Békés Megyei Népújság, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
■ ■ KOROS TA J KULTURÁLIS MELLÉKLET Hogy kevesebben értsék?! /■j z ember csak a / / szemét kap■I5x7 / „íriszt, (ly V „Euphonia-”’. „Musica arcai- ca”~ „Intervall!”™ „Chanson nostalgique”... „Senecae Sententiae”™ „Quintette a üati”™ „Concerto liri. co”... „Piccola Introduzione” és így tovább, tetszés szerinti mennyiségben. Nem esi gázom tovább az olvasó érdeklődését: hang- versenyéletünk és a rádió komolyzenei műsorszámainak címeiből állítottam ösz- sze kapásból egy kis csokor. latin nyelvű ^nemzetközisége” ellen is. Egészen másról van itt szó: pontosabban két dolog, ról. Az egyik a magyar nyelv tisztelete, amelyről épp mostanság oly jólasően sokat hallhattunk — olvashattunk a rádióban, tévében, és az újságokban. Azé a nyelvé, melyen egykor Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Radnóti, Babits, Kosztolányi szólt a nemzethez; e amely nem utolsósorban: ra valót Zeneszerzőink egy része ugyanis az utóbbi időben sajátos divatnak hódol: idegen — legtöbbször latin, olasz, francia — nyelvű címekkel ruházzál fel alkotásait Hovatovább olyan érzés lesz úrrá az igényes muzsika hazai hívein, mintha egyes zeneszerzők nem is számukra, az itthoni közönség számára, hanem egymásnak, a szűkkörű szakmának” komponálnának, olyan kortársi zeneművek címeit hordozza, mint teszem azt a „Feltámadott a tenger”, a „Hősi ének”, „A tűz márciusa” — de megemlíthetném Kodály „Marosszéki táncait” is, amely anélkül vált maradandó zenei kincsünkké, hogy szerzője ezt a címet adta volna neki. „Les «Sauses de Marosszék”. Másrészt meg kell említenem az idegen címhasználat kultúrpolitikai vonatkozásait is. Szinte közhellyé vált már a komolyzene képviselőinek az a panasza, hogy a nagyközönség alig- alig érdeklődik alkotásaik iránt hogy szellemi fakadók tátong az igényes kortársi zene és a tömegigény között Nincs mód itt annak elemziésére, sőt felsorolására sem, milyen okok, mely tényezők kölcsönhatása szülte a mai helyzetet; tény, hogy az általános műveltségi színvonal, a zenei közízlés elmaradottsága és konzer- vatizmusa a fő ekeik közt szerepel. Ez azonban csak növeli a kérdés időszerűségét: vajon mit tesznek zeneszerzőink a tömegekhez való közelebb kerülésért? Félreértés ne essék: Senki nem kívánja, hogy együgyű vulgárdemokratizmus sekel.vés ít-se el eszköztárukat s befolyásolja alkotásaik Sülé István Az E'ba völgye „megjceresztelését”. De az se lehet érdekük, hogy műveik idegen hangzású címével eleve elriasszák a közeledőket. Mert hogyan képzelhető el annak a — még oly értékes! — zenének a meghallgatása is, melynek már a címét sem érteni?! Jó lenne elgondolkozni a fentieken Az embereket sokféle kulturálódási lehe. tőség vonzza, nagy a szellemi konkurrencia. Köny- nyen megeshet hogy zeneszerzőinknek is az a sors jut osztályrészül, melyet Kodály egyik, Ady-versre komponált kórusának címe sugall: „Akik mindig elkésnek”.» Kerekes Gábor Szarvasi harangszó Káldi János ötödször szól már e vasárnapon. Az ágy szélén ülve hallgatom. A hangja, akár valami finom csipke, fennakadva leng keményen, hidkarfán, ágakon. Nem a harang, nem az imádkozik. Mondja a magáét Tessedik. Mert itt: mindig ő zeng, ö beszél. Az idő zúgó fátylaiban szavát fényesíti a szel Féktávolságon belül vagy éppenséggel a külföldi piac befolyásolná elsősor. ban alkotómunkájukat. Persze, a „nőmén” ezúttal korántsem jelent feltétlenül „oment”-t: a cím és a zenemű esztétikai értéke közt hiába is kutatnánk bármiféle merev összefüggést. Tetszetős vagy éppenséggel „magyaros” cím is rejthet silány fércművet: másrészt ki merné kétségbevonni a „Les Preludes”, a Cantata profana” vagy a „Psalmus hungaricus” páratlan értékeit? Csakhogy az ilyen klasszikus kivételek nem válhatnak szabállyá, nem szentesíthetik az idegen címhasználat napjainkban meghonosodott túlburjánzását Na és a „szimfónia”? A „koncert”, az „opera”, a „szvit” — s a példák oldalakon át sorolhatók —, talán már e szavak használata is kozmopolitizmusnak minősül? Szó sincs róla! — sietek megnyugtatni a könnyen ijedőket. Nem a meghonosodott és a megfelelő magyar szóval nem helyettesíthető szavak, kifejezések ellen tiltakozom. Magam is csak mosolyogni tudnék az olyan nacionalista kivagyiságon, amely a rádiót és a motort, vagy az eposzt és a szonettet is száműzni kívánja nyeL vünkből, mint ahogyan esztelen ség lenne kifogást emelni az orvostudomány — Várjatok, teszek