Békés Megyei Népújság, 1972. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1972-11-19 / 273. szám
Póka György Csendélet Ady Endre és Szeghalom B odor Tibor neves előadóművészünk nagy sikerrel szerepelt Szeghal. mon. Műsorában Ady-ver. seket adott elő a Járási Mű. velődési Központban, ahol kétszáz gimnáziumi és általános iskolás tanuló nagy irodalmi élvezetben részesült. Nagyban emelte az előadás színvonalát Bodor Tibor irodalomtörténeti vonatkozású kiegészítései. Századunk elején Szeghalmon élt, tanított és NIL álnéven írt Dapsy Gizella óvónő, aki nagy tisztelője, majd személyes ismerője volt Adynak. Ady Endre már 1906-ban kritikát írt NIL egyik verses kötetéről, melyben elmarasztalta az írónő szentimentális hangulatú verseit Dapsy Gizella megfogadta Ady tanácsait és későbbi költeményeiben már társadalmi problémákat is feldolgozott Mind bátrabban ostorozta a feszültségektől terhes század-eleji magyar valóságot. Dapsy Gizella 1910-ben Rozsnyai Kálmánhoz ment feleségül. Rozsnyai Kálmán Adynak költői munkásságától kezdve mindig nagy tisztelője volt. Szeghalomra kerülvén kapcsolatba került a nagyváradi „Holna- pcsck” irodalmi körével Igen jó, baráti viszony alakult ki közte és a Hol- naposok tagjai között. Ady Endre, Dutka Ákos, Juhász. Gyula, Tabéry Géza, Miklós Judit és a többiek nagy meghatottsággal szem lélték és figyelték Rozsnyai dokumentum gyűjteményét, melyben minden olyan relikviát félretett, amely kapcsoltban áll az ő törekvéseikkel. Már 1914-ben akkora volt az ú. n. Ady-téka, hogy azt külön helyiségben helyezte el Rozsnyai Kálmán, a szeghalmi Sirr.ay János alapította Kisdedóvó műkincsekkel gazdagon berendezett lakásában. Amikor a Rozsnyai-há_ zaspórt a Tanácsköztársaság idején kifejtett tevékenységéért elmarasztalták és ezért Verőcére távoztak, ott tovább fűzték kapcsola. taikat az Ady-családdal és Lédával. M ielőtt Szeghalomról eltávoztak, Rozsnyai szerkesztésében itt jelent meg „Ady Koszorúja” címmel az a verses antológia, melyben a magyar költők Ady- hoz, vagy Adyról írt. költeményeit tartalmazta. Később Rozsnyai — amikor nagy anyagi gondokkal küszködött —, eladta nagy értékű Ady-tékáját Nagyvárad városának. Ma a nagyváradi Ady Múzeumban, mely Európa egyik legszebb irodalomtörténeti gyűjteménye, az összegyűjtött Ady-anyag 75 százaléka még mindig a Rozsnyai. hagyatékból tevődik össze. Még igen sok feltáratlan és homályos irodalomtörténeti érdekesség vár kutatásra Szeghalmon és környékén, melyre a helytörténeti kutatásnak kell válaszolni. Bodor Tibor, aki jó ismerője és barátja volt a Rozsnyai-házaspérnak, igen sok relikviát ajánlott fel a szeghalmi helytörténeti gyűjteménynek és további lelőhelyekre adott útbaigazítást. Miklya Jenő lovak felkapaszkodtak a Cserepartra, á szekérderékban asszonyok ültek. Özvegy Magyar Lajcs_ né széthúzta egy résnyire a nagykendőjét,, lenézett a falura. Csak egyszer haza érjünk már, moccant volna a szája beszédre, de az. asz. szonyok mozdulatlan dermedtségben kuporogtak mellette. Hiábavaló itt minden szó, a szél elkapja az ember hangját, s levágja a kerekek alá. Az újtelep ritkós villanylámpa-sora egy kilométerre sincs mái, és a temetőtől az út valamivel jobb, a rohanó szelet is akadályozzák a házak, a fák. A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távvezetékről a madár, amelyik délelőtt ott verdesett a drótok között, mígcsak a sok szikra közül le nem zuhant a földre. Összeszaladtak az asszonyok, mindenki sajnálta, a szép madarat; senki sem akadt, aki azt mondta volna, úgy kell neki, minek szállt a drótok közé. Hallotta valamikor gyermekkorában, hogy beteg madarat szájból kell itatni, hát megpróbálta életrekelteni, de nem sikerült. Még ki is nevették érte, hogy itatja a döglött madarat, hiába. Kár volt azért a gyönyörű állatért, soha nem látott azelőtt még ilyen szinpompás tollú madarat! Ha nem szégyellt« volna, elhozza haza, de így csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében. Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes, hogy mindig történik valami. Ma is itt van ez a madár! Miért röpült neki a rengeteg drótnak, épp ott, ahol az asszonyok répát ástak? Ha egy kilométerei arrébb száll a távvezetéknek, észre sem veszi senki. Így meg mennyien sajnálták! Majdhogynem elsiratták, eltemették. Mint egy embert. Szépen pusztult el. Mert megfoghatta volna egy kóbor kutya, vagy róka is valahol, téli dermedtségében. Ez an. nál sokkal szebb halál volt. Ha már egyszer el kell pusztulnia, az sem mindegy, hogyan. Belemerült a gondolataiba észre sem vette, hogy a faluba értek, s a szekér megállt a ház előtt. Alom és ébrenlét határán motyogott maga elé tovább, a kocsis szólt hátra, hogy hazaért, szálljon le. Alig bírt feltá- pászkcdni, elgémberedett lábába, derekába sehogy sem akart visszatérni az élet. Borzasztó nehéz volt leszállnia a szekérről. Az asszonyok utána dobták a kis zsákban a néhány répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de rém volt ura a kezének, az ujjaira fagyott sár, mint egy páncélkesztyű, megbénította. A csizmájával tolta a répát a hidlás alá, ott legyen, ne a sárban, az úton, 'nig érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincsét könyökkel nyomta le, az udvar mély sarát kerülgetve cammogott a házajtóig. Halaszthatatlanul kívánta a lavór melegvíz simogat ását bokája körül, az előszoba fogasán meg beleütközött egy fenyegetően meredő kőkemény viharkabátba. Bosszantotta, hogy idegen van a házban. Belép sárosán, összefagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezét, mintha nem tudná, répaásásból október vége felé így szoktak hazajönni... A színészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye, ők az istennek sem akarják engedni a téeszbe az anyjukat, de nem lehet neki parancsolni. Keserűen felsóhajtott Csak lenne egyszer békesség-rontó erős akarata, hogy kimondaná, itt hazudnak. Este ők állítják be fél hatra csörgőre az órát. Csörög az óra, ébresztő, a zsákkal meg kint maradt az árokban. Ügy össze fagyott a kezem, hogy nein bírtam behozni — mondta, es mutatta könyökig sáros kezét. — Édesanyám! Ha azt a zsákot elviszik —, pattant fel a fiatalasszony, de az ura egy pillantására elcsendesedett, odament a fia mellé, a heverőre ült, rnegpaskolta a íi.'t arcát, — Lacikám, hozd be azt a répát, még mielőtt elviszi valaki! — Ki olyan bolond!? — válaszolt a fiú, és nyugodtan hallgatta tovább a rádiót. — Behozom én, — ugrott fel a vendég fiatalosan, s már fordult is az ajtó felé. A ' házigazda utolérte, na véde’:ül az ura emlékére gondo’ni, de alig sikerült felidézni in. egy mosolyát, tekintetét A lánya mohó. kövér arca táncolt előtte, ha kinyitotta a szemét, ha lehunyta. Az öregember árról beszélt, minden megvan az ő portáján, ami egy komplett kis háztáji gazdasághoz kelL Magyamé csak szófoszlányokat hai'lott, nem volt már dermedt, görcsbe fagyott a keze, lába, óe a ieg- belül elöntötte valami nagy fojtó hidegség, eltompult majd megfulladt tóle. Pince, szőlő, tehenek, libák, végvásznak... A lánya bólogatott a súlyos beszédre, a veje folytatta a félbeszakadt vacsorát. — Fázok, — nyögte maga neki ha enni akar, muszáj minden nap menni a munkaegységért. A szobában négyen voltak. Lánya, vasúti altiszt veje az asztal mellett ültek, vacsoráztak, levest kanalaztak. Unokája hasalt a tűzhely melletti heverőn, zsebrádiót szorított a füléhez, loboncos-bozontos nagy fejét úgy lóbálta a zene ütemére, hegy nevetség volt nézni. A vendég a tisztaszobából áthozott székén ült az ablak előtt, Csend volt. Olyan csend, amin érezni lehet, éppen abbahagyták a beszédet. A sárcs csizmáját nézték félreérthetetlenül. A lánya felugrott az asztaltól, megfogta elgémberedett kezét, és mint egy bűnjelet emelte meg a vendég felé, és kezdte mondani a maga mentségét, anyja erőszakosságát. — Hogy azért a harminc — negyven forintért képes, édesanyám ... Mossa meg a kezét édesanyám forró vízben, szappannal. Itt a lavór, tegye rendbe magát, hamar... Nem lehet magának parancsolni. A fiatalasszony a vendégére mosolygott, aztán