Békés Megyei Népújság, 1973. május (28. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-27 / 122. szám

Recenzió KÖR ÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Erőfeszítések és közhelyek színházi vitája Nincsenek kiválasztottak és nincsenek tanítványok Szekulity Péter: Hány nap a világ? könyv első írá­sa 1945-re em­lékezik a „Tü­zes tavaszra”, az utolsóban egy pillanatra a fiatalok az ezredforduló­ról tekintenek vissza ránk, , régiekre. Köz­ben jellemek, sorsok százai vonulnak el előttünk, em­berek. akik a négy égtáj fe­lől érkeztek napjainkba, abba a korszakba, amit» a történelem majd így fog számon tartani : a szocia­lizmust építő Magyarország. Az ötveneg évek lélekte­len sematizmusa két rész­re osztotta az embereket, körülbelül úgy, ahogy kö­zépkori festők utolsó ítéle­tein csoportosul a világ: À télen ismét nálunk járt a Royal Shakespeare Company és három szín­házi estével vitát robban­tott a szakmai közönség­ben, amelynek hullámai most, hónapok múltán sem_ mivel sem szelídebbek az első reagálásoknál. Peter Brook, a rendező ezúttal nem jött el, a kérdés még­is az: mit hozott felfogás­ban, darabértelmezésben, látásban? Valahogyan az az érzé­sünk, hogy ez a színházi vita már régen parázslóit és a Shakespeare színház látogatása inkább csak fel­gyújtott, semmint tüzet ra­kott. Ismertetése nem a mi dolgunk, itt csupán arra vállalkozhatunk, hogy az egyik hozzászólásból — Hermann István: Az elvi kérdések és a viták lég­köre — idézzünk abból is kényszerűen csonkítva. Her­man» a többi között eze­ket írja: „A politika a mi színházművészetünkben — gondolok itt a Thália színház néhány produkció­jára — jelen van. de csak mint fekete-fehér, csak mint örök helyes és hely­Emlékezés Mucsi József A kemények füstje — jóanyám ezüstje. A hó fehér színe — a jóságos szíve. A fák kopasz ága — a szomorúsága. Én, életlen kése, utolsó termése: Őrizem az arcát. gyár politikai múlt kísérté­sét látjuk abban, ahogyan kínlódunk, amikor elsza­kadni próbálunk az oráku­lum-szereptől, a kinyilat­koztatásoktól. az egyszerű­sítésektől és ezekben a kínlódásainkban egyfelől ott van egy olyan progresszió sürgető követelménye, mint amilyet a párt képvisel eb­ben az országban: másfelől pedig egy sor rossz beideg­ződés, emlékhagyatkozás, ha úgy tetszik: rutin. ‘Úgy tű­nik, az érvek és ellenérvek összecsapásához, az érzel­mek és ellenérzelmek konf­liktusainak felmutatásához éppen annyira nem elegen­dő a keret, a politikai in­tézményrendszer, mint aho­gyan egyetlen színházi in­tézményrendszer sem biz­tosíthatja ezt a fajta , si­kert minden e'őadás alkal­mával. Szükség van még valamire: arra a felfogásra, látásmódra, életértelmezés­re. amely nem csupán ste­ril végeredményekkel akar szolgálni az embereknek, megfosztva őket az igazi és nagy felismerések minden szépségétől, katartikus ere­jétől, hanem beavat a meg­oldás, a megoldódás fázisai­ba. Sőt: nemcsak beavat, ha­nem együttgondolkodásra, érzelmi, akarati reakciókra, ingerek Nem árért nehér ilyen színházat csinálni, mert valaki is tiltja azt nálunk. Nem litizálni, mert leintéstől azért nehéz így po- kellene tartani. Éppen el­lenkezőleg: soha a magyar történelemben gyakrabban és komolyabban el nem hangzott a társadalomirá­nyítás legkülönbözőbb pont­jairól. hogy az igazságokra csak együtt lehet rálelni; hogy nincsenek kiválasztot­tak, akiknek az a dolguk* hogy rámutassanak az igaz­gatartásokban, programéi­ban, magán- és közvisel­kedésekben. A közhelyek­nek semmi közük eszmé­nyeinkhez, a közhelyek so­hasem szolgálhatták a for­radalmi gondolkodást és cselekvést, mert erre min­dig is alkalmatlanok vol­tak, már attól a pillanattól fogva, hogy megszülettek. A fentebb idézet vita is tulajdonképpen azt a nagy. társadalmi méretű csatá­rozást érzékelteti, ami az igazi erőfeszítések és a közhelyek viaskodásából alakult ki, távolról sem egy angol rendező jóvoltából. Senki sem akarja tagadni a Royal Shakespeare Company bravúrját, Brook személyes érdemeit de ta­lán könnyű belátni: nehéz ott három előadással vitát provokálni, ahol nincsenek hozzá előfeltételek, ahol nem feszít már régóta a mondanivaló igénye, ahol hiányzik a konstruktív vi­ták talaja, légköre, igénye. A jeles vendégművészek valószínűleg számunkra sok idegent, átvehetetlent kép­viseltek itt, a Vígszínház­ban, de bizonyos tekintet­ben kétségtelenül beleta­láltak valamibe. Azt mon- danók, hogy korántsem annyira szelet kavarták, mint amennyire szélirány­ban hatottak azzal, hogy egy szakterületen gondol­kozásra, önvizsgálatra kész­tettek. A gondolkozás, a? önvizsgálat egy ideje tö- megjelensége a mai ma­gyar társadalomnak, még­hozzá