Békés Megyei Népújság, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1972-11-03 / 260. szám

Megsúgom j

Magának

.. hogy a gyerekek ezután sem lesznek kíméletesek és csinálnak maguknak játszóteret, ■focipályát, ha nincs. Mégha éppen a nagy költséggel ültetett virágok letaposása árán is. Ök gyerekek akiknek lételemük a ~mozgás, a szaladgálás, a játék. Csak igy válnak éptestű, ép- lelkű emberré.

Am a felnőttek nem akarnak tudomást venni róla. Különösen Békéscsabán, ahol jóformán minden talpalatnyi helytől megfosztják a gyerekeket. Mintha a Nagyalföld nem bírná el, hogy valahová, legalább garázst ne építsenek ...

Hallottam már egy-két jótanácsot. Olyat például, hogy menjenek a gyerekek a város szélére futballozni. A körgáton túl van hely számukra bőven. Dehát ki az a szülő, aki mondjuk a 6—7 éves gyermekét a városból felügyelet nélkül olyan távolra elengedné? Azt if javasolták, hogy vigyék a gyereket a KISZ-táborba. Ki? — kérdezem. És ha el is megy vele valaki, minek? Van ott valami sportolási, szórakozási lehetőség?

Sem télen, sem nyáron nincs. Ámbár lehetne. Már javasoltam, hogy — az Élövíz-csatof- nát felhasználva — létesítsenek 2—3 holdas sekélyvízű csónakázó tavat. A kiemelt földből képezzenek ki egy 2—3 emelet magas dombot. A tó télen korcsolya-, a domb pedig ródli- pályául szolgálna. Ez bizonyára télen—nyáron minden korosztálybelit vonzana.

IVaív festészet a XX. században j

Békési beszélgetés F. Mihály Ida művészettörténésszel

A húszas-harmincas évek után csak alig néhány évvei ezelőtt tűntek fel hazánk naív képző- művészete új hullámjának képviselői.

A Magyar Nemzeti Galéria és a Népművelési Intézet pályázatára 1971. őszén 152 népi alkoto 1087 képpel és szoborral jelentkezett. Ebből válogatták az idén május-júniusban megrendezett gyűjteményes kiállítást. A Nemzeti Galériában kiállított anyag egy részét néhány nappal ezelőtt a békési múzeumban mutatták be.

A falakról — mindhárom helyiségben — elbűvölő gyermeki báj, kedves naívság né7 szembe velünk. Mils képeken gyermekkori emlékek között látott vidámság, meseország nyugodt színei, harmóniája és egyforma arcú emberei láthatók. Megint másokon a teljasületlen vágya« és a belőlük áradó szomorúság, vagy a seholsincs ország szimmetrikus épületei. A világ, leegyszerűsítve! Ez az, ami az első pillantásra a nézőt megragadja. Ami pedig a gondolatok között megmarad, azok a kiállítás képein megfestett népszokások, a falu életének egy lapra sűrített eseményei.

A látogatók főleg idősebb emberek. Talán olyanok, akik már évtizedekkel korábban hallottak a naív festőkről és szobrászokról. Azokról a legtöbbször iskolázatlan emberekről, akiknek többsége most is bemutatkozik, de átlagos életkoruk már megközelíti a 70 évet.

özv. Pogány Lajosné — gyémántdiplomás óvónő — nézi a képeket és szinte csak önmagának ismételgeti: „Gyönyörű, magyaros motívumok és mozdulatok ... Közvetlen megfigyelések, markáns megfogalmazások... Ezek az emberek őstehetségek!'’ — mondja határozottan.

F. Mihály Ida művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria i munkatársa befejezi az alkalmi tárlat-vezetést. Leülünk a múzeum kényelmes foteljaiban és a naívok művészetéről beszélgetünk.

tökéletesítenék. Ezek az „őstehetségek” általában elszigetelten élnek. így őrzik meg eredeti formavilágukat. A Salgótarjánban 1971-ben bemutatkozott Balázs János cigányfestő például rendszeresen olvas klasszikus és modern irodalmat, de nem néz televíziót és filmet. Egyszóval nem vesz át más környezetből „képeket”.

