Békés Megyei Népújság, 1973. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1973-01-28 / 23. szám

Két nap Orosházán

Úgy hozta az alkalom, hogy két napot töltöttem Orosházán. Sohasem jártam ebben a közel negyvenezer lakosú alföldi városban, valójában azonban alig van még helység, amelyikről annyit tudtam volna, így ismeretlenül is, mint erről a „legnagyobb magyar falu”-ról. Irodalmunk jóvoltából múltja és jelene közismert, sorsával, hétköznapjaival szinte minden olvasó együtt lélegezhetett, s így, amikor megérkeztem, levegője nemcsak azzal az illattal köszöntött, ami minden emberi környezet valóságából kipárál- lózik, hanem azzal a meghittséggel is, ami a haza égtájainak közös varázsában ott reszket.

Az alkalom, ami Orosházára vitt, utólag már közismert. Ott rendezték meg az úttörők téli olimpiáját, a város egy hétig látta vendégül a sportoló gyerekeket. Jó gazda volt, jó vendéglátó volt, szívességéből mindannyian részesülhettünk, akik részt vettünk az eseményen. Valójában persze nemcsak szűkén értelmezett sporteseményről volt szó. Az ünnepségnek ugyanis társadalmi és kulturális sugárzása is volt minden mozzanatában s nyugodtan leírhatom, hogy a város vezetői, polgárén szinte közügyként kezelték az olimpiát, s buzgalmukból így tellett egyszerre a vendégek, s a vendéglátók élményeire is.

De talán tartsunk sorrendet.

Debrecenből is népes küldöttség utazott Orosházára Gyerekei elsősorban — hivatalosan két felnőtt kísérhette őket — sakkozók, asztaliteniszezők és birkózók. Külön csapattal indult Deorecen és külön csapattal Hajdú-Bihar. Lányok és fiúk gyuiekeztek az állomáson, s a szülök azzal a szokásos kéréssel engedtek útra bennünket, hogy vigyázzunk a gyerekekre, figyeljünk oda rájuk, s különösen a kisdobosokra, akik között harmadikosok, sőt másodikosok is vannak.

Az utazás részleteiről mit mondjak? Jó és remek helyen utaztunk, első osztályú kocsival Szolnokig, s onnan különvonat- tal Orosházáig. Ez utóbbi talán aligha mondható meglepőnek, hiszen politikánk lényegéből ez természetesen következik. Gondolunk gyermekeinkre, s társadalmunkat eleve úgy szervezzük, hogy ebben ők lehetőségeinkhez mérten a legjobb helyet találják.

Erről tehát ennyit, az út néhány általánosítható mozzanatáról azonban talán bővebben. Hangulati elemként ezt még hadd emeljem az elejére: Szo- boszlón is, Püspökladányban is csatlakoztak hozzánk gyerekek. A jel, hogy felismerjék a csoportot, egyszerű volt: a kísérő az ablakból úttörőnyakkendővel integetett. A villanó jelkép aztán úgy odacsalogatta az izguló gyerekeket, mint az éjszakai fény az útonlevőket. S onnantól kezdve már nevetve, mint egy diadalív alatt vonultak be a kocsiba, s csapódtak olyan természetesen az együtteshez, mintha mindig közéjük tartoztak volna.

A vonaton volt alkalmam közelről is megfigyelni a gyerekeket. Mit mondjak róluk? Azt hiszem általánosítható összegzés: szellemileg friss és kitűnő hangulatú nemzedék követ bennünket. Élénkek, okosak, s köztük lévén látszik meg leginkább, hogy társadalmi valóságunk milyen gazdagságot tesz természetessé az életünkben, hogy gyermekeinkben érezhetően, látni- valóan ott munkál a felszaba- dultság érzete, az mélyebb gyö- kérzetű, mintsem csak természetbeli adottság. A gyermek ugyanis finom és érzékeny tükörképe a társadalmi valóságnak. Abban ott ragyog, abból visszafénylik mindaz, ami fontos. lénveges és kifeiező a felnőtt világból. Nos. hát én ennek örültem legiobban, és arra vol tam legbüszkébb, hogv ezekben a gyermekekben már úgy volt mérhető a jelen sugárzása, hogy

le

az mindannyiónkat, tehát egy nagyobb közösséget is kifejezett.

Nem szégyenlem leírni, hiszen ez is egy tanulság: felnőtt tizenhét éves diák voltam már, amikor először ültem vonaton. Nemcsak az esemény különleges volta rántotta görcsbe a torkomat. Az izgalom is olyan hévvel dobogtatta a szívemet, hogy az szinte egyfajta vonatkerék- muzsikának is beillett. S a szótlanság, ami odatapasztott az üléshez, annak a bátortalanságnak is ikertestvére volt, amit én is, meg annyi sokan átéltünk a magunk gyermekségében.

