Békés Megyei Népújság, 1973. július (28. évfolyam, 152-177. szám)
1973-07-01 / 152. szám
Kétíéiíi meg egy kislány Fábián Zoltán novellája bét férfi megállt a tanyaudvar szélén, a gémeskút mellett. Nem köszöntek, fsak odaint“»tték a kislányt, eki az egyik keshedt akácfa alatt főzött, a levest ka- vargatta. — Van Itthon valaki? — kérdezte az idősebbik. Alacsony, zömök ember volt; izzadt kövérkés orrán hátratolta az előrecsúszott szemüveget. — Csak mink — mutatott a kislány az öccsére, aki a rozzant csikótűzhelyből kihulló parázzsal játszott, s visított hozzá. — A szüleid? — Ezt már a másik kérdezte, a magasabb. a fiatalabb, miközben kinyitotta az aktatáskáját. — Fehértóra mentek. — Igen ■— mondta az alacsony, zömök férfi. Indult a disznóólhoz: — Akkor megejtjük nélkülük. — Nem kellene inkább később visszajönnünk? — kérdezte a fiatalember, e ▼isszacsukta' aktatáskáját. A másik mentéből visszaszólt a kislánynak: — Mikorra várjátok őket ? — Rövid, vaákos lábain komikus ráncokat vetett a vasalatlan, enyhén piszkos vászonnadrág. — Nem tudom — húzta fel a kislány soványka vállát. — Jani bátyám kézit megcsapta a gépszíj; azért mentek, orvoshoz. — Nézett riadtan egyikről a másikra: vajon mit akarnak? — Ij-iij! — sivított a kisfiú a gyönyörűségtől; lángra lobbant kezében a parázshoz dugott szalmaszál. — öreg este lesz abból ■— legyintett az alacsony férfi. — Lekéssük a vonatot. — Rákönyökölt a karámra, s kedvtelve cset- tintett a nyelvével: cstt! — Szén hízók, jó hízók: mangalica, berksiri keresztezés. Ennek legízletesebb a szalonnája. Meg kell adni — előrecsúszott szemüvege fölött a kislányra pillantott —, ért apád a hizlaláshoz. Borsót is ad nekik, látom. Két darab — mondta a társának. — Azt hiszem, éppen ennyi a hátralék. A fiatalember meeint M- nvitotta az aktatáskáját. Hosszú, sovány, ideges ujjaival sokáig kotorászott benne, amíg végül megtalálja az ideszóló fovla’ó- cédulát. Nem nézett fel, úgy mondta: — Igen. ennyi. — A zsebeit kezdte taooaatni. ceruza után kutatott. Könyöke hegyes volt. ide-oda döfködött a levegőben. — C-s, coca, te — kedveskedett a másik a karám tövében fekvő disznónak. A fülük tövét vakargatta, s cuopogott hozzá, nyög- décselt. Megkerült a ceruza is. A fiatalember írni kezdett, közben dünnyögve, el-el- nyeldesve a szavakat magyarázta; — Majd fel kell hajtani Fehértóra. Majd jöp az értesítés. Eladni nem. > Az alacsony férfi közbeszólt: — Eladni nem szabad. Érted? — És játszott tovább a disznókkal: — Cu- cukáim, cu-cu. A disznók lustán, kéjesen fel-felröffentek. A fiatalember a papír fölött néha a kislányra lesett. Szeretett volna neki valami kedveset mondani, valami olyasmit, amivel gyerekeknek szoktak kedveskedni; nem jutott eszébe más, csak ez, mindig ez: „Három bokor saláta, kisangyalom”. Annak idején, a leventében mindig erre vonultak ki. —• Hülyeség! — mormogta. Dühös volt magára. A kislány állt előtte, ösz- szeszorította vékony, szélcserzett combját, mintha kisdolga szorongatná: — A bútor, кей a bútorra. Meg a lakodalom : Juliska néném esküszik az őszön. — Kész vagy már? — kérdezte az alacsony férfi a társától : felegyenesedett a könyöklésből. — Sok van még mára. — A