Békés Megyei Népújság, 1973. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-23 / 223. szám
KÖRÖSTÁJ el, hogy megittam az egészet. Keserű lett a málna íze. Lesütöttem a szemem. Egyik kezével megsimogatta a fejem, a másikkal visszaadta a poharat. Nem szólt. S kis idő múlva becsöngettek. KULTURÁLIS melléklet Gödrökköz- ben hidegebb lett a víz és esténként haza igyekez- tünkben lábunk alatt kihűlt a por. Libasorban mentünk. Hosszú, elnyújtott vonalban a libáim, utánuk én. Bizonyára ostrom is lehetett, csak már elfelejtettem. Aztán nem hajtottam ki többé. ^ Kukoricát törtünk. Előreültetett anyám, a vázra. Hátára gyékényből iont kötélnek valót kötött. A falutól messze esett a földünk. Mire kiértünk, megizzadt. Hónalján vizes lett a ruhája. A csuhéj megvágta ujjam. Anyám megsimogatta. Éjszakára kint maradtunk, csutkakúpban vetettünk ágyat. Fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. — Félsz? — kérdezte anyám. — Nem. Aludni nem tudtam. Valahol az égen vadlibák szálltak. — Nekik könnyű — szólt anyám. Hajnalra a kukoricaszár megpuhult. Harmatos lett a mező. mintha sírt volna. Anyám már letört négy sort. Homlokán is csillogott a harmat. Akkor este hazamentünk. Főzni kezdett. Állt a kályha mellett, szeme le-le- csúkódott. Később leült. Lábához kuporodtam. Úgy aludtunk el, észre sem vettük. A libákat tömte. Petróleumlámpa égett állandóan a falon. Hajnali sötétben kezdett, s késő este lett, mire befejezte. Anyámnak mindig egy ruhája volt. Egy fekete, elnyűhetetlen. Vásárban vették. Eladták a lovakat, s megálltak a sátor előtt. — Válassz magadnak, ruhát! — mondta apám. — Melyiket akarod? — Inkább másra adjuk a pénzt. Kevés, annyira kevés, szinte el se tudjuk költeni. — Válassz! — erélyes- kedett apám. S azóta hordta és mosta. Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig. Látni lehetett, hogy megvastagodott erek fonták be karját. Egyszer megfogtam jobb kezét. Végigsimítottam rajta, a ránnaggyá, erőssé teszi a szerszámot. Ha fejemet simogatta, tenyerével csaknem egészen betakarta. Mindág úgy köszöntem neki: — Csókolom. De még egyszer sem csókoltam meg a kezét. Az arc kicsi, s földszínű. Felszántott föld. Ha látom, azt hiszem, rég elmúlt hatvanéves. Pedig még ötven sincs. Nincs a faluban másik olyan asszony, mint ő. Igaz, nem is asszony, inkább néni. Agyanráncoso- dott teremtés, elnyűtt kis lélek. S az anyám. Ha jól vélekszem, egyszer se mondtam, kevésszer mutattam, hogy szeretem. Ha hazaszorítanak az évek látogatóba, majd hogy mindenkinek kerül valami ajándékba, s a legkevesebb neki. Máig sem mondhat többet magáénak egy berliner kendőnél, egy nagykabátnál, amit tőlem kapott: kedves szót, ennél is kevesebbet. Mondják : amikor beteg voltam, annyit sírt, hogy megromlott a szeme, a szíA fekete ruhás néni Sz. Lukács Imre tárcája cokkal barázdált tenyerén is egészen az ujjak hegyé- ig— Ugye, csak fekete ruhája van? Hallgattunk. A teknő széléről apró szappanos cseppek hullottak a földre. — Lesz majd másik is — nevetett erőltetve. A tanyában levő gyerekek — a kukoricaföldünk mellett — hangosan kiabáltak, amikor megpillantották: — Megjött a fekete ruhás néni... Mindenkinek néni, nekem anyám. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékezni tudok rá: ráncos kis teremtés, s nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebb emlékeimet. Ritkán hallottam nevetni. S akkor sem tudtam megőrizni, megfigyelni kacagását. Színtelen, lényegtelen lehetett, mintha nem is az övé lett volna. Hiszem : a legtartósabb emlék, a kéz és az arc. A kéz. Eres. repedezett. Nyáron ilyen a föld, ha hónapokig nem kapott esőt. És nagy. A munka Csak egyszer vitt el engem moziba. Egyetlen egyszer. Álltunk az előcsarnokban. Képek, plakátok lógtak a falon. Kis bódékban cukorkát és egyéb édességet