— A naív képzőművészek legtöbbje népi elemeket használ fel alkotásaiban. Van-e jövője ennek a művészetnek, hiszen korunk technikai tudományos változásai hatására mindinkább eltűnnek a népi elemek, az efaj- ta élményanyagok?

— Mindig maradnak viszont életformák, amelyek önkiféje- zést igényelnek. A gyárak szalagszerű, monoton munkájában is kiteljesedésre vágyik a személyiség. Föl kell használnia a felhalmozódott energiatöbbletet. Vannak úgynevezett városi naívok is. A pozsonyi Trianálén NSZK, francia, svéd naívok is bemutatkoztak, jelezve, hogy mindenütt van naív festészet és képzőművészet. Az egyhangú városi környezeteket, kikötőket például csupa mozgással, színekkel fejezte ki egy ott bemutatkozó alkotó. Hiányérzetet pótoltak képei. Véleményem szerint a naív művészetnek hosszú

ideig van létjogosultsága. Az a fontos, hogy időközben elváljon, ki az amatőr, a dilettáns és ki a naív.

A., igazi naív alkotások szug- gesztív, egyedi megfigyelésekre épülnek. A közösségnek örömet, élményt nyújtanak. A naív művészek eimagányosodott tehetségek. Be kell kapcsolni őket a társadalomba, alkotásaik közreadásával. Meg kell hagyni viszont eredeti környezetüket! Ez munkájuk alkotó eleme, ezáltal őrzik meg sajátos hangjukat.

Ismét elmegyünk a képek előtt. Arra gondolok: segítséget adnak ezek az alkotások is a képzőművészeti műveltség ki- fejlesztéséhez. Közérthetőéit és ugyanakkor gazdag egyéni gondolatot sugallnak.

Érdemes megismerkedni velük! Közöttük a vésztői Berecz- ki György állatszobraival, a dombiratosi Bakos. Lajos „Bika” című alkotásával, a tótkomlósi (Békéscsabán élő) Zslnka István festményeivel. A legtöbb naív művész egész életében juhász, cipész, vagy földműves volt. Ös- tehetségük, művészi érzékük gazdagítja népünk egész művészetét.

Réthy István

Pethő János „Puli” című alkotása a kiállításon.

(Fotó: Márton)

Elszalasztott

üzlet

Nem vagyok jó üzletember. Ez már első elemista koromban kiderült, amikor rendkívül kedvező ajánlatot szalasztottam el. A színes üveggolyómat nem cseréltem ki egy — akkoriban a legnagyobb árfolyamon jegyzett — halnyelű bicskára.

De ez csak egy volt a sok közül, sorolhatnám a bizonyítékokat tovább is. Gyenge — sőt mondhatnám elemista — üzleti képességeimet így aztán természetes, hogy nem tudtam kamatoztatni. De életem legnagyobb üzletkötését a közelmúltban szúrtam el.

A mai napig is rejtélyes előttem, hogyan tudták meg a nevemet Mezőtúron. Ugyanis onnan kaptam egy levelet, amelynek első sora is örömteli szívdobogást okozott.

„Akarsz 31 251 forintot?”

Ki az a tökkelütött, aki nem. S méghozzá ilyen egyszerű módon, aránylag filléres beruházással. Arról nem is beszélve, hogy ezt a számomra hatalmas ösz- szeget becsületes játékkal, szórakozással lehetett volna megkapni a levél ígérete szerint. Mindössze ennyit kellett volna tennem:

,.A levél kézhezvétele után

2—3 nappal küldj 10 forintot...” majd a végén befejezésül ez áll:

„Kérjük, hogy a játékot ne rontsd el, a levél és a pénz továbbítására 3 nap áll rendelkezésedre.”

S ekkor kezdődött a tragédia. Már éppen címezni akartam a leveleket, hogy a megadott helyre elküldjem, amikor egy apró, de lényeges momentum jutott az eszembe.

Honnan vegyek 10 forintot?