kútvályú- hoz ment. és kezet mosott. Csak most el ne vigyék! —' vágott a kislányba a riadalom. Kisandított a kö- vesútra. Nincs-e ott szekér vagy teherautó, vagy valami? Nem volt semmi; az útszéli jegenyék kókadoz- tak a mozdulatlan hőségben, messzebb, a kanyaron túl a felhúzott, kopott- fehér vasúti ’ sorompó me- redezett megrokkant derékkal. Eszébe jutott, hogy a cséplőgép akadt a sorompóba tegnapelőtt, amikor a gépállom ásról áthúzták ide a szérűskertbe. A fiatalember az előnyomtatott egyes és kilences mögé odaírta : ötvenkettő, utána a hónaoot, meg a napot. Akkor megkérdezte: — Ki írja alá az átvételt? — Ki? — jött oda a gémes- kúttól az alacsony férfi, az idősebbik. Tömpe, vizes uijával megcsippentette a lányka arcát: — Hány éves vagy? A kislány elkapta a fejét. — Tizenhárom múltam — mondta — Akkor, te már nagy kislány vagy. ieaz? Biztosan tudsz írni'. Vagy nem?! ö sután biccentett, ösz- szekoccant a foga. — Akkor írd alá . — Itt — mutatta a fiatal. Az aktatáska hátán odatartotta a paoírt, a ceruzát meg a kislány maszatos ujjai közé nyomta. — Én-én. nem, nem tudom — hebegte a kislány. — Dehogynem! — mondta az alacsony férfi. Most már-дет tréfálkozott, megfogta a gyerek kezét, s a papírra nyomta. A kislány az imént még libabőrös volt, most kiverte a verejték, s úgy érezte, mintha egy hatalmas kéz belemarkolt volna, bele a teste legközepébe. Aztán hirtelen felengedett a görcs, s 6 engedelmesen írni kezdett. Kerekre, iskolásán szépre rajzolt betűi minduntalan kificamodtak: akadozott a ceruza az aktatáska rücskös bőrén. Amikor megvolt, a fiatalember elvette tőle a cédulát; az egyik felét letépte, s visszaadta, a másikat meg betette a táskába, az iratok közé. Kattant a táska zárja, és menték. A kislány a tűzhely mellé húzódott, a Jteshedt ‘f akácfa alá, onnan nézett utánuk. Megvárta, amíg a két férfi kiért a kövesútra, s eltűnt a kanyarban, a vasúti átjáró mögött —, akkor merte csak megnézni kezében a papírt. Kétszer is elolvasta, de nem értette; mintha nem is magyarul lett volna. Eladni nem szabad! — verdesett gondolatai között a tilalom. Kereste, hová van ez írva. Nem lélte. Elfogta a sírás. Látta az apja iszonyú szemét, hallotta az anyja tehetetlen átkozódá- sát, s érezte testén az ütéseket. A kisfiú kíváncsian nézett fel rá a tűzhely elől, majd hirtelen: — Mutasd meg nekem is! — kapott a papír után. — Jézus! Még elszakítod. — .Ellökte magától. A kicsi felbukott, s rá- kezdte a sírást: — Meg is mondlak, ne félj. Csak jöjjön haza édesanyám, majd megmondlak, azt megvér. — Közben elhúzódott a ház árnyékos sarka mögé. Ott motyoré- kolt magának, és gödröt vájt a homokos partoldalba, hogy elbújjon a nénje elől, a gonosz nagyok előL A kislány köténye zsebébe tette a foglalócédulát, főzött tovább. Azután megöbédeltek A főzés, az evés, az öccsével való bajlódás elaltatta benne a félelmet. Még nevetni is tudott: — Te, krampusz Jankó — mulatott az öccsén, aki olyan mohón evett, hogy aiz orrát is belenyomta a levesbe, s félkörben két- felől az arcán ottmaradt a bádogtányér karimájának nyoma. A kicsi is kacagott magán; felugrott, s nyihogó lovakat utánzóvá, elszaladt a ház mögé. Ásta tovább