Békés Megyei Népújság, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Magas hőfokú festésmód, expresszív drámaiság: Sztankó Judit művészetének kiemelkedő erénye* Tisztelt közönség! Amikor három esztendővel ezelőtt Sztankó Judit kiállítása szinte robbanás erejével jelentkezett a képzőművészeti életben, sokan találgatták, hogy ki lehet az eddig sehol sem szereplő művész, aki első bemutatkozásán érett művekkel, önálló festői világgal hozza zavarba a szakmát, lepi meg a közönséget. A művek mögött az embert keresték az előzményeket, honnan jött, hol tanult, mely körhöz tartozik, melyek az eszményei, példaképei. Kevés művész van hazánkban, aki a festővévá- lásának ezt a különös, rendhagyó eseményét, a szenzációként ható bemutatkozást, a sikert ne hasznosította volna sokféle módon, s a sokéves fegyelmezett tanulást a hivatásra készülés kemény munkáját, szellemi tőke- befektetést ne igyekezett volna rendhagyó módon kamatoztatni is. De, aki ki tudta várni a bemutatkozás pillanatát és úgy nőtt fel művész- szé, hogy évfolyamtársai és alkalmi rajongói nem kísérték áhítattal minden kézmozdulatát, aki szerényen de páratlan szigorúsággal hajtotta végre a maga elé tűzött feladatokat, annak festői programja is eltér a megszokottól .azt nem viszi könnyű útra a társadalmi elismerés, az nem veszi le magáról az önkontroll fegyelmét. Sztankó Judit programjának egyes állomásairól kaptunk ízelítőt szegedi • Elhangzott Sztankó Judit festőművész békéscsabai tárlatának megnyitóján, 1972. augusztus 25-én. (Képünkön a művész „Falusi utca” című e.) kiállításán, töretlen fejlődése megérdemelten keltett feltűnést szófiai tárlatán, csoportkiállításokon találkozhattunk új műveivel, — de igazán csak most regisztrálhatjuk három év fejlődését, eredményeit, stílusának, mondanivalójának teljes kibontakozását. Nem szeretném, ha a csabaiak rosszul értelmezett lokálpatriotizmust vélnének felfedezni abban, hogy éppen itt és most tárul fel Sztankó Judit teljes alkotói arculata, — a Műhely eredményeinek és a kiállítási lehetőségeknek szerencsés egybeeséséről van itt sző. Aki ismeri Sztankó Judit lelkiismeretes, önmagával sohasem elégedett munkamódszerét, aki tudja mennyi élmény halmozódott fel benne, mi- ' lyen sokirányú érdeklődése, tájékozottsága, mily sokáig érleli festői motívumait, milyen vívódó, kételkedő önmegvalósítási módszere, — az éppen fordítva veszi tudomásul az eseményeket. A tanulás szokatlan módja a bemutatkozást is követő években .szokatlanul gyors ritmusú fejlődést is hozott magával, s az eredményt, úgy érezte bátran feltárhatja a számára legkedvesebb, a csabai közönség előtt. Beszámol előttük arról, hogyan gazdálkodott tehetségével, meny- nvire maradt hűséges a felnevelő környezethez, ahhoz a szűkebb közösséghez, amely az igazi művész számára a nagyvilág csábító élményeinél többet, igazabbat ad, valóságos üzenetet képes közvetíteni. • Ennek az üzenetnek képi megfogalmazását köszöntjük Sztankó Judit békéscsabai tárlatán. S bár megfejtéséhez a kének egyértelmű jelentéstartalma miatt nem szükséges kommentár, mégis engedjék meg, hogy személyes megfigyeléseimről beszéljek s a magam módján segítsem a művekkel való találkozás nagyszerű élményét. Sztankó Judit a magyar festészet legnemesebb hagyományainak vonalát folytatja, etikai alapállása, stílusbeli szenvedélyessége közérdekű témákban nyilatkozik meg. Az emberről, az ember környezetéről szól képein. A munkáról, a pihenésről, a közösség életéről, a zenéről. Amit összegez, szűkszavú, fegyelmezett szemérmes festői-érzelmi magatartás egyértelmű képi megjelenítése, sokféle megfigyelés summázása. Élet és emberismeret van a társadalommal együttlé- legző művész közeledési módszerében, aki a különböző típusú, karakterű, különböző környezetben élő, egymással is különböző kapcsolatot fenntartó emberek jellemzésére vállalkozik. Amit kiválaszt az emlékekből és a napi élményekből felhalmozott kincsek közül, azzal a legteljesebb érzelmi, hangulati társadalmi összhangban van, elkötelezett irányukba. A kiválasztott alakba, jelenetbe sűríti együttérzését, s egyéni hangulatának, ábrázolását, sorsukat is megmutatja, típusról és korról