Békés Megyei Népújság, 1973. kedd (28. évfolyam, 26-49. szám)
1973-02-11 / 35. szám
KÖRÖS Ta KULTURÁLIS MELLÉKLET Kérdőjelek és lelkiáltójelek Bartókí József öreg ház ÉLÓ NÉPMŰVÉSZÉT Naplómból ív. filadelfi Mihály nincsen út járhatóbb csak a lehetetlen és nincs megfoghatóbb az el nem érhetőnél nincsen mélyebb kút mint szemem nézése és kő nincs nehezebb szárnyaszegett öklöm s nincs töményebb magány vállon veregetnek s nincs szomorúbb mintha rímtelen a világ flvészefci ne velés hely- lyel-közzel” című írásában (Népújság, február 4.) Sass Brvir csokorba kötött néhánj olyan forrponton lévő problémát, mely — véleményem szerint — túl is nő a címben szereplő „művészeti nevelés” témakörén. Az izgalmas kérdőmondatokra adott határozott ..Igaz!” nemcsak felelet, hanem realitás. Olyan realitás — még inkább realitások sora — mellyel mindazoknak számolni kell, akik a népművelés magasztos ügyének szolgálatába álltak. Es ezek között szép számmal akadnak pedagógusok, különösen falun. Nem véletlen, hogy a Népszabadság január 7-i száma Tóth Benedek tollából, „Mit lehetne tenni a falu művelődéséért?'’ címmel, száz pedagógus válaszának lényegét summázza, a feltett kérdésekre. A válaszok érdekesek és elgondolkodtatok. Anélkül, hogy ismétlésbe bocsájtkoz- nék, engedtessék most meg, hogv tovább sző.ijem, vagy részletezzem Sass Ervin néhány kérdőjeles mondatát, a falusi népművelő szemüvegén keresztül nézve a kérdést. Egy évtized népművelési gyakorlata úgy érzem feljogosít erre a betekintésre, annál is inkább mivel ez idő alatt a népművelés valamennyi ágát volt szerencsém megismerni egészen közelről. Voltam könyvtáré® és tiszteletdíjas ügyvezető. TIT megbízott és moziüzemvezető, sőt-a csúcsra is eljutottam, művelődési házat is igazgattam! Kezdjük a könyvtárral, ■ melynek tartalma életen ■ szerelme volt, s marad. Ta Ián éppen ezért volt 0I3 ■ nehéz megemészteni — més ma sem sikerült talán? — hogy naponta kellett tapasztalnom azt, hogy as idősebb generáció könyv-világa megrekedt a mesél világánál, legjobb esetber Jókaihoz jutott el. Veiül szemben a fiatalok „mindent,, kikölcsönöztek, válogatás nélkül, s az esetei többségében — „olvasatla- nul” hozták is vissza. Miért? — izgatott a kérdés, Sok választ találtam, közülük a leglényegesebb a következő volt: a 14 évig terjedő korosztály nem tud úgy olvasni — készségről van szó! —, mely az olvasáshoz szükséges azért, hogy az olvasás szellemi felfrissülés, ne pedig fizikai fáradtság forrása legyen. (Ezt a felismerést tanári gyakorlatom is megerősítette, melynek során évről évre tapasztalom, hogy a tanulók jelentős százaléka évente az 1 kötelező olvasmányt sem olvassa el!) Ebből fakad továbbá az is, hogy serdülő ifjaink szóhasználata else- kélyesedik, beszűkül, kifejezési nehézségekkel küzdenek. Alapvető ok: irodalmat tanítunk, lexikális anyagot, évszámokat, részleteket... közben elsikkad a lényeg: nem szerettetjük meg az irodalmat, ami záloga lenne a permanens ismeretszerzésnek. És ha már az ismeret- szerzésnél tartunk, essen itt sző a ismeretterjesztésről. Makacsul hiszem, és vallom, hogy a TIT nagj áldozatot hozó munkájára mindig szükség lesz, amíg ember él a Földön. 1 Nem a szükségszerűsége'- kell vitatni, hanem az igé- ’ nyékhez kell felnőni: té■ mával, előadóval, „objektív . körülményekkel”. És nem is a TV ilyen irányú tevékeny■ ségével kell versenyre kelni, mert az eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Az adott mikro és makró közegek érdeklődési körét kell ágy feltérképezni, hogy az exponált téma belső indítékot váltson ki az érdeklődés felkészítésében, olyan hajtóerőt, mely önmagától képes arra az alkalomra minden mást félretenni. (A legegyszerűbb ember is tud szelektálni és differenciálni!) Ha már szóbajött az 