Békés Megyei Népújság, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
Pehelyből tojás Cserei Pál novellája bendőjébe, ne legyen min dig üres. Egyik este, amikor Vargí István magára húzta ; dunyhát, körül ütögette, d< biz’ az csak vékonyabbnál! tűnt, mint azelőtt. Beletúr ta a fejét a párnába, még mi a fene nem jut az eszébe, hogy összemegy a dunna. Hamar elaludt és álmában hó formájában milliárdos bankók hulltak alá, aztán az összes pénz ráhullt, nem bírt moccanni sem, csak az orrát dugta ki a bankók közül és fuldoklott, mert a fejét is belepték. Ekkor ébredt fel. Tarkója, homloka csupa verejték volt, s dühösen fordult meg, hogy milyen badarságok fészkelnek éjszakára az agyába. Reggel borotválkozás köz_ ben feltűnt neki, amikoi Erzsi kinyitotta a konyha- szekrényt, a tükörből egy szakajtót tele tojással látott meg. Ugyan honnan vette? Aztán restellkedve nézett Erzsire, amiért régen nem kérdezte tőle, miből látja el a családot; ha csak egy tányér krumplileves jut is ebédre, de mindig főz. Erzsi elmosolyodott, sok turpisságra van szüksége. Előző évben még csak könnyebben voltak amíg nem romlott meg annyira a pénz, férje keresetét beosztotta és megvoltak valahogy. Év derekáig volt zsírjuk abból a malacból, ame_ lyért a férje csizmát csinált. Most is kap fizetést, és nem is havonta, mint előző évben, hanem hetenként fizet a mester, de mit ér az már. Előző héten mire hazavitte már csak két kiló kenyeret tudott venni belőle, és három deci petróleumot. Az nagyon jó, amióta szemlátomást romlik a pénz, hetenként nyolc tojást is kapnak, mert az aranyat ér. 'Újra elmosolyodott, olyanná vált már, hogy a patikamérlegen sem tudnák jobban beosztani azt, ami éppen van, mint ő. Most húsz krumplija van, nyolc kisebbet félretett belőle kétszeri levesfőzéshez, az két ebéd, a tizenkét nagyobbat pedig hajába megsüti reggelire, vagy vacsorára. Megsózva nagyon jó az; a gyerekek is nagyon szeretik. Mutatóujjával az orrára ütött Varga Istvánnak Erzsi, nem könnyű a konyhamesterség. Az ő konyhájában Krisztus is éhen maradna, ha rábízná az étel elosztását, pedig az ötezer embert elégített _ ki öt kenyérből, két halból, és azután még tizenkét kosár maradékot, morzsát szedtek össze. Lehet ugyan, hogy ez a történet hasonló ahhoz, amikor ötőjüknek paprikásnak főzött meg ebédre egy csirkét, és mielőtt enni kezdtek, messzi tanyáról egy rokoncsalád lepte meg őket, vasárnap volt, azok hatan mentek, az asztalhoz tehát tizenegyen ültek, ö pedig a csirkét nem öt, hanem tizenegy részre osztotta, ebéd után mégis annyi ételmaradékot szedett össze a kötényébe, hogy hintett belőle a tyúkoknak • a moslékos vödörbe is szórt. Az történt közben, miután asztalhoz ültek, a rokonok a magukkal vitt batyut ki- bontatták s a benne lévő ennivalót ugyanúgy tizenegy részre osztották, mint a csirkét. — De gazdagok vagyunk azért — célzott a tojásra Varga István, amikor már elmenni készült hazulról. Erzsi a férje kabátjáról tenyerével sepergette le a szöszöket, és hátba vágta. — Ö, te nagy mester — nevetett. — Azt sem tudod, miből telik meg a tányérod. Kinyitotta a konyhaszekrényt. — Ha itt van tojás, vagy más, akkor a szobából hiányzik valami. Nem vetted észre hogy könnyebb a dunna?... Egy kiló pehely negyven tojás. Végigsímította férjének dús, barna haját, bizony a lánykorában összegyűjtött abroszokat is elhordta már, csak a kopottabbak vannak meg. Ilyesmiért tud szerezni lisztet, krumplit, zsírt, vagy napraforgó olajat, a tojásért gyufát, sót, paprikát adnak. Ha pedig a tojásból sok van, akkor mindent vehet érte. Szemöldökét hamiskásan húzta fel, láthatja a férje, belőle is