a gödrét. De most már úgy határozott, hogy a nénjét beleengedi, együtt bújnak majd meg itt. A kislány a disznók elé kaparta az ételmaradékot. Erről eszébe jutott minden. Lekuporgott a tűzhely elé, s köténye zsebéből elővette a papírt. Kihajtogatta, olvasni kezdte: hátha nem is igaz az egész, valami más Közművelődés a számok tükrében van ráírva. Rögtön megakadt benne a szeme: „Értékesíteni nem szabad!” Beleállt a reeeketés. Valahol a gyomra alatt kezdődött, onnan terjedt lefelé, le a combjára, lábára. Elgyengült, legszívesebben befeküdt volna a tűzhely alá, hogy soha fel ne keljen onnan. Nem-nem! Kicsapta a tűzhelyajtót — be a papírt. Már kapta is volna ki. Későn. Szállongó. barna pernyévé porladt reszkető ujjai között. Felugrott. A nap az égen lüktetni kezdett. Iszonyú fájdalom nyilait, a testébe, soha nem ismert, ijesztő fáidalom, s mintha megbénít volna. lenézett a lábára. Vér. Szélc^erzett, vékony lábszárán vér szivárgott lefelé. — Ja-aaj! Akkor vetette át magát a kútkáván, amikor a so- romnó előtt fütyült a délutáni személy. A mozdonyfüttvre a kisfiú kibűit a maga vájta homok gödörből. integetett az elecattngó vonat után, majd karjával dugattyúzva, körbeszaladt я tanvaudva- ron. Sziszegett dohogott hozzá: — Si-ha-ha-ha, si-ha-haha ... í A vonat bedöcögött a megállóra. A két férfi felszállt. Kevesen voltak a kupéban: beültek a sarokba, az ablak mellé. •V Hosszú volt ez a nap is — mondta a fiatalember. Sovány, izzadt, poros nyakát törölgette a zseb- kendőjéveL — Egyik olyan hosszú, mint a másik — felelte az alacsony férfi. — Az egy vasárnap a rövid. — A vonat megrándult, 6 helyére tolta vaskos orrán az előrebillent szemüveget. — Vedd elő a kártyát. A fiatalember bólintott, előhúzta zsebéből a kártyát, s az aktatáskát térdükre fektette, asztalnak. Hosszú, sovány ujjaival gyorsan kevert, osztott, közben halkan dúdolni kezdett. „Három bokor saláta, kisangyalom” — dúdolta bele a kerekek sikongó, dörömbölő zajába. És csat- I togott a kártva az akt°tás- I ka ripacsos hátán. A Központi Statisztikai Hivatal kiadásában — megyénkénti bontásban — most jelent meg a legújabb Közművelődési Adattár. E kis példányszámú kiadványban tallózva, érdemes felfigyelni a következőkre! Már az összefoglaló adatok között igen tanulságosnak bizonyult egy táblázat, a közművelődést jellemző arányszámokat település- típusonként osztályozva ismerteti. Eszerint az 1000 lakosra jutó napilapok példányszáma két évtized alatt Budapesten 70 ezerről 110 ezerre emelkedett, ugyanakkor vidéken megkétszereződött: 27 ezerről 64 ezerre emelkedett! A rádió-előfizetőknél a fővárosban 80 százalékos, a vidéki városokban 300 százalékos, a községekben pedig 1000 százalékos a növekedés. A hangversenylátogatók száma Budapesten — 1000 lakost alapul véve — 206-ról 319-re, a községekben 5-ről 49-re „ugrott”. A legkisebb növekedés a mozik látogatottságában mutatkozott, a legnagyobb pedig a vidéki múzeumok látogatóinak számában: 1950-ben a vidéki városok 1000 lakosából csak 65-en jártak múzeumban, a községek rubrikája pedig a múzeumlátogatottság táblázatán teljesen üres. A múlt évi adatok szerint, 1000 lakosból már a falvakban is 273-an jártak