Békés Megyei Népújság, 1972. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-17 / 220. szám

Ebből közös százhatvan. Ezek ellettek hatvan bir­kát. A maguk anyajuhai­nak száma: hatvan. A sza­porulatuk pedig százhatvan. Hogy lehet az. hogy a kö­zös juhai csak alig harma­dából ellettek? — Nem jól számol elnök elvtárs — szimatolt a kony­ha felé a Kun. — A közös állománya ugyanis meg­csappant. Éppen tegnap pusztult el egy. Darányi magában ugyan füstölgőit, mert az illatok­ból úgy érezte, birkapapri­kás készül, de örült is. A számadó legalább ezt elis­meri. Korán örült azonban az elnök. A Kajla Kun ugyanis, — ragadványne­véhez méltóan — kajlán el- mosolyintotta magát. — Megint rosszul számol elnök elvtárs. Vince ugyan­is nem birkát főz. Ami jó­szág tegnap elpusztult, azt elástuk, nehogy baja essék a többinek. Annak pedig az a magyarázata, ha a mi jó­szágunk nagyobb szaporula­tot adott, hogy ugye azok erősebbek. Így ment ez egész délu­tán. A három juhász csak itatta a fiatal elnököt, az meg tartotta magát, a meny­nyire csak lehetett. Persze azt nem igen látta már úgy estefelé, hogy amikor a po­harat emelik, hol az egyik, hol a másik juhőrző míme­li az ivást, és csak az kor­tyol, akire éppen néz. Ami­kor pedig Pereces Vince középre tette a bográcsot, a rotyogó paprikással, a Kaj­la Kun megint csak mo­solygott a lecsüngő bajusza mögött. — Egyék velünk elnök elvtárs egy kis őzpaprikást. Szegény jószág ebben a nagy hóban eltörte a lábát, úgy találtunk rá idejövet. Darányi beleszagolt a bográcsba. „Birka ez, az ál­dóját vagy itt kukuljak meg!" — gondolta, de nem szólt. Ügy se tudná bizo­nyítani, mert mind a né­gyen megesküdnének, hogy az bizony őz. A többiek ki­húzták hegyes bicskáikat és felszúrtak egy-egy darab húst a hegyére. Ö csak néz­te. A kocsmáros látva, hogy nincs evőeszköze, hozott kést meg villát. A juhászok komótosan falatoztak és úgy tettek, mintha semmit se látnának. Várták, belemeri- ti-e Jóska a villát? Az el­nök befelé mosolygott: „Nem úgy emberek. Tudom én, hogy az őzpaprikást villával illik enni, de a bir­ka késhegyre kívánkozik" — Vince te! Adj nekem is bicskát. Ügy illik. A HÁROM JUHÁSZ rá­bólintott. Amint aztán elé­be került a kés, letette ma­ga elé és nézte a juhászo­kat. Két falás után azok is letették bicskáikat. — Nem eszik elnök elv­társ? — kérdezte a Kun. — Addig nem; míg meg nem beszéltük, ami ideho­zott bennünket. — Megbeszéltük. — Még nem fejeztük be. Az még hátra van, hogy mennyit is ellettek a közös birkái — mondta akadozó nyelvvel áz elnök. A számadó fejében egy­mást kergették a gondola­tok. „A fene a józan eszitt Ezt nem lehet berugatni. Aztán az is igaz, hogy so­kat markoltunk. Jobb lesz kiegyezni ezzel a Jóskával." — Lehet, hogy tévedtünk a számolásnál. De a birgék már összekeveredtek. Osz- szuk el úgy, hogy a miénk lesz kilencven, a többi pe­dig legyen a közösé. Darányi feje zakatolt. „A csavaros eszit a Kajla Kun­jának, nevetett ■ magában, de most bejött az utcám­ba." — R endbenvan — kapta egybe a szavakat, mert a nyelve már nemigen enge­delmeskedett. — Megegyez­tünk! De holnap elhajtják saját birkáikat haza, vagy csinálnak velük, amit akar­nak! Ha meg tudunk egyez­ni. a téesz megveheti az egész állományt. A friss szaporulatot is. A Kajla Kun szeme majdhogy felakadt. Aztán csak nyelt egyet és kézbe vette a bicskát. Darányi is marokra kapta a magáét és egyszerre szúrtak, egy hús­darabba. A számadó áten­gedte az elnöknek, csak az orra alá dünnyögött vala­mi olyat, kukuljon meg, ha még egyszer leül az elnök­kel birkát enni .., * » * DARÁNYI NEM LÁ­TOTT csak annyit, ameny- nyit a fehéren villogó hó megvilágított. Nem is na­gyon érdekelte, mi van kö­rülötte, a ló egyenletes já­rása elálmosította. Csak ak­kor riadt fel a bóbiskolás- ból, ha