föl egy kávét, ne menjetek el addig, míg azt meg nem isszuk. — A, nem zavarunk, a kedves feleséged is... — kászálódott az egyik. —- Ugyan, ne rohanjatok, a mozinak még nincs vége, s mire a gyerekekkel „hazakirakatozik” régen otthon vagytok. Néhány •perc, addig itt vannak a mai lapok, bogarásszátok! — Kiment... A másik kettő kelletlenül nyúlt az újságok után. — 109 halálos baleset az elmúlt... — Na, és mit mond neked ez a szám? Mögé látsz, érzed a tragédiát? — szólt közben a másik gúnyosan ... — Nézd, lehet, hogy neked egyszerű nyelvtani fogalom ... „Mennyi? Száz- kilenc, tőszámnév.. — Nincs igazatok — tért vissza a harmadik, kezét törölgetve. — Az nem százkilenc, tehát nem egyszer százkilenc baleset, hanem száz- kilencszer egy, mindegyik egy-egy külön tragédia. A másik kettő közelebb hajolt, de csak udvarias érdeklődés volt az arcukon. — Nem értem... — bizonytalankodott az egyik. — Várjatok csak egy kicsit! — Letelepedett, cigarettával kínálta a másik kettőt. Rágyújtottak. — Én, ebből a 109-ből, láttam egyet... és mondhatom nektek, örök életre... Nehéz azt úgy elmondani, mert az csak egy pillanat az egész. Ami előtte van az a hosszú, s ami utána, az meg örökre ... Meg az ember úgy van ezzel, hogy azt hiszi, az ő személye fontosabb, mint az eset, s az esetben a baleset szereplőié. Most úgy mondom el nektek, ahogy történt. De hiába; csak magamból kell kiindulnom, helyesebben a magam szituációjából. — Tehát?... — Várjatok, a kávé! — Húzzad ki, a fene egye meg, hadd hüljön... — Nos? — Tehát jöttem hazafelé. Olyan kellemesen- fáradtan, amikor az ember elereszti magát, nézelődik is. Az új bérházak között jöttem, a -nap már eltűnt a magas épülethasábok mögött, előbújtak az emberek, gyerekek. Egy kislány is, ötéves forma, egy macskát szorongatott félmeztelen, maszatos testéhez. A macska nem érezte jól magát, morgott, mocorgóit. — Cirmi maradj már nyugodtan, mert kikapsz — mondta neki a kislány, és büntetésből megszorongatta a türelmetlen állatot ... — Gyújtsunk rá — szakította félbe hirtelen elbeszélését, és idegesen odatartotta a cigarettás dobozt. Gyorsan rágyújtottak, aztán, maguk elé nézve, hallgatagon füstöltek. — És aztán? — szólt bizonytalan, gyáva, de kíváncsi hangon az egyik... — Mondom nektek: egy pillanat... Vagy annyi sem... A macska rúgott egyet kiugrott a kislány karjaiból, és a túlsó oldalra iramodott. A kislány utána. Óriási fékcsikorgással, nem is tudom, honnan jött, egy hatalmas teherautó, fékezett és a kislányt már nem láttam. Néhány üres láda esett le ... — Kiugrott egy vérző arcú ember és beordított: — Visz- sza! Óvatosan a jó istenit!!! — Nem tudom, hogyan jutottam oda... A bal első kerék lassan visz- szament a kislány testéről, aki nagyon mozdulatlan volt. A kis keze is, meg a kis lábai is összevissza voltak... — Hej barátaim, nagyon halott volt... Aztán én azt láttam, hogy van a kis hasán egy hosszú karcolás, amit még a macska karmolt rá, és ami még fájt is neki. De annál jobban fájt neki, hogy a cicája otthagyta. Meg azt láttam még, hogy az egyik lábáról lesett a kis szandálja... Az jutott az eszembe, hogy azt fel kellene húzni a lábára, mert elveszti, és kikap otthon, meg a .cicáját is keresik... — A fenét, nem mondom tovább. Az egész nem is így volt, igazán!!! — Az ember csak magával törődik; én is eloldalogtam onnan, amikor szirénázott a mentőautó. — Az a baj ... oda kellett volna szólnom, hogy: „Te kislány, ne bántsd azt a kiscicát..— akkor talán. .. — Legyintett és elhallgatott ... Ösztönösen az ajtó felé néztek... — Jöhetnének már — szólt idegesen... Mind a hárman fülelve vártak. Ternyak Ferenc Nem emlék, nem messziről üzen, jár-kel, lobog győzedelmesen. Virágot, lombot ne öljön a hő: sürgeti „a^i akácültető” most is próféta-mód, szüntelen. (Szamára e gond volt a szerelem.) Látom Is, ahogy áll, bests®. Megtestesült szenvedély. Minden növényben mosolyogd Megharcolta harcát annyi hő, bó után a konok, vad homok szelídítő je, a törhetetlen álmodo. Látom, ahogy a violaszín Alföld fölött végighömpöly ög; látom, ahogy a Körös partján fölemeli fény-ujját, s mutat oda, ahol áll, áll — verhetetlen várként — az Öntözési Főiskola! Nyarak láza Kiss Dénes Már megint a nyár a nyár! A folytonosság láza színeivel kiabál egek fedelét rázza Villámokat vet-dobál eső csipkézte tájra Virág-tűzijátékok lobbannak rügyes ágra Milliárd apró láng lobog izzó szirom-parázs Már megint a nyár a nyár A láz a láz a láz!