Este háromnegyed ötkor érkeztünk meg Orosházára. A pécsi úttörőzenekar vidám indulóval melegítette az egyébként csípős alkonyatot, s aztán szinte percek alatt ki-ki indulhatott a szálláshelyére. Az ember kezdetben azon csodálkozott, hogy honnan került annyi busz Orosházára, de aztán erre sem volt idő, mert ahogy megtellett egy-egy gépkocsi, máris nekivágtunk a városnak... Az esti képből persze nem sok marad meg az ember emlékezetében. Inkább csak hangulatok hajlanak vissza élményeinkből, s mire a visszarántódó villanyfények fűzérére odafigyelhettünk, máris megérkeztünk a gimnázium fiúkollégiumához. Gyors és példás szobaelosztás után kézmosás, s egy kis lazítás és máris indulunk az ünnepség színhelyére. Kezdődig az olimpiai megnyitó.

Utólag korrigálnom kell magamat. Meg kell mondanom őszintén: kezdetben dohogtam a megnyitó ünnepség miatt. Az eseményre ugyanis egy nagy téren került sor, s némiíegT csípősnek találtam az időt ahhoz, hogy a gyerekek kellő figyelemmel végigcsinálják. Tévedtem. A szervezés előrelátása ugyanis ott igazított helyre, hogy húsz perc alatt minden megtörtént. Impozánsan, felemelően emlékezetesen. S talán nem túlzók, ha azt mondom: az áhitat szinte ott ült minden gyerek arcán, amikor fellobbant az olimpiai láng, amikor magasba kúszott az olimpiai zászló. S amikor az eskü szövegét mondták, a gyermekhangok melege úgy rajzolódott bele az este csendjébe, mintha ezüst zászlók megannyi tomamutatványa villogott volna.

Este aztán mintha egyszerre csobbantak volna bele az álom mézeibe. Nehéz nap volt mögöttük, tele élménnyel, fordulatokkal, eseményekkel. S talán ez a mozgalmasság szűrődik visz- sza annak a csöpp legénykének az emlékezetéből is. aki a mellettem lévő vaságyon aludt. Mert egyszer csak hallom, hogy nyöszörög. s azt mondja pityergős suttogással: bácsi, nagyon szomjas vagyok. Nem kanhatnék egy pohár vizet? Az utcáról beszűrődő villanylámpa halvánv fényénél tapogatok az asztalhoz, vizet és poharat kerítek, meeita- tom a gyereket. Aztán ráterítem még a takarót, s már csak azt hallom, hocv egyenletes lélegzéssel bandukol tovább azon a tündért varázslaton, amelv gyermekkorunk ajándéka álmaink közepette.

A második napnak inkább pedagógiai gyümölcseiből szüretelhettem. Tanulságos megfigyeléseket tehettem, íme néhány belőlük.

A sakkozók között egy nyírbátori gyerek volt a legfiatalabb. Másodikos elemista. Mindkét szülő ott izgult körülötte, sőt a tanára is elkísérte. Ebben még nem találtam semmi különöset, s azt is kedves figyelmességnek fogtam fel. ahogyan a naponként megjelenő stenciles Olimpiai Híradó bemutatta. Ezt írták róla: „Sanyika eddig három járási és két megyei bajnokságot

nyert, továbbá két alkalommal volt tagja a megyei bajnokságot nyert nyirDátori csapatnak. A kisfiú ugyan meglehetősen türelmetlen interjúalanynak bizonyult, szívesebben foglalkozik a sakkfigurákkal, mint a felnőttek számára érdektelen kérdéseivel. A sport szeretetét és tehetséget volt kitől örökölnie, hiszen édesanyja megyei spartakiád sakkbajnok, édesapja pedig, aki pedagógus, asztalitenisz-bajnok. No és az edző is kiváló sakkozó, a járási sakkszövetség elnöke.”

Érthető hát, ha a versenyzők között, őt különösen is figyeltem.