az állat térdig süp­pedt a hóba és a billenés- lől majd kiesett a nyereg­ből. Ilyenkor körülnézett, kicsit fintorgott, ösz- szébbhúzta magán a birkabőr bundát, be­nyúlt a nyeregtáská­ba és meghúzta a borosü­veget. A fejében lassan fo­rogtak a kerekek. Sehogyan sem tudott megbirkózni a gondolattal, hogyan ellhet­tek másfelet a maszek bir­kák! ■ — A csavaros észjárását ennek a számadónak — dünnyögte ntaga elé. — Ezt jól kifundálta. Hozzá még lovott birkából főzött pap­rikással etetett meg. Darányi Jóska, a téesz fi­atal elnöke megint elbóbis- kolt a nyeregben, és csak halványan hallotta a faUi tornyának hangját. Tízet ütött. A kantárszár kiesett a kezéből, a ló azonban tud­ta, merre az út hazafelé. A tanyától jó száz méterre csaholtak rá örömükben a kutyák a hazaérkezőkre. A jóvérű hátas ijedten oldal­ra ugrott és megszabadul­va lovasától, bekocogott az udvarra. Az istállóajtó előtt megállt és bólogatva kérte a bebocsáttatást. Darányi pedig ott ült a havon és a két komondort szidta. — A fene essen belétek! Mirevaló így megijeszteni a lovamat? Most aztán me­hetek gyalog. Nektek per­sze ez tökmindegy. Amíg így veszekedett a két kvtvá‘”al, a tanya felöl futva jött a felesége. BT nem tudta képzelni, mi tör­ténhetett a férjével, hogy a ló egyedül állított haza. Magára kapta a bekecsét és csak akkor nyugodott meg, amikor meghallotta a hangját. — Józsikám, csak nincs valami bajod?! — kuporo­dott férje mellé. Hogy meg­csapta az ital szaga vissza­hőkölt. Három éve, amióta házasok, Jóska nem volt ré­szeg. — Te jó isten, de most aztán jól beállított! — Igyekezett talpra segíteni az emberét. Az meg csak motyogott az orra alá va­lamit arról, kinek, mi köze ahhoz, hogy mi történik. AZ UDVARRA ÉRVE, meglátta a házból kiszűrő­dő lámpafényben az istálló előtt álló lovat. Kihúzta karját az asszony segítő ke­zéből és kacsázva ment az állat felé. — Hagyd a lovat, majd én ellátom — próbálta jobb belátásra bírni a fiatalasz- szony, de Jóska csak legyin­tett. Megfogta a ló zablá­ját és indult a lakásba. A két lépcsőhöz érve, amely a konyha előtti tornácra vezetett, a ló megállt. Sze­gény pára el nem tudta képzelni, mi keresnivalója lehet neki a lakásban? Az asszony is csak nézte, mit művel a férje, de nem szólt. Jóska pedig egyre noszo­gatta a hátast. — Gyere csak pajtás. Gyere csak. okos kis lo­vacskám. Együtt vacsorá­zunk. Megérdemlőd az em­beri bánást. Hazahoztál ebben a cudar időben. — Aztán az asszonyhoz szólt — Ica, szívem bánatos sze­relme. zabot adjál az asz­talra, mert mi most együtt vacsorázunk a Kesejjel. Ezzel aztán bevezette a lovat a szobába és az asz­talhoz állította. Az állat patkószegei mély nyomokat hagytak a frissen mázolt agyagpadlón. Jóska fejében azonban csak a jószág iránt érzett hála ketyegett. Le­vetette birkabőr kabátját, aztán szemben a lóval leült az asztal másik oldalára. Az asszony csak állt az aj­tóban és nem tudta mit csináljon. Férje ködös te­kintettel nézett rá, aztán szokatlan kemény hangon megismételte: — Zabot az asztalra asz- szony, mert mi most együtt vacsorázunk a Kesejjel! ICA LÁTTA, hogy feles­leges minden szó. Kiment a kamrába és rövidesen egy szakajtó zabot tett a ló elé. — Neked mit hozzak? Vagy tán te is zabot kérsz? — kérdezte. — Nekem csak pálinkát hozz, mert inni akarok o lovam egészségére. . Miközben az asszony ki­ment az italért, a ló bele­dugta pofáját a szakajtóba. Jóska azonban felrántotta a zabláját. — Várj már egy kicsit, had igyák az egészséged­re, Aztán ehetsz, amennyit csak akarsz. Ha ez nem elég, ami itt van, kapsz még ne félj! Az asszony megtöltötte férje poharát, aztán kis mosollyal a száján megállt ott az asztal mellett. — No akkor hát, enészsé- gedre Kesej! — emelte lo­vára a poharat, és egyből felhajtotta az erős