is a lényegest ebben ragadva meg. Hasonló a helyzet a tárgyakkal. A hétköznapi élet jelképei ezek. s ő felszínre hozza nemzedékek koptatta archaikus szépségüket, s az emberhez tartozó kezességükben, szolgálatvállalásukban megint csak egy életforma hírmondóivá avatja, szinte megszemélyesíti tárgyait. Ezt tették művészetünk kiemelkedő mesterei is, a legegyszerűbb témákba is vallomáserejű közléseket sűrítve, magas hőfokon adva információt hazáról, népről, társadalomról, nemzetiségről. Ez a magas hőfokú, ha úgy tetszik indulatos, a nézőt azonnal a maga oldalára állító festésmód, melyet leginkább szuggesztívnak nevez a művészettörténet, — olykor megtoldva a drá- mai-expresszív jelzővel, Sztankó Judit művészetének is kiemelkedő erénye. A pszichológiai állapot, a társadalmi hovatartozás nem tűr kétséget, finom, alig rebbenő mozdulatok, testtartás, ülésmotívum, tekintet, az egybekapcsolódó gesztusok a kép belső mágneses terét töltik meg feszültséggel. Az egyszer felfedezett, frappánsan előadott tartalom azonban nem elégíti ki. Óira feldolgozza, újra körüljárja a témát, s mindig talál új jellemzési lehetőséget. új felismerést, úi örömöt benne. Variációi akkor árulják el igazán a festői emóció fokozatait, ha a néző őszintén átengedi magát a képi élménynek, s mikor mér egészen benne van Sztankó Judit világában. felfedezi a továbbfejlesztés finom eszközeit is, amelyek a mesterség alázatával és sohasem öncélúan szolgálják a művészi gondolatot. így jutottunk el a megvalósítás módszeréhez. a hogyanhoz. A téma, a társadalmi hevület, a tartalomban kibontott eszmeiség a komponálás módszerével összegeződik értékké, önálló képi valósággá. Tárgyak és alakok megjelenítése, elhelyezése, színbéli jellemzése, a környezet és élő szereplő kapcsolata, az ecset járása, a felület, a harmonikus, vagy ellentéteket megbékítő forma és színadás eszköztár, amelyből belső indulata alapján válogat a művész. Rálátá- sos komponálás, a valóság- gosnál nagyobb méretarány, hangsúlyozott forma. lényeget kiemelő kép- szerkesztés. vagy alig észrevehető jelzés, egy zenemű hangjainak a zenekar ábrázolásában való áttételes felcsendítése. néhány szál virág felnövesztése igényes képi mondanivalóvá. — mindezt nvomon követhetjük a kiállításon. Egy-egv szín felcsattantá- sa, belső fojtottsága, lépték és arány, képi egyensúly és kiemelés, tartalmat hitelesítő formai, technikai tudás. — de lényegében a műhelv gondjai közé tartozó folyamata a képalkotásnak. A kész mű már nem árulja el, hogy könnyedén, dalolva jött-e a világra, vagy többszöri újrakezdésnek édes gyötrődésnek köszönheti születését. A néző az eredményt látja a téma. a tartalom és a forma egvséeét. a hangulat, az indulat maradandóvá változott emlékét. a művész vállomását önmagáról. koráról. Ezért ünnepélyes minden bemutatkozás, ezért bensőséges minden kiállí+ás-meenvi- tás. Ajándékot kan mindenki. A néző. akit a művész lelkének legmélvébe enged belépni, s a művész, aki saját felismerésének visszfényét látja felvillanni a néző arcán. Saját törekvéseinek igazolását kapja. s a művészet semmivel össze nem hasonlítható hatásában továbblépésre való biztatást, új erőforrást talál. Őszintén gratulálva, kérem fogadják szeretettel Sztankó Judit kiállítását. D. Fehér Zsuzsa VIHAR Pardi Anna Villám, még sűrűbben, legyél a szívzengésem, homály alá dördül minden fényességed, fölszáradé sárrá minden ékességed, a fák megtépázott selyemzsinórját rakd vállamra kitüntetésnek. Nyárutó Sana Inra Érett örömben nevet a nyári nevet, pedig fejét beszőtte az ősz-elő Póknyála már —« langyos por száll a délelőttre. Tépett iramban reped a föld, pára táncol a tarlón szelíden, öregek járják a temetőt — felhő dagad a víztükörben. Fölöttem riadt gerle száll csőrében ázott szalmaszál — egy pitypang-sátor szétterül, kezet fog velem a haláL A tücsök szerenádot ad, s elhallgat, szárnyába harap, elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán:. Osvólh Mária Vár1 at Kertedben Antalfy István Letérdelnek a bokrok, a krumplik, a babok, eléd, — ki ide botlott, ki nékik tért adott, eléd térdel a málnád, hozzád bújnak a fák, — fáid — és mintha várnák, hogy öleld őket át,