kofa lett már. Két héttel azelőtt, amikor nagytakarítást csinált a kamrában, megtalálta azt a csomag faszeget, amit a férje eltett egyszer, hogy majd jó lehet még az, s elcserélte azért a darab szalonnáért, amelyből olyan jóízűen ettek. Emlékszik rá, hogy a férje jól behintette piros paprikával. A padláson meg összeszedte a rás. polyokat és a piacon kapott érte egy darab sátorlapot, s abból varrt Pityunak hátitáskát mert azelőtt hóna alatt hordta az iskolába a könyveit, a tolltartót pedig a zsebében ... Koszfa Rozália Portré-vázlat Munkában vagyok Muesi József Nagy munkában vagyok én ám! Ezért pihen most a tréfám. Van egy nagy-nagy gesztenyefánk, száz gyümölcse tekint le ránk. Azt gondoltam, megszámlálom, hány gesztenye ül az ágon. Kettő, négy, hat, kilencvennégy.« — Majd megfázol, kabátot végy! — Dél felöl jön a borulás. — Kukucska kell, hogy jobban láss? Föltettem a pápaszemet, úgy számláltam minden szemet. Egyszer aztán surranás, zuttyl, okulárém a földre hullt. Eltörött az üveg, szára, ez lett a nagy munka ára. Félbeszakadt a nagy munkám, talán tied már a tréfám. 1946 nyara. Olyan kövér pénztárcát hordtak a férfiak, hogy alig bírták begyömöszölni a bel. ső zsebükbe. Az asszonyok a kötényük alá, derekukra köttöt zacskóba, s a piaci kosarak aljára gyűrték a papírpénzt, hogy keresgélés nélkül belemarkolhassanak, ha valahol mégis adnak érte valamit. De ez nagyon ritka eset volt; aki árult valamit, ajkbiggyesztve rándította meg a vállát, ha pénzért akart valaki vásárolni. — Ugyan minek az nekem? — Kitörülhetem vele a fenekemet. — Égne el az is, aki csinálja. A téli esték kártya-csatáinál sem kellett senkinek. A fémpénzt használták értékkifejezőnek, de nem a címletek szerint, hanem darabszámra. Ha valaki elvesztette az utolsó darabot is összeöntötték az egészet, azután újra szétosztották és folytatták a partit. Az ősi társadalomhoz hasonlóan cserekereskedelem alakult ki, s abban az általános értékmérő a tojás volt. Bizonyára azért, mert fontos a létfenntartáshoz és a nagysága olyan, hogy kisebb árucikkek értéke is mérhető vele. A pénznek akkor már csak a csábja volt meg, mely abból táplálkozott, hogy a háború előtt tízhúsz pengőért egy hétig kel. ' lett dolgoznia a munkásnak, és a két fillérre is vigyá- < zott, hogy jusson valami a i A testet öltött Szépség Egy elbeszélés és egy film nyomában kifejezni ezt a zárt világot? Visconti nehéz dologra vállalkozott. Hiszen Thomas Mann követelménye az, hogy mélységükről hozzuk elő a gondolatokat, minimális eseményből, a legmagasabb szinten általánosítsunk, úgy, hogy a gondolati kivetítés mégse veszthesse el valóságtalaját. Visconti csak ennek tudatában nyúlhatott Thomas Mannhoz, s ami az írónál betű, nála kép- látható mozgás, tenger, arc és kéz és zene kellett legyen. Visconti tökéletesen ráérzett a manni miliőre, lelki feszültség vetítődik a képekbe, szépség, szenvedély és borzalom kavarog, fáj dal- mas-halkan, visszafogott halálosan. És két ember kellett még: a Szépség megtestesítője Tadzio, vagyis Björn Andersen, aki szőke és kék szemű, karcsú és kecses mozgású, olyan kifinomult szépség, mintha nem e világról való lenne; s a másik Gusztáv Aschenbach, Dirk Bogarde, közönséges formátumú, de rendkívüli intellektussal és érzelmi han- goltsággal rendelkező művész (vagy professzor, mindegy), ember, aki szenvedélyesen vágyik legbensőbb énjében a Szépre. Az az ember, aki csak úgy találhatja meg a Szépséget, hogy rácsodálkozzon, és szó nélkül pusztuljon el. „Gusztáv Aschenbach költője volt mindazoknak, akik a kimerülés határán dolgoznak, akik már roskadoznak a teher alatt, de még tartják