italt. S a ló pofáját nézve megráz­ta a fejét. Ügy tűnt neki, hogy a szakajtó fölé a Kaj­la Kun hajol mosolyogva. — A csavaros észjárását... motyogta még fél öntudat­ban, aztán ráborult az asz­talra és elaludt. Nem lát­hatta, hogy a ló felnéz a mögötte lévő falra és rá­csodálkozik az esküvői kép­re. mintha csak azt gondol­ná: a gazda sokkal szebb azon. mint így az asztalra borulva. Botyánszki János Tűnődések rövid pórázon E. Kovács Kálmán aforizmáiból Az eszme úgy legyen benne a műben, mint a vita­min a gyümöicsben! * Nem az a baj, hogy a lehetetlent nem kisérled mef, hanem az, hogy a lehetségest sem. * Mert eltűröd, ha sértegetnek, azt hiszed, hogy kul­turált vagy; én gyávának tartalak. * Ha tanítványaid unalmasnak találnak, arra semmi­féle mentséged nem lehet. * Inkább a zongorával tűts be, semmint, hogy meg­fagyj! * Ahol megvan a demokrácia lehetősége, ott egy kis kaliberű „vezér” csak azok fölött tud zsarnokoskodni, akik nála is kisebb kaliberűek. • _ * Letépték a kezed, és te a körmöd sajnálod? Tiltsák meg a halottkémnek, hogy igy köszönjön: a viszontlátásra! Aki másokat vezet, azt ne vezesse nagyra vágyás! * Kis kép is lehet nagy kép. A gyáva nem lehet boldog. • • Az egyén felelős a közösségért, a közösség felelős az egyénért. • Aki az igazság nyilaival lövöldöz, annak olykor ágyúvai válaszolnak. * Ha hűséges barátokat akarsz, légy hűséges baráta­idhoz ! > • Aki ok nélkül féltékeny, emiatt megcsalhatják. * Utóbb a szemótlapát is szemétre kerül. * Aki rosszul harcol az igazságért, az súlyos kárt is okozhat; aki viszont nem harcol az igazságért, az kö­zömbös, gyáva, cinikus vagy törtető, s így mindenképp méltó az ítéletre. • A szótár a szavak múzeuma. * Ha a szerelem elvesztette izét, azt semmiféle fűszer sem pótolhatja. Tudás nélkül a szenvedély és szenvedély nélkül a tudás nem képes hegyeket mozdítani. Meskó Anna Napraforgók AZ ELLENŐRZŐ BI­ZOTTSÁG nem tudott fényt deríteni arra a szo­katlan jelenségre, hogy a téesz birkái miért csak har­madából ellettek. A juhá­szok anyabirkái viszont, amelyeket ott gondoztak a közösével együtt, több mint két és fél kis jószágot hoz­tak a világra. Darányi Jós­ka, hogy tisztázza a szokat­lant, kiüzent a hodályhoz: jöjjön be a számadó. Az meg visszaüzent: nem ke­vesebb az út oda, mint a központig, és az elnök még fiatalabb is, meg aztán lo­von jár, ő meg csak apró szamáron. Amikor a kis Csató gye­rek megjött a számadó vá­laszával, éppen megbeszé­lést tartott a vezetőség és Jóska jól látta az embe­reken, ha kifelé nem is mu­tatják, jót mulatnak. No, gondolta magában, majd megmutatom én, hogy raj­tam nem fog ki egyetlen kemény fejű kun sem. A számadó ugyanis az volt. Kajla, nagy hosszú kun ember, olyan csavaros ész­járással, amilyennel a Kö­rösök mentén élők sem ta­lálkoztak minden nap. Visszaüzent hát a hodály­hoz. hogy az út ugyan nem hosszabb és felezni lehet. Az elnök péntek délután felült a Kesejre és elporosz- kált. Pereces Vince csár­dája előtt három nyerges szamarat látott kikötve. — Adj’ isten emberek! — köszöntötte a juhászokat. A kocsmáros nem volt ott, így hát bekiáltott a nyitott konyhaajtón — Vince! Hoz­zál egy kis üveg papramor- gót. Azt ugyanis már útköz­ben eldöntötte, hogy az el­ső italt ő kéri, mert ez igy dukál. Amikor a háromde- cis üveg alján csak úgy két ujjnyi maradt, a Kajla Kun megszólalt. — Hát itt lennék elnök elvtárs. Nézte Jóska a számadót, az meg öt. A második há­rom decis pálinkát a Kun hozatta, a harmadikat Fe­kete Gáspár, az egyik boj­tár, a negyediket Oláh Mis­ka, a legfiatalabb juhász. Közben méregették egymást és számoltak. — Ez így nem stimmel. Mert nézzük csak —, mond­ta Darányi. —■ összesen van kétszázhúsz anaabirka. ▼ollmuth Frigyes rajz» MÁSFELES BIRKÁK

Next

/
Thumbnails
Contents