Békés Megyei Népújság, 1973. augusztus (28. évfolyam, 178-203. szám)
1973-08-05 / 182. szám
KŐRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Múzeumról múzeumra Lengyelországban Nem tudván a helybeliekkel beszélni, tolmács, közös harmadik nyelv pedig nem mindig lévén, mi mást tehetne az idegenbe szakadt, a más országban kószáló, mint hogy igyekszik megvallatni л szeme elé kerülő látványt, a tárgyakat, a neki néma emberek küllemét, viselkedését. Va gy kiállításokra, múzeumokba .jár, ahol érthető rendben gyűlnek össze a maguktól valló régi emlék ek, új alkotások. Mihalik József Arcok Attila látogatásai Vágó Márta József Attila emlékezése Csontsíptól a zongoragépig Hazájuk egyik legérdekesebb műgyűjteményének tartják a lengyelek a poz- nani hangszermúzeumot — a régi piactéren, három emelet magas, ám mindössze három ablaknyi széles épületben kapott helyet. Sok száz, tálán sok ezer hangszer sorakozik itt a termékben tárlók üvege mögött. Legrégibb közöttük az embercsontból alakított, vallási szertartások céljaira készült síp, s az íjtól alig különböző egyhúrú vonóshangszer. Rajtuk a ki tudja, hány emberöltővel előt_ tünk élt ős ügyetlen keze- nyoma — bár ez talán a kevésbé lényeges, mert fontosabb, hogy kitetszik belőlük a régiek prózainál különb hangok, harmonikus dallamok iránti igénye. Szeri-száma nincs a későbbi korok emlékeinek: egészen apró és embernél nagyobb fúvóshangszereknek, hegyi patakok fölött ívelő kötéühídra emlékeztető szilofonoknak, bumfordi harci doboknak, kecses nyakú gitároknak, mesterhe- gedúknek és falusi műhelyben eszkábált nagybőgőnék. És zongorák tucatjainak — ami nem meglepő, hiszen a zongora egyik legjelesebb művésze, Frederic Chopin ennek a földnek a'fia volt. Van itt olyan zongora, amelynek fedelét aprólékosan munkált festmény díszíti, vám amelyik inkább szekrényhez, mint nemes hangszerhez hasonlít, van, amelyiken Chopin gyakorolt valamikor, van, amelyiknek nincsenek húrjai, mert úton gyakorlásra használta valaki, s útközben némának kellett maradnia, s van amelyiknek nagyon is nagy hangja voit, s ráadásul azzal játékos nélkül is betöltött kocsmát, tánctermet — olyan monstrum, amelyiknek egymással szemben két bíllentyűsora van, az egyiken lejátszott valamilyen művet valaki egyszer, a másik billentyűsor ugyanakkor mozgásba hozott egy szerkezetet, amely lyukszalagot készített; aztán megfordult mindez, a „művészre” már nem volt többé szükség, a lyukszalag az előbbi szerkezetet úgy irányította, hogy az rendre leütötte a megfelelő billentyűket, s szólt végeérhetetlenül az egyszer formált dallam. Legyező színészarcokka! A színházi múzeumok a legellentmondásosabb dolgok közé tartoznak. Hiszen hogyás lehetne a holt anyaggal kifejezni a színház elevenségét, egyazon pillanatban születő és el is illanó művészetét? Azt kellene válaszolni: sehogy. És mégis van értelme, hasznossága a színházi múzeumoknak. Mert kiállítási tárgyaik képese^ meglódítani a képzeletet. A krakkói múzeum megfakult könyveinek halványuló metszetei is sejtetni tudják, milyen érdekes színháza élet lehetett itt már a tizenharmadik századtól: vallásos drámák, erkölcsnemesítésre szánt tanmüvek harsány, sokszor nem is a legilledelme- sebb stílusú népi komédiákkal váltották egymást vásárokban, templomokban, kollégiumok udvarán. Híres színészek portréi vannak azon a legyezőn, amelyik a századforduló elsősorban puszta időtöltésre alkalmas színházát idézi. S néhány friss