magukat.;. az akarat mámorában, okosan gazdálkodva, legalább egy időre meg tudják szerezni a nagyság hatóképességét.” (uo. 66 1.) Ennek az embernek sorsát érezhettük át Dirk Bogarde játékában. Aschenbach mögött leélt élet áll, szerelme vágya a Szépségé. Tadzionak csak annyi köze van hozzá, hogy éppen ő, aki láttatni engedi ezt a Szépséget; Tadzio az életbe csöppent görög szobor, a tövishúzó fiú, aiki így életben fájdalmasabban távoli minden szobornál, valóságában hatalmasabb, és megalázóbb a másiknak, a Szépség szerelmesének. Az a szerelem, mellyel e kapcsolat nélküli kapcsolat jelölhető valahogy, önmagában patologikus lenne, homoszexualitássá csappanna. De Thomas Mannái „a patologikus csak mint eszköz vonulhat be a költőibe szellemi, poetikus, szimbolikus célból.” (uo. 66. 1.) Visconti Thomas Mannhoz méltó tapintattal bánik a patalógikus élemmel. Célja egyenlő a novelláéval: az ember a Szépség átélésében lehet emberi igazán, az emberinek azon szóhasználatában, melyet oly szenvedélyesen áhít Tonio Kroger, és halálosan kíván Gusztáv Aschen, bach ..., mely megrendíti és szólni készteti a gondolkodót, Thomas Mannt, Viscontit, mely egyszersmind táplálja, elveszíti és igazolja az embert. H. É. M ert csak a Szépség, jól jegyezd meg, Pha- idrosz, egyedül a Szépség isteni és látható egyben, s így hát az az Érzékelő útja, kicsi Phaidrosz, a művésznek az útja, az Eszméhez. De hiszed-e vajon, kedvesem, hogy valaha bölcsességre és férfiméltóságra juthat az olyan, aki az érzékek útján törekszik eszmeiségre? Avagy inkább az a hited (rád bízom a döntést), hogy ez a kies ösvény a veszedelem, tévelygés, a vétek útja, amely szükségképpen - ingoványba visz? Mert tudnod kell, hogy mi, költők, a Szépség útját nem járhatjuk, csakis úgy, ha Érosz csatlakozik mellénk és szegődik vezetőnkül, és legyünk bár hősök a magunk módján, és edzett lelkű katonák, mégis asszonyokhoz vagyunk hasonlók, mert szenvedély tesz naggyá és szerelem, a mi örök vágyunk, ez a mi kéjünk és a mi gyalázatunk” — töpreng Gusztáv Aschenbach az író, a fertőzött, rothadás-szagű, kétségbeejtő Velencében. Utoljára ad Thomas Mann kibontott gondolatokat ' Aschenbach szájába — a halál előtt. Honnan jönnek ezek a szavak? Thomas Mann egyik legmélyebb problémája, mely személyiségét Is teljesen átjárta, szinte egész életművére kihatőan: a művész és a nem művész. a felfokozott intellektussal és szenvedélyes érzelmi mélységekkel áldott és átkozott élet különbözőségének ellentmondása, az általános, nem feltétlen pejoratív értelemben vett ’ hétköznapival szemben. „Mert egyénileg véve Is, a művészet felfokozott élet. Mélyebben boldogít, gyorsabban felemészt” — írja valahol Mann. Tehát nem a két élet külső konfliktusáról van szó, hanem arról a belsőről, ami a művész egyéniségében látványosság nélkül zajlik. Az 1912 szeptemberében megjelent Der Tod in Vénedig visszafogottabb és érettebb változata az 1903-ban (Trisztán című második no- velláskötetben) megjelent Tonio Kröger-nek. „A kompozíció, mint Mann is megírta, voltaképp a Tonio Kroger, még egyszer, magasabb síkon elbeszélve.” (Pók Lajos: Thomas Miann világa, Európa Könyvkiadó Budapest, 1969. 64—65 1.) A Halál Velencében eseménytelenebb a Tonio Krö- gemél, gondolatilag koncentráltabb, mélyebb, és még intímebb. Cselekménye egy mondatban kifejezhető: Gusztáv Aschenbach író elutazik Velencébe, találkozik a Szépséggel és rwghal, a kolerajárvány pusztította városban. Minden, ami ezen túl történik, a gondolkodás, érzelem, az idegrendszer történése, melynek kifejezője a novella, azaz az írott sorok együttese, tökéletes forma. Mennyiben képes a film
