Békés Megyei Népújság, 1972. október (27. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-14 / 243. szám

Elmaradt

kézfogások

Nagyon kevés olyan vállalat, üzem, szövetkezet, vagy intézmény lehet megyénkben, ahol megfeledkeznek a nyugdíjba vonuló emberről. Kisebb-na- gyobb kollektívák kedves ünnepségeket rendeznek elfáradt munkatársaik köszöntésére. Sok helyen gyakorlat már az is, hogy a pártszervezetek, a szakszervezeti bizottságok és a gazdasági vezetők külön is köszöntik azokat ,akik búcsút vesznek a gyártól, az üzemtől, a szövetkezettől, az intézménytől.

Erről, vagyis a munkatársak és az adott munkahelyi vezetők ilyen felemelően szép megnyilvánulásairól beszélgettem idős emberekkel a napokban. Olyanokkal, akik 6—8 évvel ezelőtt lépték át a nyugdíjas korhatárt. Legtöbbjük ma is elérzékenyüi- ve beszél arról a délutánról, vagy estéről, amikor munkatársaik virággal köszöntötték őket, miközben átadták összegyűjtött pénzükből vásárolt ajándékukat. Míg élnek, emlékeznek erre ezek az idős emberek. Emlékeznek rá, mint mi is majd annak idején. Visszacseng- nek fülükben a kedves szavak, s életük végéig érzik az őszinte tiszteletből fakadó kézfogásokat.

De vajon mindenütt odafigyelnek-e már a munkában elfáradt és nyugdíjba lépő emberekre? Sajnos nem. Hogyan is mondta a 6 évvel ezelőtt nyugdíjba vonult K. János?

„Ennyi év után megmondhatom: nagyon vártam vezetőimtől annak idején néhány keresetlen mondatot és egy búcsúkézfogást. At egyik járási szerv vezetője voltam, amikor betöltöttem a 60. évemet. Megyei vezetőim máról holnapra tudomásul vették, hogy lejárt az időm és félreállok. Több mint 20 évig voltam járási vezető. Állítólag nem is a „rosszak” közé tartoztam. Én nem igényeltem ünneplést, de egy őszinte kézfogást igen. Sajnos elmaradt..

Néhány héttel ezelőtt az egyik gyulai asszony még elkeserítőbb esetet mondott el. Férje megszakítás nélkül 20 évet dolgozott az egyik vállalatnál. S ami kor néhány hónappal ezelőtt nyugdíjba ment, nemcsak a kézfogás maradt el, hanem a jubi leumi jutalmát is csak többszöri követelés után kapta meg. Pedig kereken 40 ledolgozott évet tudott igazolni.

Jó érzés azonban tudni, hogy az emberi figyelmetlenségnek ezek a megnyilvánulásai már csak elvétve tapasztalhatók. Hogy mégis szóltam ezekről, azt azért tettem, mert léteznek még, mert előfordulnak. És akiket illet, elgondolkodhatnának azon, hogy egy ember életében ugyan na gyón sok olyan esemény történik, amely kellemes, vagy kellemetlen volta jniatt míg él megmarad benne. Valamennyi közül is kettő különösen elkísér mindenkit élete végéig. Az egyik, amikor az élet nagy forgatagába bekerül, s elfoglalja első munkahelyét. A másik, amikor egy ember végérvényesen maga mögött hagyja munkahelyét és nyugdíjba lép. Ez a második talán az előbbit is felülmúlja. Hiszen amikor egy ember eléri nyugdíjazásának idejét, mégha valamikor oly’ sok mindent könnyedén elbírt is, ekkorra már elfárad és minden korábbinál érzékenyebb lesz. Ha más nem, maga a gondolat, hogy most már távol a mindennapi zajos élettől nyugdíjas lesz, ez önmagában is megviseli. Nem mindegy hát. hogy a becsülettel ledolgozott évtizedek után miként lép a nyugdíjas életbe. Jó érzésekkel, nagyszerű és kedves élményekkel-e, avagy azzal a gondolattal, hogy tőle megtagadta a sors az utolsó kézfogást is.

Balkus Imre

ban, mint akit az eső sem ér.

