhez köze van olyanoknak is. kik sohasem jártak ott, mégis bizonyos nosztalgiával őrzik e helyek hangulatát. Ha a Rue du Faubourg Saint Antoine-t írtam volna e sorok elé,- ama széles, macskaköves út nevét, mely o Bastille-hoz vezet s nagy ünnepségeken, nagy megmozdulások idején a francia tömegek vonulnak fel rajta, senki sem csodálkozott volna. De hogy a Szent Mihály útját? Tán csak nem az a realizmus, kérdezhetné valaki, hogy aki a rakpart kőpárkányain, a könyvárusok zöld ládáiban tallózik, bármikor elolvashat apránként egy könyvet? Mert az úgy van, hogy az árust is fújja naphosszat a szél, hát miért ne fújhatná az olvasót is?_ Aztán a sátrasok is felütik lassan tanyájukat a Szajnától egészen a Luxembourg-kertig, vagy néhány száz méteres szakaszon, mely a híres Quartier Latin, a párizsi diák- negyed ütőere. Igazán kevés pénzzel el lehet szórakozni a sátrak előtt, s ha valakinek jó szeme van s még nagyobb szerencséje, nyerhet is egy butéliát a céilövóldéstől —, de hát ez volna az a bizonyos realizmus? ... Nos, majd mindjárt meglátjuk. Ezerkilencszáz- negyvennyolcat írtak, ballagtam éppen a Szent Mihály útján, mivelhogy ott laktam, egy télidőn át elég "hűvösnek tűnő diákszobában. Estefelé járt az idő. azzal a kékbehajló levegővel, melyet mindenfelé elhoz magával az este, merre én csak megfordultam. De az egyik mellékutca sarkán, mely a Rue Cujas nevet viselte, még estidőn is feltűnően látszottak a fekete betűk. Egy nagy vászontábla hívta fel a figyelmet az első emeleti ablakok alatt, és azon a táblán állt e szó: „VATjÓSÁG”. Én őszintén szólva nemigen figyeltem volna fel rá, legfeljebb arra. hogy tegnap még nem volt ott. De valami mégis lehetett vele, mert néhány ember megállt vele szemben, a mellékutca falánál s mindig akadt valaki a járókelők közt, ki felnézett oda, s megállt ő is. Vagy kinek tűnne fel, hogy egy rossz ruhás férfi, ki lehetne holmi gsavargó is, nekitámaszkodik a falnak, a ház kiálló kőneremére támasztja egyik lábát s rágyújt egy cigarettára? S abban mi van, hogy odajön eav másik is? És eav diák nem állhat men tán eltűnődve vagy sétálhat fel s alá e Ház előtt, itt, az iskolák negyedében, holmi találkára várva? Valami engem is ottmarasztalt, mert jött egy fekete személyautó, szerényen megállt a Szent Mihály út túlsó oldalán s egy igen jól öltözött úr lépett ki belőle, aztán ő is ideballagott. fehér glaszékesz- tyűjét zsebébe csúsztatva. Ez már mégis furcsa volt, különösen hogy láttam, ő is felnéz az emeletre, a tábla fölé, hol egy sor ablak világított, majd arrébb húzódva megáll. Jött három lány. összefogózva s bekanyarodtak ők is a sarkon e kis mellékutcába s nem mentek tovább ők sem. A csarnok irányából két munkásforma ember tért ide, bizonyosan rakodók, mert olyasféléről beszéltek. Aztán egy egész csapat. aztán jött magányosan egy katonatiszt, és ő is megállt s hallottam amint az egyik lány azt mondta a mellette állónak, „ez egv ezredes”. És érkezett később még két úr. kiket úgy szólított valaki a népessé vált csoportból: .,Monsieur le Conseiller. .Váro-si tanácsnokok voltak a központi városházáról. Aztán már nem tudtam figyelni, any- nyian gyűltek össze s mindez néhány perc alatt zajlott le. Szerencsére találtam egy ismerős diákot, tőle aztán megkérdeztem: — Mi van itt, öregem? Mit néznek oda fel? — Hát azt a szerkesztőséget — felelte, miközben mi is cigarettára gyújtottunk. — A VALÖSÁG-ot! — Mi az? — Egy régi folyóirat, együttműködött a német megszállókkal, csak a fel- szabaduláskor szűnt meg. Most már úgy érzik, eljött az idő, újra kezdhetik a munkát... — És mit akartok csinálni? — Majd tüstént meglátod. A tömeg kissé rendezettebben sorakozott fel az utcán s némileg félkört alkotott a ház körül. Különös volt végignézni ezeken az embereken. Volt aki fekete kalapot viselt, fehér selyemsálat és finom, hegyes orrú cipőt, amilyent a Rivoli utca elegáns üzleteiben vagy a Champs-El vsée-n lehet kapni... És ott állt mellette. kabát nélkül, sapkásán, nagy bordó sállal az a férfi, ki még izzadt volt a munkától. És állt mellette diák, aki nemrég még a kutatóintézetben töltögette i'"mcsőbe a folyadékokat. F.s megtermett asszonyság ki az imént még valahol egy háztartásban dolgozott, s most itt várakozik. Sokan nem, látták egymást esztendők óta vany tán soha. mánis ismerősöknek látszottak. Ez n társasán. melynek agyibp vasár- nan kocsival gördül a rámolom elé. másika valamely muvkAskprulet ivóid. 