díszlettervből világossá válik, milyen volt egy- egy tegnapi, tegnapelőtti krakkói előadás: Goethe Faustjának jelenete — szó. morú helyi emlékeket ébresztve — koncentrációs táborhoz hasonló környezetben játszódott; az üres, szürkésfekete színpad jól mutatja, hogy Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című remekművét mennyire lényegre törően, a legrosszabb, mert pénzéhes. a milliókért gyilkolni is hajlandó kortársak emberte- lensegének ábrázolására összpontosítva — azt elítélve — mutatták be valamelyik közeli színházban. A színházművészet látványosságát, értelemre-ér- zc lemre egyaránt ható sokszínűségét nem adja tehát a látogatónak a múzeum — de ajándékozza a gondolkodás katarzisos élményét. Aminél többre az élő színházi előadások közül is csak a legkiválóbbak képesek. Számszeríj és üveg-univerzum Sok lengyel múzeum törekszik arra. hogy állandó tárlatai mellett havonta, kéthavonta megújuló, s lehetőleg a jelenhez szorosan kapcsolódó kamarakiállításokkal vonzza a látogatókat. Kisebb termekben csodálhatja a közönség a kortárs művészek sima vonalú bútorait, nonfiguratív festményeit, színes faíara- gasait, pamutbói-raf fiából- fémszálból font lakásdíszeit, mézeskalács-bábjait, fotóit, plakátjait. A wrodawi Nemzeti Múzeumban ezen a nyáron eginkább csak a XX. századi magyar irodalommal foglalkozók ismerik Vágó Márta nevét, pedig rászolgált „saját jogon” is: a Szép Szó és a Magyar Csillag a harmincas években igen sok kitűnő írását közölte; író és műfordító volt. József Attila közvetlen baráti köréhez tartozott, előbb mint a költő szerelme — 1927-ben menyasszonya —, később, mint jó barátja és munkatársa. Egy külföldi tanulmányút — Vágó Márta hosszú londoni tartózkodása — választotta el őket egymástól. Évek múlva találkoztak ismét Budapesten, mindketten sok szenvedés, tapasztalás után. József Attila ekkor mátr ismert költő volt. A különböző folyóiratokban. kiadványokban a fel- szabadulás után jelentek meg részleteK Vágó Málta visszaemlékezéseiből (Csillag, Új írás, József Attila emlékkönyv, stb.). de egészében a Kritika című folyóirat közli első ízben. Csaknerrva télj es lapszámot a „Kritikádban megtölti ez az emlékez^, amely igen fontos dokumentum József Attila életéről. Vágó Márta először az ifjú József Attilára emlékezik: a könnyen lobbanó, szertelen, még majdnem kamasz emberre. Érzékenyen és tapintattál rajzolja meg a szenvedélyesen szerelmes költő alakját — s bár a szubjektív emlékezésben ez rendkívül nehéz dolog — igyekszik úgy „távolítani”, hogy magyarázatot adjon viselkedésére, szorongásaira, szeszélyeire. Elemzése más emlékezésekkel egybevág: elesett, nyomorteli gyermekkora emlékeitől a költő sohasem tudott megszabadulni, a pró- letárkörnyezet minden útján végigkísérte. Idegenül mozgott a „jobb” körökben, dús otthonokban, ahová kapcsolatai révén belephetett; mindvégig megmaradt annak, akinek született: proletárnak, szegénynek. Vágóéfknak igen gyakran voltak vendégeiky József Attila otthonossá vált közöttük. A legtöbben szerették a „rendezetlen” fiatalembert, aki meg tudta nyelni magának a szíveket őszinteségével, okosságával. Igazán alkalmazkodni azonban nem tudott, s nem is alkart. Vágó Márta leír egy esetet: valamilyen akkor divatos lélektani problémáról folyt a vita. Emelkedett beszélgetés volt. József Attila egyszercsak felkiáltott; „Haj, sorstársak! Egy fizikai munkás pontosan tudja, milyen munkáért mennyi órabér jór”s Minden új