Az első mérkőzés után az apja csak ennyit mondott: no, ezzel megvolnánk, értvén ezalatt a biztos győzelmet. Aztán a második fordulót is hibátlanul vette s az apa is, az anya is egyetlen ragyogás volt, üdítővel, cukorkával halmozván el a gyereket. Ami viszont már akkor sem tetszett: szünetben az edzővel

együtt leülteik egy sarokasztalhoz, s a gyereknek végig kellett játszania az első két mérkőzést, tanácsokat, instrukciókat kellett kiállnia, miközben a többiek a folyosón játszadoztak, kergetőztek a gyermekség szívbéli parancsa szerint. Látszott rajta, hogy ő is szívesebben ott lenne, de hát a szülők azzal jöttek, hogy a gyereknek bajnokságot kell nyernie. S ebből nem is csináltak titkot.

A harmadik játszmánál aztán jött a rövidzárlat. A gyerek kikapott. ö persze az egészet nem vette a szívére, a szülők, az edző azonban szinte belesápadtak. De még vigasztalták magukat is, a gyereket is. És jött a negyedik | forduló. Megintcsak ott álltak j mindhárman a gyerek mögött, j s ha a kordonszalag kívülre is I parancsolta őket, a kisfiúnak j tudnia, éreznie kellett, hogy ár- * gus szemek figyelik minden | mozdulatát. S én akkor már tudtam, hogy itt baj lesz. Mert: hiába állt nyerésre a játszma fél- r idejében, a külső merev és doppingoló szuggesztió egyszerűen megkavarta. Elemi hibákat^ vétett, § elvesztette a mérkőzést.

S a csattanó: jött az apa, ké- zenfogta a gyereket, s fogai közt, szinte a dühtől felizzóan ezt sziszegte: kisfiam, meg vagy te hülyülve. Hogy lehet a bástyádat úgy tolni, hogy a csikó kiüsse!

Hát így, próbáltam volna mondani a kedves szülőknek, de hát az ember minek avatkozzék bele az olyan dolgokba, amit a pedagógusnak jobban kellene tudni.

Abba viszont már beleszóltam, amikor láttam, hogy egy nyolcadikos úttörőt az elbizakodottság hogyan siklat az eredménytelenség felé. Ó az első három mérkőzést nyerte szinte hibátlanul. Mikor a negyedik mérkőzést megelőző szünetben gratuláltam neki, fölényesen tárta szét a karját, s azt mondta: hát tudok én itt veszíteni? — Egy kicsit több szerénységet — szóltam közbe, a neheze még hátra van.

Sajnos nem hallgatott rám, pedig remek sakkozó, csak éppen nem tud versenyezni.

A verseny varázsát persze nem ezek a mozzanatok határozták meg. Sokkal inkább az a báj, és természetesség, amely a gyermekség örömét záporozta szét a versenyzés színhelyeire is, meg a város egész valóságára. Hogy csak egyet említsek- a sakkozók a városi tanács dísztermében mérkőztek, miközben az épület többi részében folyt a munka. Jöttek, mentek az ügyfelek, szóval hétköznap volt, megszokottan és természetesen hullámzott az élet ritmusa. De hogy milyen áramváltásokkal, arról majd egy másik írásban.

Boda Istváffi

EfiMaráti

Válhat-e valaki társadalmi munkássá, csak azért, mert szereti az embereket, segíteni akar a bajbajutottakon? Határozott igen lehet a válasz.

Sok-sok példa bizonyítja, mint ahogy Mosonyi Istvánná élete is.

Huszonkét év óta Békéscsabán, a DÉMÁSZ vöröskeresztes titkára. Munkaköre: beruházási előadó. Az elmúlt két évtized alatt számtalanszor adott

tanúbizonyságot segítőkészségéről.

Bizonyára azért ragadt rá már évekkel ezelőtt a hivatalban ez a kedveskedő becenév: jószívű Gabi. Magáról viszont ezeket mondja:

— Nem a jószívűségen múlik. Segíteni emberbaráti kötelesség. A vöröskeresztes munkában ez az alapvető elv, magam is ezt tartom fontosnak. Szeretem az embereket, természetes, hogy segítek, ha szükség van rá.

Hogyan kezdődött?

Már kislány korában. Édesapja mellett dolgozott, segített a cipészeiben szükséges kaptafák faragásában, társaival együtt. Sokszor előfordult, hogy az éles kések megsebezték a kezüket. Ilyenkor ő volt, aki elsősegélyben részesítette a többieket. Amikor 1950-ben a vállalathoz került, ott is készséggel vállalkozott ilyen feladatokra. Ezt a tulaidonságát ismerhették fel a vállalat vezetői annak idején, s bizonyára ezért javasolták a Vöröskereszt alapszervezet vezetőjévé. Az alapszervezet 1952-ben alakult. azóta Mosonyiné a titkára.