nem olyan körülmé­nyek között, amikor are drámai helyzetek kénysze­rítenek. Rendkívüli nyu­galmat biztosíthat ez az egészséges nyugtalanság, olyan szituációt amelyben mellesleg a színjátszás is továbbiéi lődhet. Fodor Gábor Magány Katona Judit A tárgyak rendje felborult, éjszaka mind fél s lopni indul. Kezed ívét, a lépteid. Tüdőd melegét az ablak vízcseppé rántja lásd, megint. A tárgyak élnek. Létezők. Arcod kézről-kézre adják. Tekintetedet pók viszi. Hangod hallom múlt-falba zárva és nem tudok kiáltani. Kardoskút Győri László Vödröt húz föl ostornyäen, gém esküiből A kútágag megnyikordul, olyan száraz. Vödröt húz egy csontos ember. Szikár, inas, csontos, éppen olyan, mint a kútgém és az ostornyél és vékony, száraz. Kút nyikordul, ő pedig peng, •»int a kasza, ha az ujjhegy megpendíti. így a válasz. Jobb kéz. Bal kéz. Egyre lejjebb váltódik az ostomyélen, a vödör meg egyre följebb száll a nyélen, a kűtgémen. szépen intő szavát —> holtomig őrizem. télén kategóriák politikai vízválasztója. S nem úgy, mint élő probléma, ahol az érvek és ellenérvek össze­csapásából az érzelmek és ellenérze'.mek konfliktusá­ból bontakozik ki, nem közvetlenül, hanem végső soron, az igazság... legtöbb­ször még a politikai szín­ház is — az eldöntött és átlátható problémákról ad számot. A számot ad ki­fejezés itt egyáltalán nem véletlen. S ezen a szellemi attitűdön be’ül azután elő­fordulnak csodálatosan szép színpadi megoldások, de nem érvényesülnek színészi erőfeszítések, nem teljese­dik ki értelmük és jelentő­ségük”. Nem egyszerűen a ma­gyar ff uhám Ta.ana.ro a wa Ságokra és nincsenek tanít­ványok, akiknek csak egy­szerűen követniük kell az igahirdetőket, hanem embe­rek vagyunk mindannyian, vezetők és vezetettek egya­ránt. Csakhogy ezek a kö­vetelmények roppant teher­tételt is jelenthetnek, ki­vált azok számára, akik nem készültek fel érvekből: akik sokszor azért próbál­ják elkerülni a nyíltabb le­vezetéseket. nehogy logi­kai tévedésen érjék őket; akik számára a meggyőzés túlságosan is fárasztó, ezért sokkal üdvözítőbbnek mortd_ ják a fekete-fehér vilá­got, minden mást igyekez­vén tisztátalannak feltüntet­ni, elvtelennek vagy meg­alkuvónak. Valljuk, hogy erőfeszíté­sek nélkül nincsen barát­ság, szerelem, művészi be­fogadás, politika. Erőfeszí­tések nélkül egyáltalán semmi sincsen, legfeljebb közhelyek gyűjteménye ■wrioritmirfiay: m,a_ egyik oldalon állnak a szentek, akik tökéletesen egyformák. a másik olda­lon a mindenre elszánt go­noszok, akikre csak rá kell nézni, s tudjuk, nincs olyan alávalósájg, ami ki ne tel­nék tőlük. Szekulity Péter ábrázolóművészetétől mi sem áll távolabb ennél, hő­sei árnyaltak, nem hordják homlokukon az eleve kár­hozatra ítéltek, vagy meg- dicsőülték bélyegét. Szekulity Péter munká­jának talán legfontosabb ér­deme, hogy hiányzik belőle a doktrinerség, az okosko­dás. A tanulságot nem az író mondja el, ott van a jellemek, sorsok mélyén. irAz ötvenes években köny- nyú volt. Porig ég az istál­ló, akadozik a beszolgálta­tás, gümőkóros teheneket küld az Áilatfcxrgalmi, nem kel ki a mák? Azonnal tudtuk, honnan fúj a szék Akkor is tudtuk, ha más- hormét fújt” — olvassuk a Hova lettek? című írásoanj Azokban a bizonyos évek­ben az emberi sorsok a nagy sémák mögött lapul­tak titokban, eknondhatat- lanul. Szekulityt a valóság érdekű csupán, egyetlen mondatában regényre vak* sorsot villant fiöl: „Galam­bos sógor rosszabb, mini egy skót, a pályamester öz­vegye pletykás, a baromft- gondozó né intrikus és rug­dossa a brigádvezefcőt, de barátja a papnak, a kár­becslőnek. továbbá a szo­ciális otthon gondnokának* aki hetenként kétszer mo­gyorós tejcsokoládét vess neki a telepre.’' Szekulity számára a adat a fontos, amit a kötet egyik legszebb írásának (Félúton) kavargó gazdag­ságában vetít élénk: a munkahelyükre utazó mun­kások hada jelkép is. Hogy „legyen tartás”, nemcsak az utazó munkásokban, mert mindenki számára az igazi kötelesség, hogy „megta­nulja emberszamba venni saját magát”. A Hány nap a világ? riportjai ezt akar­ják segíteni. A műfaj az elmúlt évti­zedekben devalválódott, a klasszikus értelmében vett riport tulajdonképpen na­gyon ritka, s az is lehet, hogy ideje lejárt Szekulity sem ezt akarja föltá­masztani, inkább új mű­fajt teremt magának, mely­nek alapvető jellemzője, ereje, igazságtartalma és költőisége. A mindent tudó francia Larousse lexikon kétféle riportert különböztet meg: le petit reporter, aki apró- cseprő feladatokat óid meg, míg a grand reporter or­szágos ügyekkel foglalko­zik. Szekulity Pétert ilyen grand reportemek ismer­jük meg szép könyvéből. Csányi László

Next

/
Thumbnails
Contents