élmény úfj igazolás volt számára; azoknak van igazuk a korabeli világgal szemben, akik közül jött: a proletároknak Vágó Márta visszaemlékezéseinek értékét az adja, hogy általánosításokra képes a költő gondolkodását illetően, — felvillantja, hogy milyen gondolatok foglalkoztatták, miként kezdte, tanulmányai hatására és tapasztalatai alapján, tudatosan fejleszteni kifejezőeszközeit, építeni a költészetét. „azok nevében és azokért, akiknek szükségük van rá”. A leírásból megelevenedik a környezet is, József Attila baráti köre, — s megtudjuk (időszakonként szinte „napi bontásban”), mit csinált a költő, hogyan dolgozott, milyen gondolatok foglalkoztatták. Különösen érdekes — s elszomorító, drámai — az újból való találkozás utáni hónapok József Attila .portréja. A halál előtti időszak ez, amikor már nagyon súlyos betegséggel viaskodott. S egyben sok nagy vers megszületésének az ideje is. Vágó Márta részletesen leírja például a Thomas Mann budapesti látogatása körüli affért: amikor a cenzúra nem engedte meg, hogy József Attila felolvassa Thomas Miannt üdvözlő versét. S található az emlékezésben ezen kívül sok. eddig ismeretlen részlet és epizód, amelyek nagy hatással voltak a költő fejlődésére, költészetének alakulására. A visszaemlékezés nemcsak irodalomtörténeti dokumentum; érdekes olvasmány is. CTJ egyebek között a város hagyományos iparművészetének kerámia- és üvegtermékeit szemlélhetik az arra járók. Két művész különböző műfajú alkotásai ezek, egyben azonban mégis hasonlítanak egymáshoz. Tökéletesen anyagszerűek — már-már az üres formakul- tuszdg jutva használják ki az anyag- é, üvegkínálta lehetőségeket. Ökölnyi agyag- eseppek díszítenek egy nagyobb falfelületet, különböző tárgyaik égetés előtt benyomott mintád törik meg az anyag vakítóan sima lemezét. Szinte érezni a nyers földszagot, utána meg az égetés hevét, hogy aztán e két összetevőből csodálatos érzékletességgel tűnjön élő az emberformálta anyag lényege, megannyi hasznosítható tulajdonsága. Az üveggel még nagyobb varázslatot művelt az alkotó. Vastag falú vázákba, zömök tömbökbe színező anyagot, különböző formájú levegőzárványokat ügyeskedett. A kék gömbből felénk szikrázó buborékok a végtelen vllágmin. denség képzetét keltik. Az üveg-univerzum segít abban, hogy jobban meglássuk a szemünkkel elérhető világ szépségét. Emlékezetes étmçny volt ez a kiállítás, „ érdemes róla szólni még akkor is, ha a most lengyel földre induló esetleg már nem is találkozhat vele. Miint ahogyan nem találkozhat ugyanennek a múzeumnak a századforduló konyhaeszL. közeit — ku-glófsütőket, vasalókat, hamutartókat, mozsarakat, kávedarálókat, szamovárokat — bemutató tárlatával, a különböző országokból érkezett kozmikus * témájú gyermekjátékokkal, vagy a szecessziós stílusú nyomtatványokkal. De láthat majd helyettük hasonló ér- dekességű emlékeket a közelmúlt hétköznapjaiból, alkotásokat a ma képzőművészetéből. S természetesen végigbarangolhatja az állandó tárlatokat., megismerheti a sziléziai művészettörténet sok-sojj páratlan értékű alkotását. Több százéves szobrokat, híres festményeket, iparművészeti remekeket, régmúlt csaták művészi kivitelű fegyvereit, cizellált kardját, veretes pisztolyát, hatalmas pajzsát, ritkaságszámba menő számszeríját Daniss Győző Korabeli rajz a krakkói Régi Színház 1881-es Shakespeare-eloadásáról. A képről ítélve a Minden jó, ha jo a vége elóadasa nem nélkülözte a külsö- seges színészi gesztusokat.