Amit a emberbaráti kötelességről mondott, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 1954- ben, amikor Békéscsabán létrejött a vérellátó-állomás a DÉMÂSZ Vöröskereszt szervezete volt az első, az itt dolgozók jelentkeztek, s úgyszólván ők alapították meg a térítés- mentes véradást. Azóta is minden évben rendszeres ez a segítségadás, sőt amikor a pamutszövő egyik dolgozója műtét előtt állt és a nagy mennyiségű vérszükséglet miatt lapunkban felhívás jelent meg, szintén az elsők között voltak.

Mosonyiné maga is 32-szeres

véradó, de s®-' kan tartoznak az úgynevezett törzsgárdához. Ilyen eredmény persze csak ott lehetséges, ahol a vállalat vezetői sok segítséget nyújtanak, mindenben támogatják az alapszervezetet.

— Ahol az igazgató olyan, ha véradásról van szó, elsőnek veszi a kabátját és megy, s ezt teszi a párt- titkár, az szb- titkár, ott a többiek sem maradnák le. A példamutatás a legmeggyőzőbb erő. S nálunk így van — mondja Mosonyiné.

A Vöröskeresztnek jelenleg 98 tagja van, egyike a város legjobb alapszervezeteinefc. Egészségügyi előadások, tanfolyamok, különböző rendezvények tarkítják a programot, s ezek rendszeresek. De mindig vannak újabb feladatok is, amit sikeresen oldanak meg. Legutóbb az influenza elleni védőoltást szervezték, s ilyen témájú előadásra kérték fel az üzemorvost is. Rendezvényeik sikeresek, nem ritka az olyan összejövetel, ahol száz-százötven résztvevő is van.

Mosonyiné másik társadalmi munkája, a könyvterjesztés. Ebben is évtizedek óta részt vesz, s hogy mennyire sikerrel, annak érzékeltetésére elég egy számadat: ennél a nem nagy létszámú vállalatnál évente 40 ezer forint értékű könyvet ad el. Jellemző tenniakarására, hogy úgyszólván fáradhatatlan, ha a közösség érdekét szolgálja.

Értékelik ezt a vállalatnál és a társadalmi szerveknél is. A vöröskeresztes munkájáért

1956-ban megkapta a Vöröskereszt Kiváló Dolgozója kitüntetést. A vállalatnál végzett jő munkájáért és a társadalmi tevékenységéért 1959-ben a Nehézipar Kiváló Dolgozója kitüntetést kapta, s hozzá kétezer forint jutalmat. 1960-ban és 1971- ben a véradásért kapott kitüntetést. Eezenkívül számos más elismerés tulajdonosa.

Ahol ennyire megbecsülik a jól végzett munkát és a társadalmi tevékenységet ott örömmel és szívesen vállal iák az emberek az olyan pluszt, mint amilyet Mosonyi Istvánné ellát, már évtizedek óta.

Kasnyik Judit

Eredményes évet zártak a lökösházi Haladás Tsz-ben

Tegnap, január 27-én Lökös- házán, a községi kultúrház nagytermét zsúfolásig megtöltötték a Haladás Tsz tagjai. Elsőként Hlobocsányi János, a szövetkezet elnöke számolt be a tagság előtt az elmúlt gazdasági év eredményeiről. Elmondotta. hogy a növénytermesztésben a már említett- kedvezőtlen időjárás ellenére is kis- híján 3 millió forinttal teljesítették túl az előirányzatot. Sikerült megvalósítani, hogy az állatállományuk teljes egészében tbe-mentes lett. Eleget tettek a hízómarha- és sertésértékesítési tervnek is. A nö-1 vénytermelésen és állattenyésztésen kívü] sokat vártak az 1971. második felében beindult melléküzemágtól: a kaviesbá- ; nyától. Az elmúlt évre 100 ezer köbméter sóder és 20 ezer köb- 1

méter homok kitermelését és értékesítését tervezték. Bár a szállítási és értékesítési tervet nem sikerült teljes egészében teljesíteni, a bánya mégis majdnem 2 millió forinttal többet hozott a tervezettnél, ösz- szegezve, az elmúlt évben a szövetkezet árbevétele 4 millió forinttal növekedett. A tiszta vagyon az előző évhez képest több mint 800 ezer forinttal nőtt. Az egy dolgozóra jutó jövedelem az 1971-es évhez viszonyítva 4500 forinttal lett magasabb. Az elmúlt év eredményei után az elnök ismertette a tagság előtt álló idei feladatokat. majd 12 tagnak adta át a Kiváló Dolgozó jelvényt és a vele járó 2 ezer forintot, hatan nedig pénzjutalomban részesültek-