Mert levél és boríték — cégem jóvoltából — még csak akadt volna. A tízes megszerzése azonban már komoly akadályba ütközött. Huszonhetedike lévén, — fizetés előtt egy héttel — annyi pénzem volt, hogy az ebédjegyet ki tudtam fizetni. Cigarettára már nem tellett. Próbáltam kölcsön kérni, de akik ismertek, azoknak nem volt, akik nem ismertek, azok nem mertek adni. így aztán egy vacak tízes hiánya miatt elszalasztottam a Nagy Üzletet, amit a PIRAMID játékban kínáltak fel.

— ló.

tllltllllllvuilllllllll

Amikor a sok helyen még látható kunhalmok készültek, mint törzsbeli, nemigen mertem volna a vezérnek ilyen javaslatot tenni. Sokkal fontosabb ügyekkel lehetett ő elfoglalva. Különben is egy egész rabszolgahadnak évekig tarthatott az efféle munka. Manapság azonban néhány gépkolosz- szusnak talán egy hét sem kell, hogy kiforgassa és halomba rakja a földet. A domb tetején aztán fákat lehet ültetni, lejtőjén meg fűmagot vetni. Ahogy a szakemberek jónak látják. Csak a túlzott „tudományosko- dást” kerüljék, mert közismert dolog, hogy az okoskodás a tett halála.

Pénz és szervezés, no meg egy kis ügybuzgalom kérdése az egész. Lehet, hogy pénzt a lakosság külön is áldozna rá. Mert annyi szent, hogy nem rossz befektetés. Mindenki jól járna vele. És bizonyos, hogy nem maradna ki a vállalkozásból a KISZ, üzleti alapon pedig a 8-as számú Volán és a vendéglátóipari vállalat sem.

Olyan kirándulóhellyé változna a KISZ-tábor, ahová szívesen vonulna a város apraja- nagyja. Még hírnevet is szerezhetne vele magának Békéscsaba.

Persze azért a lakótelepek grundjairól sem lehet megfe- lejtkezni...

—or.

1972, NOVEMBER 3.

— Kik is tulajdonképpen a • naív festők? Látjuk alkotásai- 3 kát. de mit tudunk róluk, alko- 3 tói egyéniségükről?

— Ha a naivak hazai előzmé- • nyeit kutatjuk, figyelembe kell ! vegyült a rajzoló lányok és pin- 3 gáló asszonyok munkáit is. Ezek, : az elsősorban a funkcionális * népművészet és a naiv művészet ; között foglalnak helyet. A pin- ! gáló asszonyok alkotásaiban még 3 érvényesül a paraszti közösség : szokás és formahagyománya, de ■ papírra vetett műveik már ön- ; célúak és komponálásmódjuk- 3 ban egyéniek.

Ez jellemzi mindenekelőtt a * naív művészet alkotásait is. A [ naívök ugyanis nem feladatot 3 oldanák meg, hanem belső él- ; ményanyagaikat tolmácsolják, ■ képileg. Olyan emberek, akik- • nek van mondanivalójuk, ősz- 3 tönös világszemléletük. Ezeket 3 nem befolyásolja semmiféle ide- 3 gén képi hatás, önkifejezési vá- ; gyük van. Szólni akarnak. •

Benedek Péter, a Magyarom- 3 szágon elsőnek felfedezett pa- 3 rasztfestő először muzsikált, s írással próbálkozott, végül rá- • talált a képi megfogalmazásra ; és festeni kezdett. ■

Elképzeléseiket művészi for- • maelemekkel, ritmussal, lírával • átszőve jelenítik meg. A képi 3 információktól elzárt környeze- ' tűkből tolmácsolják létezésüket. . Gyermeki hiszékenységüket, ; őszinteségüket. •

— Megváltozna-e valóság-lá- 3

fásuk képzőművészeti tanulmá- 3 nyok hatására? i

— Elképzelésem szerint tanú- 3 lás után sem tűnne el lelki al- 3 ka tűk. Esetleg a kifejezési mód s változna úgy, hogy a formákat •

Gerencsér Miklós:

Fekete tél

22.

Káprázatos nyomozói sikert mutathatott volna fel Demeter ha a bicskahegy megoldja a költő nyelvét. De a költő a némaságot választotta.

— Csiba törzsőrmester! Vágja fejbe a gumibottal! — parancsolta a főhadnagy.