árusítottak. Kérni se mertem. De ő a maradék pénzen venni akart valamit. Álltunk ügyefogyottan a bódé előtt. Szomjas lehetett. Útközben meghajtottam a kutat, de mégis szomjas lehetett. — Egy málnát — ismételte az elárusító. Megszámolta a pénzt, s még két stolverkot is adott. Anyám nyúlt a pohárért. Szinte elfelejtkezett rólam. Nagyon szomjas lehetett, nem is nézett rám. Szájához emelte a poharat, s lenyelte az első kortyot. Néztem. Felfele néztem rá és talán haragudtam. A málna piros színe izgatott. Irigy- gyé tett. Szorosabban markoltam meg я szoknyát. — Nesze — mondta akkor. Egy kortyot akartam inni. Esetleg kettőt. És visz- szaadni, ami megmarad, anyámnak. Mire észhez tértem, üres volt a pohár. Csodálkoztam. Alig hittem ve. Ö erről dehogy beszélne ! Inkább kedveskedik. Ha otthon vagyok, körülrepes. Le nem ülne egy pillanatra sem. Meg- törli a széket, amelyre leülök, végigsimít az asztalterítőn és kiszalad a konyhába. — Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottat, vagy lecsót akarsz? — szól be hozzám. A következő pillanatban már előttem az étel. bor is hozzá, ö meg, szegénykém, csak áll ott. mellettem. Kezét összekulcsolja, nézi, egyre csak nézi, ahogy eszem. — Jó-e? Vagy hozzak szalonnát? Ugye, itthon maradsz néhány napig? — kérdi. Búcsúzáskor is sokszor megfigyeltem. Állunk a vonat mellett. Ö mint szárnyaszegett madár. S mindig úgy köszön: — Vigyázz magadra! írjál azonnal! Aztán megindul a vonat. Ablakából parányinak tűnik anyám, mint a mesebeli jószág. Pedig régebben is tudtam, ma is, el- fogyhatatlan belőle a szeretet, a jóság. Örökéletű. Feldmann Tibor Kislány Marianna Geo Milov; Szeptember' (Részlet) ' vállán tarisznyát hordoz rongyos — nincs neki kardja furkót forgat a karja sopiak sommal jönnek karóval villával kapával egyenes kaszával baltával bárddal — о a napraforgók — ifjak és vének mindenütt előlépnek — akár a száguldó csorda, nem nézve vaksi baromra, számtalan felséges mérgü bika bőgve rohan (— mögötte köból az éj meg m ég' dübögve előre száll nincs itt szabály: tarthatatlan halhatatlan határtalan A NÉP ! Gépfegyverek szólnak, arat a vihar, hadar. Az elsők elestek hamar — Távoli csúcsok megett mordulnak nehéz ütegek. Beleremeg város falu. Holttetemek — elvérzett testek belepnek lankát lapályt hidakat — Kirántott kardu lovasság űzi a paraszti hadat — repeszes aknák megsemmisítő lövések szörnyed a sereg, szerteszéled, szedik a lábuk, a kardok utánuk, koncoljátok őket otthon, kicsi pajtákban vérük frecseg, zokognak a megrémült venek nők, gyerekek... Piros a tér, elönti újra a vér. Torok átvágva, sikongatása áléi, Hidegen a lánc csörömpöl. A börtön telve. Beterelve laktanya, s börtönudvarba a nép, sortüzet — vezényszó bőmből Bezárvá az ajtó otthon. Idegenek ökle dörömböl, A fiú a küszöbre terül, merevül — pisztolya füstöl. Felkötve apja a fára, nővérei mind meggyalázva. A végtelen égi hidakról csigán, kötélen leeresztjük a mennyet a földre, itt lesz az éden. Eljön túrul az átkozott vérünkkel áztatott földön. A bölcsek, poéták megírták. — Urak nélkül, isten nélkül Szeptember májussá szépül. Az emberi lét feltör és úr lesz az égen — föl. csak föl! — A föld lesz az éden — így lesz. * A bolgár nép tízezrei ragadtak fegyvert az 1923 szeptemberi antifasiszta felkelés idején a munkás-paraszt hatalom megteremtéséért. A felkelés azonban vereséggel végződött. Geo Milev látta a nép hősiességét s ekkor vált forradalmi költővé. Szeptember című költeményével folytatta a harcot. Megénekelte a hősöket, magasztalta az elesetteket és teljes düh vei fordult a zsarnokok, a fasiszta hóhérok ellen. A mű a Szeptemberi Felkelés 50. évfordulójára jelent meg Nagy László fordításában, az Európa Könyvkiadó gondozásé- ban. Ez alkalomba toizliink a V-öUaaatáaadaái részleteket*