'ismeretterjesztés. egv-két gondolatot két legnagyobb tömegkommunikációs eszközünk a rádió és TV ilven irányú tevékenységből. Sokat szidjuk — főleg az utóbbit — néha méltatlanul is. Szidjuk, mert hajlamosaik, vagyuk airra. amit a fentebb említett Népsza- badsâig-(ÿ.!kk!t-»en Fodor János ígv fogalmazott meg. „A falusi néoművelés jelenlegi gyengeségeit a televízió térhódításával, elvonó hatásával megmagyarázni egvet jelent a hibák és a felelősség elkérésével.” .Osztom nézetét! Ment nem azt kell nekünk nyújtani, említ a TV nyùitani tud. a maga óriási, esziköztáirával. De eligazodni, utat mutatni egv-egy területet kibontakoztatni abból a hatalmas és sokszínű zu ha tagból, amit a TV ad — ez már feladatunk. Konkrét példán : nem kelt Shakespeare III. Richárdiát műkedvelő csoportunkkal színre vinni, de a TV bemutató után a ki- rálvdrámák koráról egv jól exponált ankétet rendezni — nem haszontalan elfoglaltság. s minden fcizonv- nyal érdeklődésre is szá- mottartó rendezvény. A rendezvények említésével elérkeztem oda, melyben ma mérik egy-egy művelődési ház munkáját A számok itt is csalókák. Mert nem a rendezvények száma a döntő, hanem azok jellege, megoszlása. Sajnos. — hányszor kimondtuk és leírtuk már! — a pénzszerzés kényszere sokszor viszi vakvágányára igazi célunkat Hány semmit nem adó. felszínes, múló gyönyört szerző rendezvényt kell azért „tető alá hozni”, hogy a bevételből megmaradó plusz oiksabb, tartalmasabb. „népművelőbb” rendezvények kiadásait fedezze. Ebből a kiutat hajlamosak vagyunk ma még a termelőszövetkezetek segítségének megváltó hatásában keresni. Azzal egyidejűleg, hogy sok lehetőséget látok a közös üzemeltetésben, nem tudom fenntartásaimat sem elhallgatni. Úgy érzem, a termelőszövetkezeteknek az anyagi támogatáson túl, nagyobb szerep jut ebből a munkából — és talán nehezebb is —: sokszor egysíkú igényeiket, változato- sábbá kell tenni! Nevén nevezve a gyermeket: var más is a „világon”, nemcsak nótaest, beat-koncert.. Sokminden van még, ami igazán otthonossá teszi s művelődési otthont. (De messze vagyunk még ettől!) Pedig igazán akkor érünk célhoz, ha az emberek szívesen hagyják él otthonaikat, mert azonos — netár jobb? — körülmények közé érkeznek, amikor a művelődési otthonok kapuil átlépik). Csak látszólag tartozik ide, de a kérdéskomplexum része: Az iskola a második otthon! A napközi a harmadik! — mondjuk sokszor, s arrE nem is gondolunk, bőgj milyen sértő ez esetlel azokra az otthonokra nézve melyek a gyermekek else otthonai — szerencsére.) Végezetül a filmszínházaknál— különös tekintette azokra, melyek közös üzemelésben működnek a művelődési házakkal. Nehé: dió, a mai napig teregetjük de nem törtük fel, s nen tártuk fel a benne rejlő le hetőségeket. Azokat a lehetőségeket, melyek szinkronban képesek hatni úgy hogy közben egyik ágazat célja, „érdeme” (uram bc- csá — érdeke!!!) ne ütközzön a másikkal. Pedig nagyon jó hazai ég külföldi tapasztalatok vannak a kombinatív üzemeltetés módjaira. Mégis, sokszor belenyugszunk abba, hogy ma „mozi van”, nem lesz más, holnap „röpül a páva”, nem lesz „mozi”. Ezek a mesterséges „Etkadályok” az igazi cél útjában állnak, azon az úton akadályozzák a továbbjutást, mely út az egyedül járható út, amikor egy falu egy község művelődéséről beszélünk. És ez a könnyebb, beszélni róla. Tenni nehezebb, de érdemesebb, viszont csak úgy érdemes és hasznos, ha a mindennapi apró feladatokban, a kis mozaikokban látjuk az egészet, az egyetemeset és a meghatározót, a közösség ügyét, a szocialista tudat és műveltség tömeges fejlesztésének és pallérozásának feladatát. S ; ez a feladat, mint cél je■ lentkezik, s a megvalósu- 1 lásban minden terület csak eszköz, egy lépcső, ' mely közelebb visz a cél■ hoz. , Szilárd Adáffi