A farkaskutya megint morogni kezdett. Továbbra is a megfeszített áll alá peckelődött a bicska. Csiba Ferenc törzsőrmester a hosszú karú , bütykös kezű csendőrnyomozó egy vékony gumibotot választott a fali fogasról. Meghajlítgatta, mintha nem lenne egészen egyenes, aztán hirtelen suhintással halántékon ütötte a költőt.

Németh László János esizmé- letlenül a padlóra omlott.

Ólomnehéz kábulatból eszmélt öntudata halványan tisztult, majd durva rántás szakította ki a sajgó mámorból. Ködösen vette tudomásul, hogy a hajába markolva állítják talpra.

Demeter ekkor már ismét az asztal mögött ült.

— Használt a szundikálás?

Kezefejével törölte le álláról

a vért a fogoly. Nem szólt semmit.

— Attól félek, tovább keli altatni. Persze, ha mazochista vagy, az más. Nekem úgy is jó. Hajlandó vagy szóba állni velem?

— Nem szívesen...

— Üsse kő, nem vagyok hiú.

Kinek adtál utasítást, hogy faragjon klisét a sokszorosításhoz?

— Senkinek.

— Hát akkor kitől kaptad a röpcédulákat?

— Nem leszek áruló.

— Hányszor voltál Ácson november elejétől a letartóztatásig?

— Egyszer sem.

— Cö cö. Talán mégsem káp- rázott annak a szeme, aki látott néhányszor. Nevetséges vagy, kisöreg. Balogh Mihály már bevallotta, hogy ő nyomta a röplapokat Ácson és te jártál ki hozzá. Képes lennél magad agyonveretni olyasmiért amit már úgyis tudunk?

— Hogy mit mondott Balogh Mihály, az az ő dolga. De megesküdnék rá, hogy nem vallott be semmit.

Demeter mosolyogva hintáztatta magát a szék hátjó két lábán.

— Hazugsággal vádolsz egy magyar királyi csendőrfőhadnagyot? Ez bizony törvénybe ütközik.

Mint aki unalmában mulatságot keres magának a gumibotokkal teleaggatott fogashoz sétált. Kiválasztotta kedvenc korbácsát. Megsuhogtatta, érdeklődve figyelt a zizegő hangra.

— Na, nyújtsd szépen előre a tenyeredet, mintha arra lennél kíváncsi, hogy esik-e az eső. Feljebb. Még feljebb. Egész az áll magasságáig!

Szédülés ernyesztette a költőt.

Feje még mindig zúgott a halántékára mért ütéstől. Megfeszítette testét, sarkát a padlóhoz szorította, így nyújtotta ki karját, nehogy gyengének lássák a nyilasok.

Az első ütés folyékony vasként égetett a tenyerében. A második beljebb súlykolta ezt az eleven tüzet, a harmadik szét- fröccsentette csontját, ízületei minden porcikájába a kibírhatatlan, maró forróságot. Ösztönei parancsára elrántotta a kezét.

— Nem szabad idegeskedni — mondta Demeter ütje nyugalommal. — Nézzed csak tovább, hogy esik-e az eső. Dobrai őrmester! Egy kis esőt!

A Gólem-terrrietű tiszthelyettes elmozdult a faltól szörnyű tömegével. Hatalmasat köpött a fogoly tenyerére. Mindenki röhögött. A kutya ugatott.

Németh László Jánosnak hideglelősen remegett a szája, és a fogát csikorgatta, hogy elállja- nak a könnyei.

Többé nem rántotta el a kezét. Tompa szédületén át kapaszkodott az akaratába, konokul eltökélte, hogy nem omlik össze, tűri a verést, amíg csak tűrni képes a test. Az ütések nyílt húsra zuhantak, mind mélyebbre húzódott a fájdalom, mintha tenyere megsokszorozódott volna. Aztán lassan enyhülni kezdett ez az óriásivá vastagodott kín. Ahogy nőtt tompultsága, úgy sűrűsödött a bódulat az öntudaton. Ismétlődtek, egyre ismétlődtek az ütések, de a költő már nem is tudta pontosan, őt ütik-e egyáltalán. Tenyere érzéketlen duzzanattá változott, olyan lett, mint a pudvás fa. Ez a tömény