1-0 pori pl-ftinqövsrrört különszoháha iőr pl kommy- nisty oni*m’"1 nsrr. mn.r ta- ’~ikomtt valaha. Nem is túl rprrpn. mikor a, yon-ípd poprj dps PS törfpuptmi körei* is a npyppt ióror prizmája kopogott, és minduntalan felhallatszott az utcán: „Halt!” Tíz markos fiatalember indul a ház felé. A kivilágított ablakok mögül időnként lesandít egy tekintet és gyorsan eltűnik. Gyanús a jelenet, ez a nagy sokaság itt lent az utcán, de mire a telefonért nyúlnának, már felért az első ember, belép a szobába, s felszólítja a szerkesztőség tagjait: „Arccal a falhoz!” A legcsekélyebb erőszak sem történik, de a felszólítás komoly. A következő percben kinyílnak fenn az ablakok s kizuhan egy szék az utcára. Nagyot reccsenve szakad ki a liba. F entrât is recsegés-ropogás hallatszik. Asztalok, székek hullanak. Ami leérkezik, azt lent teszik kezelésbe. A diáklányok éppúgy kiveszik részüket, mint az ősz halántékú katonatiszt. Kéziratok eltépett foszlányait kapja fel a novemberi szél, és zümmögve röpíti, mint a faleveleket. „Hollá!..hangzik fentiről a figyelmeztetés, aztán egy Royal irodagép zuhan nagy csattdnással a kövezetre, s táncolnak tovább ólombetűi a levegőben. Mi lesz ebből? ... — gondolom magamban, s körülnézek, nem jön-e még a rendőrség? A túlsó oldalon, a lámpáktól kicsit odébb, a szép kék estében áll .két rendőr. Most... most megindulnak tüstént, de nem, csak somfordáinak odébb... Hát mi van? Ezek nem rohannak az őrszobára, nem fújják meg a sípot? Biciklis rendőr karikázik arra véletlenül az úton, kis kitérőt tesz, felnéz az emeletre, a fekete betűkre és folytatja tovább útját. A kerületbe valók mind. A közeli örszoba előtt, a Panthéon-téren, kint állnak vagy négyen, tudják, hallják mi történik a közelben, de az emlékek túl frissek, nem, ide még ők sem jönnek el... Járókelők csapata áll meg s ki tudja, hány lép be a sorba, nyúl a székekért, s Toppantja össze a térdén. S ha nem is áll mind oda, de a széles Szent Mihály úton senki nem tartja méltánytalannak ezt a törvénykezést... Nem, nem. ezt a szerkeszti éget ki akarja rámolni Párizs, székekkel és íróasztalokkal együtt! Gyors a munka, utána nincs semmi, a külső szemlélő nem lát mást, mint hogy a tömeg szétoszlik, ki autóba ül, ki-ki betér egy pohárka borra valahová egy ivóba, ki a könyvtárba siet, vagy a diákszállóba, mind-mind másfelé. Holnapra sokan már nem is tudják, hogy személy szerint kivel voltak együtt, de az előző estén, annyi év után, mégis összegyűltek. Kit mi hozott ide... ki tudja pontosan? De valami. ami egyaránt parancsol annak a selyemsálas úrnak, s azoknak a gyűrött ruhás munkásoknak. Valami, amit franciául úgy hívnak „La Patrie” és magyarul: „A Haza”. A novemberi szél végigfut a Szent Mihály útján s röpködnek újra azok a tréfás zümmögő falevelek. Tomka Mihály verseit Megváltás Enyhe kékek tompa robbanása, Béritatta, fázó fűzfa-álmok Várok, egyre várok egy csodára. Szája néma, útja, sorsa átok. Magány Nincs dal csak néma száj. Szőke halacska vagyok, ölelj, légy kagyló, kavics Házamba gyűlnek a hontalanok 1 lábamhoz térdepel egy-egy /bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik /mennek az úton S tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon /a házfalakról Novemberi falevelek Örvös Lajos tárcája Gaburek Károly kiállítása Egy kép a kiállításról: Szárazkapa
