Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1972-10-15 / 244. szám
„Csillaga nem hanyatlik alá.,.” Ábel kopjafája 1 „Rögtön a hátamra vettem a kabátomat, hogy induljak a temetőbe. Sógor akkor érkezik éppen. Nagy bokor virágot tart az ölében. iái és földi virágokat vegyesen. Mosolyogva felém nyújtja, és így szól: — Sógor urat üdvözli a tavasz! ölembe veszem a virágokat, és úgy viszem a temetőbe. Messze bent van az apám sírja, együtt a nemzetség régi halottaival. Mellette a testvéreim fe- küsznek, hatan. Majd nagy, apám és az 6 fiai. Továbt dédapám nyugszik, és ai ősök számosán. ölemből odateszem a vi. rágokat az apám sírjára hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és olyan nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az ju1 eszembe, hogy valamikor ér is itt fogok feküdni.” S egy hat év előtti tavaszi nap óta valóban ott fekszik a temető közvetlen közelében, két cserfa között ő is, Áronka — ahogyan a család és barátai hívták olykor —, vagy éppen Ábel, mert egy volt, azonosult magateremtette hősével, aki bebarangolta a jük a párt központi lapjában, a Seinteiaban az évforduló napján, szeptember 20-án megjelent cikket, amelyet Mihail Benluc, a Román Írószövetség elnöke írt „Egy nagy realista író" címmel. (Magyar fordításban A Hét című Irodalmi lap közölte.) Beniuc még az 1930-as évek második felében Ion Chinezu irodalomkritikus, a magyar irodalom kiváló ismerője révén került személyes kapcsolatba Tamásival. Irodalmi helyét, sze- ' repét ez ismeretnek tükrében Is értékeli, s egyebek között a következőket írja cikkében: „Tamási Áron művészetének duzzadó realizmusa friss vért ömleszt a romániai magyar irodalomba: ez a realizmus a székely falu világában gyökerezik, annak az embernek vívódásában, akinek — így mondják, s úgy tartja ő is — az „ország terhe nyugszik” Tárná, si rendkívüli szépségekben gazdag írásművészete, amelynek hatása mindmáig kimutatható egyik-másik erdélyi magyar író művében, a két világháború közötti magyar falu életét világítja meg éles fénnyel, de IRODALMI RIPORT rengetegeit, az országot és Amerikát, hogy végül a sző. ke Nyikó partjához érkezzék vissza termékeny életének vége. Szeptembervégi, őszi vasárnapon itt em'ékeztünk most rá e magános, ám nem elhagyottan álló sírnál, szülőfaluja, Farkaslaka nagy füves rétjén, amelyet az ősi temető, a fehér falú katolikus templom és az országút határol. Mondják: ez volt gyermekkora kedvenc játszóhelye, itt hajtották a labdát, ütötték a métát, kergették, futtatták egymást. Az egykori játszótéren nyugodott meg hetvenedik éve küszöbén örökké játékos, furfangos, bölcsenvidám elméje. Tamási Áron farkaslaki sírjánál tisztelegtünk születésének 75. évfordulóján. Magyarok — hazaiak és Erdélyben élők —, románok, székelyek eevaránt. Közös volt az emlékezés ott, a szülőföldön. Arra az íróra, aki a székely falu életét ábrázolta, erre utalt egész művészi világa, szókincse, stílusa nyelvezete. írói hitvallásául pedig azt fogadta meg — mint írta, hogy ”...a szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre is vezéreljen az utam”. A közös megbecsülés jeleként a sírnál, az ott újon. nan felállított emlékműnél magyar és román író egyaránt megemlékezett Tamási Áron életművéről. Farkaslaka tanácsé'nőkének, Jakab Simonnak szavai után Sütő András, a Román Író- szövetség alelnöke és Constantin Olariu író, műfordító mondott beszédet. Mindemellett a teljes romániai irodalmi élet elismerő meg. nyilvánulásának tekinthetsohasem a szűk provincializmus szellemében. Ellenkezőleg: Tamási Áron egész életműve, publicisztikája és vitairatait is beleértve, széttöri bármiféle provincializmus korlátáit — európai színvonalú, határozottan haladó művészet ez.” Cikke végén megállapítja Beniuc, hogy Tamási „azok köró az írók köró tartozik, akiknek csillaga nem hanyatlik alá, nem merül el a láthatáron”. Ezért is javasolja: „Eleművé, amelyet a román