Miközben a kötéllel vesződött gémberedetten a lazercony Miki József, epésen morgóit Cziple Simonra:

— Most aztán örülhetsz. Az amerikai bombázók is hozzájárultak Szálasj kinevezéséhez.

Cziple hátravetette fejéről a köpenycsuk’yát, begyújtotta a hegesztőpisztolyt, Miki József felé ugrott:

— A lánggal váglak daraboikra, te rühes macska!

A bivalyerős Balogh Mihály hátulról kap ta el a két könyökét, szorításától ropogtak Cziple karjai.

— Csillapodj testvér. Inkább törüld meg az orrod, mindjárt elcsöppen.

— Élvitetem az egész bandát! — próbált férfiasán fenyegetőz-, ni a saját mérgétől*felhevült hegesztő, de fitos orrhegye valóban úgy csillogott, mint egy náthás kamaszé.

Fiatalok voltak, még az őszülő bajúszú Kiss István is, de mindannyiuk közül kitűnt tejfeles szájával Nagy Rezső, akit alig ismertek még a vagongyárban. Csendes, szorgalmas legény volt, ráadásul tisztelettudó, senki sem előzhette meg a köszönésben. Most annál jobban meghökkentette az embereket: bátor kihívással állt Cziple Simon elé:

— Van szerencsém a szemébe mondani, Cziple testvér, hogy maga egy pojáca! Jól jegyezze meg, mindenkinek ráeshet egy tégla a fejére! Most pedig menjen, lövessen agyon a nyilas őrrel!

Bogdanov István nem akart hinni a fülének. Lassan, mintegy véletlenül megkereste tekintetével Kiss Istvánt. A bajszos marós mosolyogva rákacsintott. Mindjárt be is fejezték ezt a néma párbeszédet, mert ott lá- batlankodott a sziszifuszi Már- kusz Ferenc, a mindig szőrös pofájú Fülemüle. Ettől az alattomos embertől tartottak a legjobban. Besúgó hírében állott, éppen ezért nevezték maguk között a munkások Fülemülének. Bogdanov csodálkozott, hogy meg sem kísérelte a nyilas Czip- ,le pártfogását.

A bivalyerős Balogh Mihálynak viszont nem tetszett különösebben a rokonszenves Nagy Rezső bátorsága. Óriási mancsával eltuszkolta Cziple Simon közeléből a fiatal géplakatost.

— Mi nem lehetünk marakodó kutyák. Fogd be a szád és tedd a dolgod.

Közéjük ódalgott a nyilas őr. Ázottan, ferde fejét a katonaköpeny gallérjába húzva nógatta az embereket furcsa nőies hangján:

— Frissebben, frissebben, magyar testvérek! Úgy látom, sok a vita. A dumát hagyjuk a győztem utáni időkre!

Bogdanov István nyugodtan lazította meg a mozdony tetején heverő vagonalvázat. „Az akasztásodat hagyjuk a győzelem utánra” — gondolta Kovácsról.

Cziple Simon vágta tovább a hegesztőpisztollyal a roncsokat mintha semmi sem történt volna Nagy Rezső ránézett és köpött.

(Folytatjuk)

A nap bujkál a felhők mögött. Álmos is. Fázik is. Nem csoda. Nyirkos a levegő. Október első 10 napja alatt 96 milliméter csapadék hullott a kö- rösladányi Magyar—Vietnami

Barátság Tsz földjeire. A rizs ugyan vízigényes növény, de ezt a sok esőt már a rizstáblák is sokalják a tsz-ben. Hát még ez emberek!

A termelőszövetkezet központjába még úgy ahogy eljutottunk. De innentől kezdve most már azután minden olyan, mintha egy háborús filmben statisztálnánk. A Gaz-kocsi oldalazva csúszkál. Agyig sárban. Fél óra alatt érünk ki a központtól 2 és fél kilométerre levő rizstáblákhoz.

Hogy az embert valóban sárból gyúrták-e, nehéz lenne ellenőrizni. Arról viszont, hogy az ember és a gép miképp gyúrja a sarat, hogyan gyűrkőzik azzal — a rizsért, az ennivalóért — s hogy ez birkózás a rendkívül^ ősszel a javából, arról itt bárki meggyőződhet.

