Békés Megyei Népújság, 1973. március (28. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-18 / 65. szám
Köhög a bolha Ó. Kovács István írása Fényben űzve az árnyéból minap ismét összefutottam különös ismerősömmel, Tyúk bajossal. Lábain turistabakancs, hátán tömött hátizsák, egyik kezében egy húszliteres demi- zson, a másikban hegedűtök. Ez utóbbi lepett meg a legjobban, mert köztudomásúan olyan botfülei vannak, hogy sétálni lehetne velük. Kérdő tekintetemet kérdéssel válaszolt: — Akarsz egy jó marha - súgót? — Minél nagyobbat — feleltem várakozóan, mert elképesztő dolgokat szokott •mesélnt — Jó, jó, de ki vagyok száradva — tett enyhe célodat toroköblítési igényeire. Beültünk « presszóba. Egy deci tömény után belekezdett: — Nem tudnám megmondani kiktől, mikor és hogyan indult el — valami „korszellem' ürügyén —, de tény, hogy kialakult nálunk egy szúkkörü, úgynevezett társaság, amelynek agjm időnként — persze mindig másnál — összejönnek, hogy felszabadultan, fesztelenül cseveghessenek ét hódoljanak egy „magasabb' kultúrának, a művészeteknek. Természetesen az elitek diplomával és autóval rendelkező személyek. Náluk itt kezdődik a „homo sapiens', m: értelmes ember. Aztán nagyravágyó nejem és « vele párhuzama* balsorsom engem is közéjük sodort. Ez a mostani felszerelésem is ennek * következménye. Na, ie ettől majd később. Az elit — saját meghatározásukkal a „társadalom krémje” — először a főmérnöknél jött össze. A háziak által kihangsúlyozott ,jsze- rény kis vacsora* valódi lakoma volt. Konyakkal kezdődött, burgundival végződött, a kettő között francia tál, malac-pecsenye, pulyka- sült, sajtok, desszertek, fekete tették próbára gyomrunkat. Utána az asszonyok mélyrehatóan kielemezték az összes létező, alakuló és volt viszonyokat, a férfiak pedig a kocsijukról tartottak élménybeszámolókat, ■ majd disznó viccekre került a sor és át nyerítettük a fél éjszakát. Végül a rengeteg üres üveg hatására teljes átéléssel elénekeltük a JBús magyarok imádkoznak'’-ot, és nekitántorogtunk a szocializmus másnapi építésének. Otthon nejem az esti tárr saság nötagjairól meglepően ■ sok érdekeset tudott mondani. Hogy a Haziasz- szony igazán elragadó, de kár, hogy a festék tartja össze, a jogtanácsos feleségének volt képe miniruhában mutogatni a léceit, pedig már tál van a változás korán, ez igazgató neje meg vakondszagú, (csak tudnám, mikor és hol szagolt nejem vakondot?). A főkönyvelőnek ez a mostani (harmadik) felesége a húsz évével egy szemérmetlen perszóna, aki a jogtanácsos kedvéért hasíttatta köldökig a dekoltázsát és így tovább. Nejemről biztosan a többiek szedték le a keresztvizet. E lelkesítő tények alapján eleiem hű, de párja kijelentette, hogy isteni összejövetel volt, és alig várja a következőt, annál is inkább, mert a főkönyvelőné megsúgta neki, hogy sze- münk-szánk el fog ámulni náluk. Már ekkor éreztem, hogy ezeken a találkozásokon a nagyzási mánia dominál, amelyeken mindenki túl akar tenni a másikon, és ettől sötét felhők kezdtek tornyosulni egem, s fejem felett. Nem hiába'! A főkönyvelőéknél skót viszkivel kezdtük, kaviár, lazac, őzgerinc áfonyával, személyenként rgy-egy töltött csirke, ananász volt, hogy csak a nagyfát említsem. Na és persze a végén patakokban folyt a pezsgő. Be is rúgtunk rendesen, kultüremberhez méltóan és hazafias felbuzdulásunkban szép pianóban elorditottuk a székely himnuszt. A hangulaton az sem rontott, hogy a másod- és mellékállásokkal tele lévő. jogtanácsos éhenkórásznak nevezte a középiskolát tanárt,, az pedig hull arabló titulussal válaszolt. Az ilyesmi állítólag hozzátartozik egy igazi, jó úri murihoz'. Mindenesetre