hogy az anyja nemet intett a kézmosásra, és mutatta, hogy a melegvíztől a hideg ütne a kezébe, széket húzott a tűzhely mellé, kibontotta az anyját kályhacső keménységű csizmájából, nagykendőből, köd- mönből, leültette, hadd áztassa a lábát. A vendég öregember volt. Fehér bajuszos, széparcú. örökhagyó gazdag nagyapa — szája körül biztonságérzettel — mosolygott. Nyerges-hegyes orra szigorúvá tette még a mosolygását is, vízkék szeme kióülledt, ahogy me- reszlgette az óregasszony felé. Magyamé sziszegve merítette lábát a forró vízbe, rettenetes fáradtsága mázsás súllyal szorította a székhez, legszívesebben azon nyomban elaludt volna, de tartani kellett magát. — A céklának való répa visszatesséke.’te a helyére, majd maga indult a zsákért dühösen. — Ejnye, Lacikám — mondta a fiatalasszony, — édesapád holtfáradfan jön baza a vasútról, te meg er_ re sem vagy képes, hojy eniyit segírt? A húszéves unoka felült, megvonta a vállát, egy orkán-dzsekit vett magára. A konyhaszekrényhez lépett, elhúzta az üvegajtót, a rózsás bögre alól kivett egy húszast, s elmenőben a vendéghez fordult. — Maga meg, öregúr, szálljon le arról a hülyeségről, hogy elveszi a nagyanyám. Érti? Ilyen cirkuszba én nem megyek bele. Becsapta magamögött az ajtót. Az anyja riadtan kiabált utána. — Neked ehhez semmi közöd nincs, kisfiam. Az öregasszony a tűzhely mellett tágranyílt szemmel nézett hol a lányára, hol az öregemberre. Az öregember kucsmáját gyűröget- te a két térde között, és a fiú után bámult, mintha kemény nézésével visszaparancsolhatná a bajkeverőt. özvegy Magyar Lajosné lemosta kezéről a sarat, s még ültében forró vizet öntött a lavórba. Elviselhetetlen volt a csönd, mígnem az öregasszony sziszegése lassan beszélgetési alapot teremtett. A lánya mellé lépett, megsimogatta a haját. — Jólesik a jó forró víz, édesanyám ?! — Jól — mondta Magyamé — és szemébe próbált nézni a lányának, de az nem állta a tekintetét, másfelé fordult. Az öregember felbátorodott az időközben visszatért házigazda jelenlététől, megköszörülte a torkát. — Ami azt illeti, Erzsó, hát én azért vagyok itt, hogy megkérjelek. Két éve özvegy vagyok, te meg kilenc éve. Ügy gondoltam... Az öregasszony nem tudott lányára, vejére nézni. Ügy gondo’ták. Ügy gondolják. Mind úgy gondolják. Legyen falu csúfja hatvannégy évesen. Szeretett volelé az öregasszony, és vacogni kezdett a foga. A hangoß kocogásra a házigazda felnevetett, prüsz- kö’ve köpte szét a szétrágott babszemeket. Az öregasszony könyörögve nézett körül, kit hívhatna segítségül. Azt akarta mondani, hagyjatok lefeküdni már, hagyjatok pihenni, de nem jött hang a szájára. Csak ült roskadt vállakkal, lehajtott fejjel. Aztán váratlanul a tarka tollú madár jutott eszébe; a szerencsétlen pusztulása. A madárhoz kapcsolódó szomorúságtól különös módon rAegkönnyebbült, szeme könnyel telt meg, szája sírásra görbült. Kezeoe temette az arcát, felzokogott Ettől végre abbamaradt az öregember mono-; ton beszéde. — Mondjon valamit már ezekre Albert bátyámnak édesanyám-. A lánya mellette állt. ál- nokul simogatta a haját, újra meg újra sürgette: — Mondjon már valamit, na. Szólaljon már meg, édesanyám! Zsebkendőt vett elő, me®, törölte arcát, szemét, érezte, hogy a sírás visszaadta az erejét Legalább tudja most már, mi történik vele, mit ke'l csinálnia. Kö- nyörgött a nyugalomért — Egy munkaegységet kerestem máma is ebben a borzasztó szélben! Megmosott kezére nézett Jó volt a tisztaság pillanatnyi öröme, de úja csak a répalevelek hűvös, hideg nyirkosságát érezte tenyerében. Az asszonyokra gondolt, akik egész nap mellette hajlongnak, hallani vélte a kések zuhanását a répafejekre, Milyen jó ülés esik a fonnyadó répalevél csomókon, milyen jó a bi- za'mas beszélgetés az asz- szonyokkal. És a munka... Amíg az ember csak mozdítani tudja a kezét, a munka mellett marad, hoz valami szépséget. örült neki, hogy eszébe jutott ez a dolog. Mert akárhogy is lesz, aki dolgozni szeret, nem maradhat egyedül... KÉSŐ ŐSZ Erdős István novellája