Divat a népművészeti tár gyak gyűjtése, de a divat ra az jellemző, hogy váltó zékony. Vajon mi lesz < népművészeti tárgyak sorsa ha a mostani divat elmúlik' A Népművelési Intézet ben Bánszky Pál osztályvezetőt kerestem fél kérdéseimmel : — A népművészetnél döntően megváltozott 1 funkciója. Évszázadokon keresztül a maguk használatára szánt tárgyakat díszítették az egyszerű emberek innen az elnevezés: népmű- szét. Ma ellenben dísztárgyaknak használjuk az egykori edényeket, és új változataik már eleve annak i: készülnek, gondolok itt például arra a vizeskorsóra amelybe nem lehet vize1 tölteni. Ebben a megváltozott funkcióban, melyen lehetősége van a népművészetnek a továbbélésre? — A kérdés jogos, meri valóban, a népművészet sohasem volt öncélú, és jövőjét is csak úgy lehet biztosítani, ha megőrzi — legalább részben — gyakorlati értékét is. Tapasztalatunk szerint a hímzés-szövés-fa- ragás műfajában élhet tovább a népművészet, tehát azokban a formákban, ahol egyénenként vagy kisebb faluközösségekben is dolgozhatnak. A fazekasok már nehezebb helyzetben vannak, a kemence költsége, az anyagok beszerzésének problémája miatt. De szeretném megemlíteni egyik kísérletünket. Az elmúlt évben ezer darab kérdőívet küldtünk szét az ország tanítóképzőibe, azzal a kérdéssel, hogy igénylik-e a fiatalok a népművészeti foglalkozást, résztvennének- e azokon? Hatszázan adtak pozitív választ Azt hiszem, az országban működő, körülbelül hétszáz díszítőművészeti kör is bizonyítja, hogy nyugodt szívvel beszélhetünk élő népművészetről. — Ön tehát a tiszta népművészet fennmaradását az amatőr,, kis csoportok működésében látja? — Feltétlenül. Ezek a körök saját használatra, vagy szűkebb hozzátartozóik részére dolgoznak, számukra ez a munka nem kenyérkereset. Vannak falvak, ahol nehéz körülmények között működnek a körök, és méI gis igénylik ezeket a foglalkozásokat. Putnokon pél- ! dául havi húsz forint tag- ' díjat fizetnek az asszonyok, és maguk viszik a tüzelőt. ! — Milyen segítséget ' kapnak a díszítőművészeti körök? — À Népművelési Inté-, ' zet évente négy-öt kiad- : ványt készít számunkra,' ■ mintákkal, technikai eljárások ismertetésével. A kiváló szakembereknek minden nyáron tizenkétnapos tan- folyamot tartunk. Az össze’ jövetelek lehetőségeit, a he- ' lyiséget, világítást minden megyében a helyi tanácsok, illetve nőtánácsok biztosít ■ ják. — A népművészet gazdagsága abból is adódott, hogy tájegységenként változott. Vannak ma is hasonló törekvések, helyi sajátosságok továbbfejlesztésére? — Igen. A legjobb példa erre Baranya megyében látható, ahol évente kiállítást rendeznek a megye népművészeti anyagaiból. — Ortutay Gyula „az emberi szellem nagyságának”, nevezte a népművészetet. Ez a szellem reménytelen nyomorúságban is szépségre törekedett, és meg is tudta teremteni azt. Ma a formázó, szövő, faragó emberek már nem a sze- lénységet díszítik. A megváltozott társadalmi rendszeri a növekvő jólét hogyan tükröződik az új népművészeti alkotásokban? — A változást legérzékletesebben a fafaragók munkáin lehet lemérni. Egyre többen készítenek kisebb- nagyobb méretű szobrokat, munkájuknak tehát már nem a hasznosság a célja, hanem az esztétikum. Ez örvendets dolog, de egyben figyelmeztetés is, hogy tisztázzák, elsősorban maguk a népművészek, és az őket irányító szakemberek, hogy mi legyen az elsődleges cél. — Ön hogyan fogalmazná meg ezt a célt? — Csak olyan tárgyakat készítenek, amelyet maguk is szívesen használnának. — Miben nem változott a népművészet? — Vátozatlanul közösséget jelent. Elkötelezettséget azok számára, akik művelik, a vásárlók számára pedig egy olyan életformával való közösséget, amely — ha nem is fogalmazzák meg ilyen tudatosan, de mégiscsak — a hazát jelenti. László Ilona