múzeumban. Ami a könyvtári ellátottságot illeti, a legtöbb tanácsi és szákszervezeti könyvtár Borsodban van (716), a legkevesebb Komárom megyében (228). A könyvtárak állományát tekintve: a borsodiak kereken 2 millió könyvvel rendelkeznek, míg a Nógrád megyeiknek 745 ezer kötet áll rendelkezésükre. Figyelemre méltó, hogy a beiratkozott olvasók számában — ezeket az adatokat viszonyítva kell értékelni — a sor végére Tolna, Komárom és Zala megye került. A televízió konkurrenclá- ja óta is változatlanul látogatott könnyűműfajú előadások mellett, némileg a közművelődési állapotokat tükrözi az Országos Filharmónia hangversenyéinek vidéki látogatottsága. A KSH adatai szerint a legtöbb hangversenyt Borsodban és Baranyában tartották, a legkevesebbet Fejér és Nógrád megyében. A komolyzenei hangversenyek látogatottsága — tíz év alatt — a legnagyobb mértékben Veszprémben, illetve Tolnában emelkedett. Az ismeretterjesztő előadások és a résztvevők számával — Borsod után — Bács-Kiskun emelkedik И a mezőnyből. A legtöbb szakikor pedig Baranyában működik. A művelődési otthonokat természetesen nem lehet darabra „mérni”, de érdemes elgondolkodni azon, hogy amíg Borsodban és Baranyában 1962—67 között növekedett a művelődési létesítmények száma, addig a legutóbbi öt évben ha nem is sokat, de csökkent. A múzeumok adatairól szóló táblázatban a statisztikai kiadvány első dátuma: 1961. Ekkor még a községi múzeumok rubrikája öt megyénél — Haj- dú-Bihar, Győr-Sopron, Heves, Tolna és Zala megye — üres volt. A múlt évben már csak Győr-Sopron és Tolna megyénél jelzi „fehér folt”, hogy a köz- művelődésnek ezen a területén is van még tennivaló. Az elmúlt évtized alatt Hajdú-Bihartoan négy. Hevesben kettő, Zalában egy falumúzeum létesült. Ide tartozó adat. hogy a Műcsarnok már több községben is rendezett kiállítást. így például a közeli Pest megyében és a távoli Szabolcs-Szatmárban. A most kiadott KSH adatgyűjtemény — az egyértelműen közművelődési témák után — a sportegyesületek főbb adatait is közli. Nézzünk ebből is néhány tájékoztató — viszonyítható— adatot. A sport- létesítmények számát illetően is Borsod áll az élen, hét híján ezer létesítménynyel. A legkevesebb Komárom megyében és Csong- rádban található. A szakosztályokban foglalkoztatott tagok száma Borsodban eléri a 30 ezret, Baranyában és Pest megyében 20 ezer. Tolna és Vas megyében még tízezer alatt van. Rossz kutya Bonus István Rossz kutya, te csúnya rossz kutya! — Mondom neki, — s Bundás úgy örül, Szemében fekete láng gyullad S ész nélkül lót-fut lábam körüL Szavaim, hogy mit jelentenek Nem érti, nem is ügyel rája. Csak az érzelmeket fogja fel Agyának pici antennája. Megérzi, hogy szavam nem üres: Melegítő áram van benne, S árad felé annyi szeretet: Három kutyának elég lenne. Rám néz s szeméből: hűség, hála lobban felém fekete lángban, Mintha tudná mennyi kutya jár Jó szó nélkül a nagyvilágban... Nem csak kutya, de mennyi ember!... Én is ténfergek erre-arra, Szürcsölök olykor őrömet is, De fanyar keserű az alja. Mert mindig közönyre ébredek, S ha rálépek utamra reggel: — Rossz kutya, te csúnya, rossz kutya! — Nem mondja senki szeretettel^, Pálos Miklós