olvasók kevésbé ismernek, megérdemelné, hogy lefordítsák, amikor a szocialista Románia irodalma lendületesen fejlődik, amikor az írói saját nemzetiségük nyelvén bontakoztathatják ki tehetségüket.” Meglátjuk majd a javaslat sorsát, ám annyi addig is bizonyos, hogy magyar nyelven viszonylag jelentős példányszámban kaphatók Romániában a Tamási- művek. Az emlékünnepség színhelyén fölállított könyvsátorban is kapósak voltak kötetei. Pedig a zuhogó eső nem kedvez az efféle vásárlásnak, mint ahogyan ünnepi gyűlésnek sem. A többtízé/.főnyi közönség azonban mégis rendületlenül kitartott, s cuppogó lábakkal dagasztotta a tengernyi sarat. Sírhelynél nem illő ugyan a nevetgélés, itt azonban egyáltalán nem tűnt kegyeletsértőnek, amikor valaki mosolyogva megszólalt: „Ezt az esőt biztosan az öreg góbé rendelte, hogy még a sírjából is megtréfáljon..” Az eső éppen akkorra állt el, amikor lehullott a lepel a jó két és fél méter magas, egyetlen szürke kőtömbből . előttünk álló emlékműről, e . neves szobrásznemzetség ■ apa és fiú: Szervátlusz Jenő és Szervátlusz Tibor al- i kotásáról. A hatalmas fa- i rágott kőtömb a székely falvak, havasok, Tamási irói világának alakjait jelenít meg relief-szerű megoldással, Népművészeti ihletésű figurái ugyanazt a valós, realista, mégis bájosan naív levegőt sugározzák, min: amely az író munkáiból árad. Az új emlékmű közvetlenül a sír előtt áll, s az országúitól hozzávezető betonösvény elejénél remekbefa- ragott székely kaput állítottak föl, mintegy hangsúlyozva ezzel is a hely emlékkert jellegét. A kőkerettel körülvett síron virágok illatoznak, sokszínűek, tarkák, amiket annyira kedvelt, ki itt most arccal keletnek fekszik. Közel a szeretett szőke Nyikó patakfolyóhoz, amely a Hargita nyugati oldalán ered, s falut addig nem lát, míg Farkaslakához nem érkezik. A sír fejénél pedig egy jó három méteres ugyancsak pompásan megfaragott kopjafa, amelyet — belevésett fölirata szerint — négy testvére állíttatott. Az emlékkerttől csaknem félórányi sétamenet a ház, ahol az író született. De nem unalmas séta. Nem mintha a kétezer lakosú kis falunak, amelynek még vasútállomása sincsen, valamiféle látnivalója lenne. Nincs. Külön-külön valami kiemelkedően jelentős — a Tamási szülőházon kívül — nincs. Mégis egyetlen nagy néznivaló az egész falu: a még élő népviselet, a változatos ötletességű, ízlésű, díszítésű jellegzetes kapu, a helyenként művészi magaslatokra emelkedő faragvá- nyokkal a félfákon. S a házak többsége — mint természetesen sok székely faluban — ezenfelül is sajátos építési módban készült A nagyrészben fából álló építmények fundamentumát magasan a föld fölé emelik, s a házoldalt arra húzzák szintén magasra Itt a kettő érintkezési részénél körös- körül vagy csak kétoldalon fut a fából épült tornác. Jó messzire látni róla. Lehet fürkészni már jóelőre, jön-e, akit olyan nagyon várnak. Egy ilyen világoskékre festett ház tornácának bejárat felöli falán áll a ki6 márványtábla, melynek arany ló betűi ezt hirdetik: „Itt született Tamási Áron 1897. IX. 19.” (Nem sikerült megtudnom, hogy miért 19 áll rajta, holott eddig még valahány róla szóló műben, életrajzban, monográfiában szeptember 20. szerepelt, s az Irodalomtörténet is így tartja nyilván.) A szülőház egy részében lakik Tamási Gáspár, a fivér. kinek Farkaslakát és az írótestvért bemutató könyve oly népszerű lett az el- múlt esztendőkben. A ház nagyobbik felét viszont múzeumnak rendezték be fényképek, rajzocskák, hajdani használati tárgyak es egyebek idézik egykori lakóiát. Az udvar és a kicsiny szobák befogadni sem bírták e 75. esztendős jubileumon, a múzeumavatás napján ideérkezetteket. Nemcsak Hargita megyeiek jöttek, hanem a szomszéd megyékből te, Kovásznából Marosból, meg írók, Sütő Andráson és Constantin Olariun kívül mások is. így Szabó Győző, Kányádi Sándor, többen pedig Magyar- országról, köztük Czine Mi. hály irodalomtörténész, Ge- ró