nejem hallotta, amint a tanár felesége azt sziszegte a foga között, hogy 6 majd megmutatja annak a dögkeselyűnek, ki az éhenkórász. Meg is mutatta. Igaz, hogy mindentudó feleségem szerint dupla fizetéselöleggel és jelentős OTP-kölcsönnel, de tény az, hogy a Gundel főszakácsát hozatta le erre az alkalomra, aki olyan gasztronómiai csodákat varázsolt az asztalra, hogy sokszor azt sem tudtuk, mit is eszünk. Napóleon konyak, páva az összes farktollakkal, erdei szalonka, hegyi pisztráng, a Gellért-hegy libamájból, és még ki tudná felsorolni, hogy mi mindent öntöztünk le valódi francia pezsgővel. Nejem szerint anyagi romlásuk a legteljesebb lett annál is inkább, mert a kölcsön kért kris- tálykésiletből is összetört egy pár darab. De hát nem ez a lényeg, hanem az, hogy most rajtunk van a vendéglátás sora. Nejem már napok óta nem láttam, és ez a tény — bár igen jólesett — előre vetítette egyéni tragédiám árnyékát. Ma reggel aztán balsejtelmeim be is igazolódtak. Az asszony kijátszotta aduit, bejelentvén, hogy valódi kínai szakács készítette fecskefészek leves, capauszony, pekingi kacsa, ■ok, mézbe fullasztott kanári és sok egyéb különlegesség lesz a fogadáson. — És miből? — kérdeztem érthető aggodalommal. — Anyám házára van vevő — felelt magabiztosan nejem. Elkékülten nyögtem; — Es 6? — Természetesen hozzánk jön lakni. Ennyit csak megér neked, hogy nem bőgsz le, mint vendéglátó egy ilyen elit társaság előtt? Gondolhatod, szavam sem volt az egészhez, hiszen a Vezúv kitörése csak egy beteg csillagszóró nejem lángolásához, ha ellenkezem vele. Hát ez van. Most még egy néhány szót a felszerelésemről. A demizsonba eredeti mongol kumiszt kell hoznom, mert az állítólag bomba nagy különlegesség lesz. És most nézz bele a hegedűtokba. Belenéztem: Egy vadászpus- ka pihent benne. Kérdő tekintetemre már mondta is: —■ Majd annak idején hajnalban, távozás előtt med- vetalp-kocsonyát akar feltálalni nejem, és rámparancsolt, hogy szerezzem be hozzá a nyersanyagot. Állítólag a szibériai barna- medve a legjobb erre a célra. Hiába, a tündöklésért áldozni is kell valamit. Na nekem aztán kijut belőle: az Uraiban vár a medve, ha megjövök, vár az anyósom. Nem is tudom, melyiktől fé-y lek jobban. A medvével azért csak könnyebb lesz, mert használhatom a puskát. — De mindegy! A rongyrázás követel, pedig mindig utáltam a bolhaköhögést. Most pedig barátom isten veled, ölelj meg, ki tudja, látsz-e még’ Hátha a medve meg engem néz nyersanyagnak. Mindenesetre a számlát fizesd ki. Érzékeny búcsút vettünk, majd feladtam a hátizsákját és elindult. Balról a demi- zson, jobbról a hegedűtök, mögötte a látszat, előtte egy sötét tévút.„ és még ki tudja mi. Író—olvasó találkozók kötetlen beszélgetése hozta felszínre az örökké visszatérő kérdéseket: — Miért olyan bánatosak, szomorúak, komolyak a ma élő és író költők versei? Ennyire rossz a sorúik, hogy mindig csak panaszkodni tudnak? Mielőtt a kérdésekre válaszolnánk, érdemes néhány szót az „alapok” tanulmányozásának szentelni. Annak az alapnak a boncolgatására, amit nagyvonalúan úgy szoktunk összegezni. hogy: az alapvető baj abban van, hogy ma többen írnak verset, mint olvasnak! Jó adag túlzás ellenére, van ennek a megállapításnak olyan kicsengése is, amire érdemes odafigyelni. Mert ha, egy az egyben hamis is ez a megfogalmazás, abban célba talál, hogy kevesebb azoknak a szama, akik vers-szerető, versértőként veszik kezükbe azok írásait, akik vagy megtanulták, vagy ösztönösen művelik a költészet műfaját. — De miért vannak ők kevesebben, akik befogadói, értői lennének a költői alkotásoknak? Ügy érzem, a tömegek versvilága még mindig nem mozdult