Békés Megyei Népújság, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-08 / 158. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET VIT 4 : A képzőművészet szolgálata E ltelt az 1973. év első fele. Ide. je a számve. tésre gondolni, s ebben a visz. ezatekintésben előkelő helyet foglalhat el a képzőművészet sorsának elemzése. Annál is inkább, mivel éppen az utóbbi években lehetünk tanúi a képzőmű. vészeti kultúra kiteljesedésének; szaporodnak a kiállítások, fokozódik az érdeklődés. egyre többen szólnak, írnak a vizuális kultúra ez ágának eseményeiről, a pro. dukciók minőségéről. A megszaporodott esetné, nyék szaporítják a gondokat is. Az első fél év bemutatóinak eredményessége, illetve az általuk felve. tett kérdések szükségessé teszik a visszapillantást. Elemzésére a XVI. Alföldi Tárlat konkrét tényeket ki. náL Igaz ugyan, hogy a képzőművészet sorsát féltő vitáinkban éppen az értékelés, a kritika kapcsán panaszoljuk legtöbbször és leghangosabban a megké. sett reagálás tényét. Írásos vélemény elmúlt eseményről — mondhatnák, eső után köpönyeg. Mégis vállalkozom az „utóhang” írására egy másfél évtizedes hagyományokkal rendelkező képzőművészeti tárlat szak. mát és látogatót egyaránt befolyásoló erejéről. Ezen túl adódnak olyan — elsősorban a közművelődési munka szempontjából fontos — következtetések, amelyek egy-két mondatot mindenképpen megérdemelnek. Kezdjük a kiállítással, a kiállítás tényével. Megszok. tűk már. hogy különös, oly. kor még értékelésünket is befolyásoló lelkesedéssel fo_ gadjuk a már kipróbált kiállítóhelyiségek bemutatóit. Mintha a környezet jelentené a rém vöt. az ismeretség és a megszokás garancia lenne a művek minőségére. Tovább fokozza e szellemi kényelmességet, ha fővárosi a megszokott és kipróbált, ismert helyiség. Pedig éppen az Alföldi Tár. lat 16 éve is bizonyítja az élet fejlődésével, a kulturálódási igény növekedésével összhangban levő kiteljesedést. A kezdetek óta országos méretű, és bátran állíthatjuk jelentőségében is a megye határain túlmutató vállalkozássá, demonstrációvá fejlődött a békéscsabai bemutató. Könnyű lenne azt állítani, hogy mind. ezt csak hagyományainak köszönheti. Különösen akkor. ha hagyományai között csupán a „hódmezővásárhelyi. festészet” realista elkötelezettségét példaként állítva, egy földrajzi etnikumot tekintenénk ren. dező elvnek. Ha összekevernénk a kiállítás helyét — az Alföldön rendezik évről évre — a kiállítás koncepciójával. Ezzel az elemzési megközelitessel hamar kész az értékelés: másodvonal ; Hódmezővásárhely valóban megkülönböztetett értéket jelentő eredményeinek sápadt visszfénye. Ezen mértéktelenség- gel kívánnak segíteni a rendezők — sok kiállító, sok mű —. mert sajnos volt ilyen kritikai reagálás. Ha ezt elfogadjuk, akkor a valós hagyomány, amit a tizenhat esztendő tapasztalata jelent, semmivé válik, téves a szakmai értékelés, figyelmen kívül hagyjuk a tárlat közönség-befolyásoló jelentőségét, s előkelő ki. vülállósággal oly magasra tesszük a mércét, hogy még reményünk sem lehet az elérésére. A nagyvonalúság megfricskázza a nem kis áldozatot válla’ó rendezőket, megkérdőjelezi az alkotók munkáját és egy kissé bántja a közönséget. Az ez évi tárlat — de a korábbiak is — azt bizonyítja. hogy az egyre inkább valós igényként jelentkező érdeklődést kielégítő, a vidéki városokban rendezett országos tárlatok nem konkurrensek. Nem a mindenáron elsők és legjobbak rangjára pályázó értelmetlen fesztiválok. Sokkal inkább a saját kötelesség felméréséből adódó vállalkozások. Rendezők és művészek nem kis erőfeszítést igénylő együttes munkája ; a képzőművészeti kul. túra és a kulturált látás terjesztésének és megteremtésének érdekében végzett, elismerést igénylő tevékenység. A bemutatók célja tehát kettős. Egyrészt fórumot