Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-14 / 243. szám

Idill és gond a tanyán

A természet festővásznán az ősz már kikeverte a színeket. Rozsdabarnát, sápadt-sárgát, és itt-ott meghagyott egy kis zöldet is. A sártól nem látni a bekötő utat, egybeolvad a tájjal, a szántásokkal.

A mezőhegyes! 52-es majorban Vér Ferencék házát keressük. Tanyaközpont, de sorba: építették a házakat. Két-három embert látunk, azok is menni j készülnek. Kint dolgoznak a! földeken. Benyitunk az első házba. A szél a kukoricásba nyíló ajtó függönyét lengeti. Betört az üveg. „Van itt valaki?” Senki nem válaszol. A sarokban kályha, szanaszét székek, asztalok, papírok, napraforgó mag. szétdóbált játékok, a belső teremben szétszórt könyvek a földön. A falon versenyzászlók: .,A járás legjobb KlSZ-alapszerve- zete”, „Munkaverseny első helyezettje”, és egy kiírás, mely közli, hogy itt a tisztaságért felelős: Bartal Erzsi, Hegyi János és még sokan mások... Ez a KISZ-klub a mezőhegyesi 52-es majorban?

Vér Ferencék házához érünk. Kutya ugat ránk, aztán kijön az asszony:

— Jó napot! Kerüljenek beljebb, jöjjenek csak, nem harap ez a kutya. ,

A folyosóra, ahol ülünk, három nagy ablakon át jön a fény. Először a KISZ-klüb kerül szóba. A nagy felfordulás.

— A zászlókat még mi szereztük Évekkel ezelőtt. Én is

voltam itt KISZ-titkár, de ak- j kor nem így nézett ki a helyi-: ség — mondja. — A mostaniak nem becsülik meg, ami van. Pedig nagyon kellene itt az a klub. Ha beáll az eső. a hideg, | akkor meg különösen. Volt itt egy kultúrház, tésztagyárat cs%-; náltak belőle. Aztán megszűnt és most üres. Se tésztagyár, se kultúra. Pedig legalább a lakodalmakhoz kellene ... Még az a jó, hogy van villany. Nem is igen mozdul ki az itteni ember már a házból. Nézzük a tévét, bekapcsoljuk a rádiót. Nem is tudom mióta...? Hatvannégy?! Igen, hatvannégy óta. Akkor kaptuk a villanyt.

Ahogy a megyét járja az ember, egyre több elhagyott tanyát lát. Romosán, üresen. Elköltöztek a tanyaiak. Vér Ferencék is készülődnek! Bemennek egy-két év múlva Mezőhegyesre. De az még soká lesz. Addig itt kell küszködni az ősszel, a téllel. A férj naponta 6 kilométert kerékpározik. Battonyára jár, ott könyvelő. Nem nagy dolog megtenni ezt az utat, de nem is kellemes, amikor esik, vagy csípős szél vág havat a szemébe. Még nehezebb a gyerekeknek. Ráadásul ők nem is kerékpárral, hanem gyalog járnak az iskolába. Naponta 6 kilométert gyalogolnak. A bekötő úton nagyon nagy kerülő lenne, ezért aztán keresztül kell vágniuk a földeken. Biciklivel ott ilyenkor már nem lehet közlekedni. Csak gyalog. Vér Ferencné már hetekkel ezelőtt elpanaszolta nekünk, hogy nem ad járművet a batto- nyai tsz (oda tartozik az 52-es major), de az állami gazdasag sem segít. Tavaly egy ideig szeA Békéscsabai Baromfifeldolgozó Vállalat, Békéscsaba,

felvess

stabil kazánfűtő vizsgával rendelkező dolgozót.

Jelentkezni lehet a vállalat műszaki osztályán.

229073

kérrel hordták a gyerekeket, aztán abbahagyták. Azt mondta a tsz, hogy most már adjon a gazdaság járművet.

Tizenegy gyerek jár át innen reggelente a peregpusztai iskolába. — Állandóan esik az eső. Mindent leáztat — mondja Verné, a majori tanácstag. — Van olyan kisgyerek, aki nem látszik a mocsártól, mire hazaér. Most még sárosabbak, mert felszántották az erdőt valami nagy géppel és kinőtt az ágas-bogas. Abbah aztán nehéz előre jutni. Egy jó óra, mire az iskolába érnek. Szeretnek tanulni ezek a gyerekek, de elfáradnak az úton. Ezek a gyerekek még úgy járnak iskolába, mint régen. Pedig annyi gép van, kisbusz a gazdaságban és a tsz-ekben. Körben, a bekötő úton nem venne el sok időt az utazás. Persze legjobb lenne a kollégium. Ott többet is tanulnának, mint itt a tanyai iskolában...