sokat arról a pontról, melyet a kalendáriumok játékos, szirupos, könnyed rímfaragói még gyermekkorukban beléjük oltottak, sokszor kitörölhetetlenül. (Gondoljunk Berek Kati Petófi-keresésé- nek szomorú tapasztalataira, annak figyelembevételével. hogy Petőfi „olvasott”, „népszerű” költőnek számít!) Azok a fűzfapoéták, akik rózsaszín csevegéssel, liVers négy húrra niodtolii Mihály szivemen a varjak fekete szárnya torony-mutatóuj j torzsalkodik velem törpe pálma legye* életággá! s csillag talpa lobbal leszáll egy égi jel » * * jaj már minden fekete-feher gyász ott üszkösödik a horpadt vállu bizodalom derekában nem; a ki keil tadni ezt is mondani * etei legyek asztalodon ital legyek kőkorsód mélyén tenyeredben s> és lázam égje* s benned égjek ón ha északról árló azé! zuhan a sápadt arcú háztetőkre nem 1 ebben a függöny fodra sem (tank a csend azöszmötöi ujjaid között s bóklászik az enyészet útján egy szádról küldött fáradt mosoly Bartóki Jőzsei Idős pár monádé szövegekkel ültették agyon a falusi ember hosszú őszi és téli estéit. Akik tarka pillangókról, örökké tartó szerelemről, csilingelő szánkókról daloltak. s közben — és ennek ürügyén — nagyokat hallgattak a társadalom igazi gondjairól, az emberiség egyetemes feladatáról Ezért volt szokatlan József Attila szerelmi lírája. Radnóti dacos embertelenségellenes költészete, s ezért „vádolják” még ma is letargiával. pesszimizmussal azokat, akik nem fognak könnyelműen a húrok pen- getésihez, alkik érzik azt ». felelősséget, melyet a köz- életiség (kell-e az elefántcsont-torony?!), a dolgok rendjébe való beleszólás jelent. Ök azok. akik túljutottak már saját fájdalmuk és örömük megének- lésén. Többet akarnak! — másokkal és másokért is küzdeni, az egyre terjedő fényből kiszűrni mindenütt a sötétséget. hogy szélesebb legyen a fény csóvája. s sugaránál egyre több elméből pattanhasson ki » szikra. Nem kis vállalkozás ez, küzdést igényel — Csák Gyula szavaival — ..küzdésre készüljön, aki jót akar”, mert nehéz a jó közepette. a jobbért harcolni. Hamar rásütik az emberre az elégedetlen, az izgága, a rosszmájú, a kötekedő bélyegét. Mert még mindig ott tartunk — tömegekre értve —, hogy szívesebben vesszük, ha tíz méter járdáért, amit társadalmi munkában készítettünk vastag betűvel vereget vállon bennünket a sajtó mintha azt teszi szóvá, hogy kutyaoltás címén a fél falu iskolása nem jelenik meg s tanítási órákon! Csak látszólagos az ellentmondás, mely abban nyilvánul meg, hogy s költészet nevében, most közéletünk demokratizálódásának fájó pontjairól szólok. Pedig ellentmondás helyett, kapcsolatot kívánók láttatni a két dolog között. Azt a kapcsolatot melyet Petőfi így fogalmazott meg: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Több mint egy évszázados a helyes felismerés, de mindössze bő negyedszázados az út, melyen — kisebb zökkenőkkel — valóra váltani próbáljuk Petőfi felismerését. — Hogy még nem sikerült? Igaz. Többek között azért is kell egyre több író—olvasó találkozót rendezni, s még olyan áron is, ha ezért ma még helyenként küzdeni, vitázni kell. Küzdeni a közöny és vitázni az értetlenség láthatatlan, de érezhető bástyái ellen. S nem kérdezni az írót, a költőt, hogy miért megy. „Megy. Teszi a dolgát. Mert az igaz beszéd nem csak beszéd, az igaz irodalom nem csak irodalom ftnéeetés is. Mellettünk körülöttünk sorban lobbannak el életek: az értelmetlen önégetés silány, alkoholszagú máglyái lobognak. Hát akkor már így égjünk. Ilyen tűzben, aminek világossága van, s aminél egyikét ember talán meg is melegedhet.” S ebben mi, akik a kultúra munkásai vagyunk csak egyetérthetünk Jókai Annával. Szilárd Adam