biztosítanak elsősorban az adott település életéhez munkásságukkal; az adott környezet kulturális közéle. téhez jelenlétükkel kötődő művészeknek. Az ő műveik mellett bemutatkozási lehetőséget adnak mindazoknak, akik szerepelni kívánnak. A mérce a szemléleti és a szakmai színvonal — erről zsűri dönt —, határt a helyiség méretei adják. Nem lehet és kár is volna tehát valami tájegységhez igazodó vezérfonalat keresni, stílus vagy törekvés szerinti rendeződést. esetleg műfaji iga. zodást számonkémi. Az ilyen karakterű bemutatóknak megvannak a speciális fórumai. Azonban a mecé- nási tevékenység szenvedne csorbát a praekoncepcio. nális megítöltetessel, hiszen így például a Békés megyében élő vagy onnan elszármazó művészek közül nagyon sok, de az eddigi és a mostani tárlat sikeréhez eredményesen hozzá járulókat kellene kirekeszteni. Tévedés lenne! Semmikép. pen sem helyeselhetnénk a leszűkítést, főleg akkor nem — s ez az Alföldi Tárlat esetében is konkrét szempont —. amikor a szemünk előtt zajlik le az Alföld arculatának vizuális. Inspirativ élményt formáló meg. jelenésének metamorfózisa. Miért kérnénk számon Hód. mezővásárhely alkotóműhelyének egyébként szintén változó vonásait egy országos tárlaton látható alkotásoktól. Ami a Tiszántúlon történik, az csak hódmezővásárhelyi lehet? Erre az erősen Budapest-centrikus megítélésre legkevésbé Hódmezővásárhelynek van szűk. sége; nem attól van e város képzőművészetének rangja, hogy példaként em. lítődik, hanem azért lehet — természetesen más össze, függésben — példaként idézni, mert alkotásokban mérhető rang emeli az ott dolgozó művészek munkáját hivatkozásra méltóvá. Egyébként ennek tanúi lehettünk a XVI. Alföldi Tárlaton is, hiszen a vásárhelyi művészek részt vettek a kiállításon. De furcsa lenne és nagvon bizarr végkövetkeztetésre késztetne egy önálló műhely erényeit a földrajzi . közelség miatt országos kiállításon számonkémi, mint, ahogy igen kérdéses lenne az is. ha az Alföld ihlető erejét tradícióvá emelő művészi magatartás és eszközhasználat korunkban megnyilatkozó eredményeit bemutató hódmezővásárhelyi Őszi Tárlaton azokat a műveket hiányolnánk, amelyek nem ehhez a törekvéshez kötődnek. A bemutató másik célja a művészet és közönség találkozásának megteremtése. Sok egyéb lehetőség mellett erre az egyik legjobb eszköz éppen a kiállítás. Régi és hagyományos eszköz. de fontos. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az. hogy a képzőművészet iránt érdeklődők elsősorban a tárlatok alapján ítélnek kortárs képzőművészetünk alakulásáról, fejlődéséről. Köztudott, hogy a hosszabb vagy rövidebb ideig tartó alkotómunka eredménye, a mű, a nyilvános szerepléssel kezdi el önálló, igazi életét. A közönség fogadtatásában válik élővé, lesz kultúránk része. A kiállítás helyhez, az ott élők közösségéhez kötődik, s az adott város életében jelzi a képzőművészet helyét. kifejezi a képzőművé. szét és a társadalom kapcsolatának tartalmát és formáját. A XVI. Alföldi Tárlat — ellentétben a bemutatót közvetlenül követő egy-két kritikai megjegyzéssel, amelyek ezt tagadták — or. szagos fórum. Ezen egy város. egy megye.1 sőt az itt megfordulók kapnak áttekintést az ország különböző településein élő művészek eredményeiről. A színvonal, a szakmai megítélés lehet eltérő, de ne tévesszük össze a tényt a színvonallal. Az általános színvonal megítélése is igen problematikus, mert sokkal hasznosabb, a közművelődési feladatoknak is jobban megfelel a konkrét elemzés, a műnek szóló, a műről tájékoztató analizálás. A sommézó bírálat — különösen, ha elmarasztaló — a tárlat megrendezésének szükségességét teszi vitathatóvá, pedig ezen nemhogy nem lehet, de nem szabad polemizálni. És éppen ez a tény. a kiállítás léte a fontos, ez ad rangot, megkülönböztetett szerepet a