A peregpusztai majorba vezető út két oldalán hatalmas nyárfák állnak sorfalat, és egészen az iskoláig kísérnek, öreg iskola. A múlt században építették. Három tanterem. Televízió, magnó, filmvetítő. Az ötödik, hatodik és a hetedik, nyolcadik osztályosok együtt tanulnak. Szeretik az iskolát. Kovács Ferenc igazgató-tanár és kollégái szerettették meg velük. Az itt végzett gyerekek 95 százaléka tovább tanul.

Az 52-es majorban lakó lányokkal és fiúkkal beszélgetünk. Legtöbbjük gumicsizmában van, nemsokára hazaindulnak. Fgy aprócska fiú zavartan húzza össze lábát a pad alatt. El akarja dugni az ázott tornacipőt.

— Neked nincs csizmád?

— Van. De nem engedik, hogy felvegyem.

— Ki nem engedi?

— Hát... otthon. Mert tönkremegy. Elmerül.

— Megfázik a lábad így.

— Nem az! Megszokta.:.

Az igazgató elégedetten mondja, hogy ezek a gyerekek még nem késtek el soha. A tanulást sem hanyagolják, pedig eléggé benne vannak már a délutánban, mire hazaérnek, aztán meg lépakoinak és maghord- ják a kútról a vizet. Mindegyik tovább akar tanulni. Csak Gál Imre nem. Ö majd azt csinálja a gazdaságban, amit mondanak. Tóth Jóska szerelő akar lenni, mert szereti az olajos ruhát (!?), Jantó Marika orvosnő, Tóth Erzsiké tanítónő. Néznek tágranyílt, okos szemekkel. Bátran beszélnek. Amikor azt kérdezem, hogy van-e televíziójuk, nevetnek, hiszen: hogy van, az „természetes”.

— Milyen dolog mindig gya- *

logolni? {

— Rossz.

—• Miért?

— Csúszik. Sár van. Hideg •

van. >

— Mit csináltok az úton?

— Zavarócskázunk.

— Az mi? ;■

— Minden fa egy vár. Aki • elkapja a fát, azt már nem le- • hét megfogni.

— Nem lenne jobb kollégium- : ban lakni ?

— Oda nem mennék.

— Miért? ■

— ? ? ? ■

— Jobb ott, mint gyalogolni •

a hidegben! s

— De nem lehet csavarogni — * vágja rá a kis Gál huncut mo- ■ sollyal.

gyerekek naponta. Intézkedni fog. írnak a battonyai tsz-nek és szólnak a gazdaságnak is Heti váltással egy-egy fogattal meg lehet oldani a tanulók szál lítását.

— A legjobb megoldás a körzetesítés volna — mondja —, de az pénzkérdés. Csak 1974-ben kezdhetjük el az új, négytan- termes iskola építését. Kollégl umot is szeretnénk tanyai gyerekeknek. Csakhát, ez még várat magára. Az is segítség lenne addig a majorban lakóknak, ha megszűnne a kis gazdasági vonat, „a sompolygó expressz”. Jobb lenne az autóbuszjárat, de ehhez meg útra van szükség .:.

Egyre kisebbedik a Békés megyei tanyavilág. De akik ott élnek még, azoknak sok gondot okoz az elzártság. Többet mint azelőtt, mert a tanyán is van már televízió... Nagy gond a felnövekvő nemzedék tany ai élete. Vajon teljesítményképes- e mindenütt az a tudás, amit a tanyai iskolákban kapnak? Van-e lehetőségük az otthoni tanulásra az átfázott, elfáradt gyalogló gyerekeknek?

A tanyai emberek életében keverednek a régi dolgok az új, a megkóstolt lehetőségekkel. Beszélünk a hátrányos helyzetű tanulók segítéséről, és van ahol nem segítjük a leghátrányosabbakat! Pedig csak egy fogat vagy egy mikrobusz . kellene. Védőitalt adunk ott is. ahol nem lenne fontos. Szinte divatozunk már a védőitallal. A peregpusztai magtárban — az iskolától 100 méterre — naponta kapják a dolgozók. De nem kapnak a gyermekek egy forró teát, akik

1972-ben is kilométereket mennek esőben, hidegben — a tudásért ...

A segítség az lenne, amit a tanácselnök mond. A körzetesítés, a tanyai kollégium. De addig is tenni kell valamit. Emberségből, és azért, hogy a tóthjóskák „olajosmunkások”, a jantómarikák orvosnők és a tótherzsikék tanítónők lehessenek!

Lám, nem is olyan idillikus a tanyavilág, amilyennek az első pillantásra látszik.

Réthy István

Enyedi G. Sándor, a megyei pártbizottság titkára nyitotta meg csütörtökön délután 5 órakor Békéscsabán a Képcsarnok Vállalat kirendeltségének boltjában Koszta Rozália festőművész kamaratárlatát. A megnyitón a megye közéletének és művésztársadalmának számos képviselője ott volt.