Papp Károly főagronómus és a fotósunk a kocsiból átszáll egy DT—75-ös lánctalpas traktorra. így próbálják megközelíteni a „frontvonalat”. A frontvonalat, ahoi három szovjet SZK—5-ös rizskomibájn ég vezetőik: Csontos Ferenc, Dorogi Ferenc és Földi Imre harcol, küzd, küszködik 500 holdnyi rizs terméséért. A negyedik kambájnos Tóth Károly. A váltós. Reggel 9-től este 6—7 -ig ugyanis megállás nélkül aratni kell. Mert, hogy az időjárás megbízhatatlan partner.

— Tavaly ilyenkorra már 15 vagonnal többet arattunk le. Akkor szeptember 20-án kezdtük és október 26-ra már készen is voltunk. Most meg múlt hónap 22-e óta mindössze 12 napon tudtunk rámenni a táblákra a gépekkel így kesereg Máké Ferenc rizstermesztési ágazat-vezető. Gumicsizmájával begyalogol a barázdák vizébe. Kalászokat hoz a „partra”, ahol az üzemgazdásszal, Szűcs Józseffel könnyű félcipőkben ta- pickolva keressük a választ arra, hogy miért emelkednek olyan gyorsan a rizstermesztés költségei. Gyaraki Ferenc, a Gaz-kocsi vezetője mosolyog is rajtunk. Gumicsizmában.

— Még szerencse, hogy ilyen szépek a kalászok, meg, hogy vannak ezek a gépek. Igaz a

Nem könnyű eldönteni, a gép vagy az ember van-e nagyobb bajban, a sárral a rizsért vívott küzdelemben? Egy biztos: ebben a nehéz időben nagyon is egymásrautaltak. Dorogi Lajos árasztó mester is azért segít a kombájnon, hogy az cserbe ne hagyja őket.

termés nagyon vizes, de majd megszárítjuk. Lényeg, hogy s 14 mázsa meglegyen holdanként. Ha nincs ez a fránya idő, égy mázsával még több is lehetett volna — mondja Mikó Ferenc a szemeket morzsolgat- va.

Közben az egyik gép mégis csak megáll. Dorogi Lajos árasztó, 75 hold rizs kezelője már ott is terem Csontos Ferenc fivérével, Andrással a „szembehordó” DT vezetőjével együtt, hogy a kombájn motolláját megszabadítsák a szártól, a gaztól, a sártól. Nem sok szó esik köztük a rossz időről. Ahogy mondják, beszéddel itt kevésre mennének. Hajtják a gépeket, „hajtanak”' ők is. Száz vagon rizst kell betakarítaniuk és ebből még csak S0 vagonnyit tudtak beszállítani a dévaványai rizshántolóba.

— Vágni keli ezt akkor is, ha az egyik csövön folyik csak

a szem, a másikon meg a víz. Megoldás mindig van. Most például a köröstarcsai Petőfi Tsz- től kértünk kölcsön még egy kombájnt, ők meg cserébe hozzánk hozzák szárítani a rizst, Nekünk ugyanis három szellőző padunk van. Másképp ez nem megy — magyarázza a főagronómus a DT vezetőüléséből kiszállva.

Azután ismét a Gaz -kocsiban vagyunk. Elcsúszkálunk a rizstáblák mellett. Negyed óra múlva már rizs, sár, gép, ember egyetlen szürke tömeggé olvad össze a szemünk előtt.

Kárognak a varjak. A gépkocsi vezetője a gödröket, mi meg az eget kémleljük. Szótlanul. Tálán, mert mindannyian azokra gondolunk éppen, akik nálunk sokkal jobban tudják, érzik, mi van e két szó mögött: nehé7 ősz!

Kőváry E. Péter

Még 350 holdnyi ilyen terűiéiről keli a körösladányi Magyar— Vietnami Barátság Tsz kombájnosainak a rizst learatniuk. (Fotó: Demény Gyula)

Rizs, sár, gép, ember...