bemutatásnak. Erről a kritika-írás közben nem lehet elfeledkezni. Ami a tárlat szakmai megítélését illeti : véleményem szerint jó és színvonalas volt. Az első félévben rendezett országos kiállítások közül is figyelemre méltó. De már másfél évtizede eseményt jelent az ország képzőművészeti életében, s őszintén remélem, niég sokáig marad fontos fóruma művé-’ szeinknek és erős bástyája közművelődési munkánknak. Ezért is íródott az „utóhang” — mint egy félévzáró, értékelő visszapillantás, s egyben köszönetmondás mindazoknak, akik a januártól—júliusig tartó szezonban ilyen rangos és szép tárlat megrendezésével szolgálták vizuális kultúránkat. Bereezky Dóráiul •»» Ismeretes, hogy az áprilisban megnyitott XVI. Alföldi Tárlatot különböző kritikusi vélemények kísér, ték. Kissé késve, de nem elkésve kaptuk a fenti írást. Képzőművészeti kul. túránk fejlődését szolgálja, ha — akárcsak egyetlen kiállítás kapcsán is — meg. ismerkedhetünk olyan kritikusi álláspontokkal, amelyekben a művész és a tár. latlátogató elgondolkoztató véleményekkel szembesítheti magát. (A szerk.). Molnár Antal Asszony, lámpával Szarvasi dokumentum a Pető/i-kutatásokImz Kiss József—Irányi István: Petőfi aszódi és selmeei iskolatársának daloskönyve — Tanulmány az Irodalomtörténeti Közlemények 1973/1. számában Kiss József—Irányi István közvetett adalékokat, közöl a Petőfi-irodalom számára. Petőfi egyik aszódi, majd selmeei iskolatársának, Neumann Károlynak élőké, riilt hagyatékaiból a korabeli népdalok és a XIX. századi költő népiességének szoros kapcsolatát veti föl, tárgyi bizonyítékainak újabb lehetőségeit vázolja a közlemény. Érdekes Békés megyét érintő vonatkozásokat találtak a kutatók: a Szarvason élő Nádor Jenő nyugalma- zott gimnáziumi igazgatónak iratai közül előkerült nagyapjának. Neumann Ká- rolynak az a versesfüzete, mely a benne levő népdal- gyűjteménnyel az említett összefüggés nagyszerű bizo. nyítékául szolgálhat. „Az eredeti, félkemény kötésű (kék papírral beragasztott karton fedelű). 20x12 cm nagyságú füzetnek 54 utólag számozott levele (108 lapja) van. A 12. és 13. levél között 1 levél ki van tépve. A füzet 1-től 20-ig. ill. 24Ш 58-ig eredeti sorszámok, kai ellátott 55 dal (a hiányzó 3 darab, a kiszakított levélen volt), továbbá még 16 (utólag sorszámokkal ei_ tátott) darabot, összesen tehát 71 dalt, valamint egy öt levélre terjedő. Népdalok c. gyűjteményt tartalmaz.” A címlap „1837— 1839” évszámmal ellátott, a beírás valószínű folytatódott. Kiss József—Irányi István közli a kézirat tartalom- jegyzékét is, a gyűjteményben szereplő dalok közül 27 német, 3 szlovák és 41 magyar nyelvű dalt találtak. A dalok nagy részét Aszódon és Selmecen jegyezte füzetébe az egykori Petőfi iskolatárs; közismert nóták a hajdani diákság közvetlen környezetéből. Ezek a dalok hatottak a diák Petőfire is, a folklór ilyen elemi közelségben formálta Petőfi gondolat, és formavilágát. A népdalok és a Petőfi, versek összehasonlító műelemzésének új irodalomtörténeti dokumentumaival egészült ki a kutatók tárháza a szarvasi anyag alapján. Végül egy megjegyzés a közleményhez. Kiss József— Irányi István írja: „Sejtjük például, hogy Petőfi költészete szorosan kapcsolódik az újabb stílusú népdalhoz és az alföldi (betyár) balladához, de ennek módszeres, konkrét adatok, ra és összefüggésekre épülő kifejezése még nem történt meg. Ehhez széles körű vizsgálódásra, az irodalom-, zene. és folklórkutatás (s nem utolsósorban a színháztörténet) összefogására lesz szükség”. Ehhez kapcsolódó megjegyzésünk szintén sejtés: a „színháztörténet” szó valószínű sokáig marad zárójelben, éppen a színház, a népszínház, mint a korabeli művelődési fórum — melynek jelentőségére utal a közlemény is — teljes jogú alapköve lehet a folklór Petőfi-kapcsolat kutatásainak. (Hídvégi)