A Fegyveres Erők Békéscsabai Klubjában a klub fotószakköre nyitott csütörtökön kiállítást. A 26 fotográfiát bemutató kis tárlaton a szakkör fiatal tagjai egyéves tevékenységükről adtak számot. (Demény felv.)

Gerencsér Miklós:

Fekete tél

A mezőhegyesi tanácselnök ; jól ismeri a tanyaiak problémá- ‘

it. Bejárnak hozzá, elpanaszolják ; a dolgokat. Tud arról is, hogy ! kilométereket gyalogolnak a;

4

BEHES NECYEI^

— rJizr.z,níhusac , 1972. OKTOBER 14.

5.

Németh László János nem akarta elengedni a kezét.

— Főmérnök úr ... Segítsen nekünk..

Rossz tréfának vette a kérést Urbantsok. Miben segíthetne ő, a gyanús elem, akinek hajszálon függ az élete, minden lépését figyelik, és e pillanatban számtalan tetű szívja a vérét?

— Szívesen, ha tudok.

A fiatalember is gyorsan körbepillantott, mint Nyíri Imre az országzászlónál, csak egészen másképp.

— öt évig élt főmérnök úr a Szovjetunióban... Barátokat keresünk...

Először szomorúság, aztán gyanakvó ellenszenv borult a főmérnök elcsigázott arcára, íme, alig szállt le a vonatról, máris a sarkába küldték a besúgókat — állapította meg nagy belső nyugalommal.

— Többre szeretném becsülni magát. Menjen a fenébe.

Lomhán, fáradtan indult tovább, de alig várta, hogy befordulhasson a Fehérvári út sarkán, mert érezte, hogy makacsul a hátába kapaszkodik a faképnél hagyott fiatalember tekintete.

•««

Fantasztikusan összekuszálta a teherpályaudvart a légitámadás. Csomókba olvadtak a kiégett vagonok, összegöndörödtek a sínszálak, mint a dugóhúzó. Mihelyt elsistergett az utolsó gyújtóbomba és az esőben hűlni kezdett az átizzott roppant ócskavastömeg, a honvédségi mentőalakulatok mellé vagongyári munkásokat rendeltek ki a nyilasok, hogy minél előbb eltüntessék a pusztulás szörnyű képét.

Kötelekkel, feszítőrudakkal, hegesztőpisztolyakkal szedték darabokra a roncsokat. Szakadt a novembervégi eső, vasakról és emberekről egyaránt csörgött a víz.

Egy mozdonyhullát valósággal betemettek a hátára szóródott vagonalvázak. A nehézléptű, nyugodt Bogdanov István méregette, hogyan fogjanak hozzá a veszedelmesen lebegő tonnányi súlyok szétválasztásához. Csontos arcán, beesett szemén kemény fény villogott: a mozdony túloldalán Cziple Simon hegesztőpisztolya sister- gett.

— Lökjük arra az oldalra — szólt hozzá halkan az őszülő bajuszú, Kiss István és mintha csak a vállát rándította volna meg, Cziple Simon felé biccentett.-Bogdanov arcán semmit sem változott a kifejezés.

— Őrültség. Verd ki a fejedből.

— Baleset. Véletlenül szokott történni — makacslkodott szelíden Kiss István, de szája remegésén látszott, hogy eltökéltsége cseppet sem szelíd.

Cziple Simon vitorlavászon köpenybe burkolózva görnyedt a vascsonkok fölé, arcát a he- gesztőmaszk mögé rejtve, alakját kísérteties fénybe vonta a pisztoly csillagszórója. Tűnődve méregette Bogdanov István a szétrobbant mozdony résein át.

— Nem lehet. Hozd a köteleket. 1

— Semmit nem fog érezni — hajtogatta a magáét makacsul Kiss István. Őszülő fekete bajusza furcsán rángatózott.

Bogdanov István, a nehézsúlyú ökölvívó kissé megemelte a fejét, mintha arcát akarta volna hűsíteni az esővel.

— Erre az oldalra döntjük le a roncsokat. Szólj az embereknek, jöjjenek segíteni.

Elejét véve a további vitának, magára hagyta barátját. Felkapaszkodott a mozdonyra, tüzetesen vizsgálni kezdte az egymásba gubancolódott alvázakat, keretvasakat, tengelyeket, síndarabokat, kerekeket, hogy hol a leglazább a roncshalmaz. Cziple Simon rákiáltott:

Gyorsan, gyorsan még ma helyre kell állítani a vágányokat!

Csak bólintott, mint aki teljesen egyetért Cziple. Simonnal. Meglátta Miki József esztergályos társát, hanyagul intett neki: j —Józsi, dobd fel a kötelet! — és nyugalommal várt a magas-