János író. Tamási nevét szülőfalujában azóta még egy közösség is hirdeti. A 75. szüle- i tésnapon alakult meg a fa- ’ lu művelődési egyesülete és felvette az író nevét. Kü- . lönben egy mozgalom része ez: Arges megye indította el a kezdeményezést, hogy alakítsanak Románia-szerte művelődési egyesületeket. Ezeknek az új ku’turális közösségeknek az a céljuk — mint az ugyancsak Far. kaslakán született Pakot . Elek. Hargita megye néptanácsának alelnöke elmondotta —, hogy keretbe foglalja, a Román Kommunista Párt művelődéspolitikájának szellemében, a községek, városok komplex művelődési, kulturális igényeit. Ennek megfele'ően ismeret- terjesztő előadásokat tartanak, népi egyetemeket kívánnak szervezni, elősegítik a hagyományok, a népművészetek ápolását, színjátszó-, tánccsoportokat, énekkarokat hívnak életre és támogatnak. Több megyében alakultak már művelődési egyesületek, így Hargitában is a farkaslaki már a harmadik. Az első még ez év elején született Ditrón, és Bartók Béla nevét vette fel, a másik pedig két hónapja Érlakán. A most Farkaslakán életrehívott egyesület fela. datai között külön is megjelölte Tamási Áron emlékének fenntartását, mégpedig elsősorban alkotásainak széleskörű népszerűsítésével, megismertetésével. Ezért is határoztak úgy, hogy színjátszócsoportjuk évente színre viszi Tamási egy művét. így nem válik soha elhagyottá a sír a régi játszóréten, a kopjafa tövén. A felnevelő táj mai közössége gondoskodik erről. A szülőföldé, amelynek népe állott haláláig legközelebb hozzá, holott százezres olvasótábort, széles baráti kört mondhatott magáénak. Ám ide, abba a közösségbe akart visszatérni, amely — szavaival szólva — „nem kezdetet lát a születésben és véget a halálban, hanem csak szemé’yi változást mind a kettőben ... Olyan életforma ez, melyben a kö. zösség az első és legfőbb személy, s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiák cserélik egymást.” Mint ahogyan ő tovább él műveiben. l.ökös Zoltán Dunaparti monológ Filadelü Mihály Alföldi vagyok, de nem porhoz kötött... Mindig vonzott a teljes táj, a teljes élet. Láttam országot egynéhányat, nagy hegyeket és szépséges tengeröblöket s most a szívemig ér e vén folyó hullámaival. Május van, itt ülök lépcsőinek kövén. Fények viliódznak remegésein a szélben, ezernyi apró szikra pattog az arcán, kedvem lenne belegázolni, magamhoz ölelni s megpaskolnl becézőn, kedvesen, vagy végigszáguldanj barázdás hátán, s belekiáltani a süvöltő szélbe valami érzést vagy sejtést legalább, amelyet sohasem sikerül sem a fogalmak, sem a képek cifra hámába fogni: itthon vagyok, az én folyom is e széleshátú élet. de jó, hogy tartozom valahová! Valami régesrégi vallomást ízlelgetek számban.. Tudod a vén Duna, lassan az enyém leszel! A Vár Is, a hegyek is és minden drága szeglet e tenyérnyi földön, hová a Sors plántált felnövöm a teljes emberségre... Lányok-fiúk ülnek a lépcsőn tollászkodva és szerelmesen... A lábukat áztatják hullámaidban, s én nem is (tudom, mért vagyok egyszerre keserű s boldog is?! Valami kettősség kíséri végig életemet, de most daccal vágom az Idő szemébe: akaratlanul is betölti sorsomat, s te is vén folyó fiaddá fogadsz, mint annyit már, ki partjaidon anya után csengett hallgatag... Megtelik hanggal a tér, mintha gordonka búgná énekét-dalát, vagy mintha a nagy mélység fölött szállongó sas szárnyazenéje töltené be a levegőeget... Két partodon, itt van a Hazám! A közösség emlőjén fölcseperedve, kitárulkozó életkedvemtől hajtva az egész világot magaménak érzem, és ha a régi csúcsok néha intenek, bizton tudom: tebenned fogant Igazi életem, mert a régi nyelv emlék már csupán, súlyos zsoltárok őrzik a szívem alatt, s ugye vén Duna, te érted ezt meg csak igazán; hogy ha a viliódzó fény s az elomló emlék találkozik most partodon, a Történelem beszélget a Jelennel, s hullámaidon a végtelen énekel nekem... Póka György Roskatag tanya
