Békés Megyei Népújság, 1972. augusztus (27. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-13 / 190. szám
A, ínyin — L. Oszadcaük: OKTATÁS □ ntarn Anto- novics Poszt- nyikov, a nyugdíjazás előtt ólló kimért agg. legény várakozóan hajolt meg az iroda ajtajában: — Hivatott? Az iroda tulajdonosa, egy mosolygós fiatalember felugrott az íróasztal mögül és látható örömmel nyújtotta kezét a belépő felé: — Jó napot, jó napot Anton Antanovics! Foglaljon helyet, kérem! Hogy szolgál az egészsége? — Köszönöm, kiválóan érzem magam! — válaszolt udvarias óvatossággal Poszt- nyikov, és nagy ügybuzgalommal kérdezte: — Milyen parancsokat ad? — De kérem! Parancsok? Mindjárt az első napon az új munkahelyen? Ide neveztek ki, és érdeklődni szeretnék, ez az egész — Nagyon jól tették, hogy önt nevezték ki ide — jegyezte meg udvariasan Posztnyikov. — Gratulálok, Viktor Ivánovics, saját és az egásg kollektíva nevében! •— Köszönöm, köszönöm, csak még nincs miért! — Nagynehezen sikerült az igazgatónak vállánál fogva leültetnie Posztnyikovot a bőrfotelbe, majd fel s alá járkálva az irodában előadta kérését, amelyben egy kis ravaszság is volt: — Azért kérettem, Anion Antanovics, . hogy... mivel ön már régen igazgatóhelyettesként dolgozik itt... — Nem azért mondom, de ön már a tizenkettedik igazgatóm! — lám, Lám! Éppen ezért, őszintén megmondom, nekem szükségem van az ön segítségére. Biztosan meg tudja mondani, hogyan kellene munkához látni. Mit kellene először tenni? Posztnyikov végre megértette, miért hivatta az igazgató. Arcáról eltűnt az udvarias mosoly, és fontoskodó kifejezést öltött Rövid gondolkodás után így szólt: — Ha arra kíváncsi, mit tegyen először, elmondom. Először is a külsőről, az arcáról néhány szót, ha meg nem sértem. — Hogyan? Rosszul nézek ki? — húzta össze magát ijedten az igazgató. — őszinte lehetek? — Természetesen, sőt kérem is! — Szörnyen néz ki! Egészséges arc, vidám mosoly a szemekben... Ne haragudjon meg de úgy néz ki, mint egy egészséges piros alma! — Nem értem — legyin. tett bosszúsan az igazgató. — Megmagyarázom. Az ön előtti igazgató hány éves volt? Hatvan. És ön? Ilar- mint. Érzi a különbséget? A többiek szintén érezni fogják. Nem valami szolidan néz ki. Nem elég hivatalos. Lehet egy vezetőnek ilyen kinézete? — És tényleg, milyen kinézetem van? — Túlságosan élénk, vidám. Sőt, bocsásson meg, csodálatos! — nevetett fel halkan Posztnyikov. — A vezető fáradt tekintetű legyen. És különben is úgy nézzen ki... — ön szerint hogyan kell kinéznie? — Mint egy vezető! — szakította félbe Posztnyikov. — Persze lehet másféle is... Szidor Ivánovics például mindig rosszul nézett ki. Persze úgy is végezte. Alekszej Epd fanovi cs egészen másképp nézet ki. Per. sze ő is csak volt. Nagyon nyomasztóan nézet ki Zahar Zaharovics. Csodálatosan tudott ülni... — Mit tudott? — ámult el az igazgiató, és idegesen megoldotta nyakkendőjét. — Mondom, ülni tudott Nem érti? — Posztnyikov megélénkült. — Ha akarja, akkor most újból eljátszhat juik az egész fogadást! Elejétől végig! — Rendben van! Tehát ön a látogató, én kérettem önt... — Nem kéretett! — mintha kissé meg is sértődött volna Posztnyiikav. — Nem kéretett, hanem hivatott! Bocsásson meg a kifejezésért, kéretni más alkalomból szoktak. Viktor Ivánovics levette nyakkendőjét, kigombolta ingét, és engedelmesen szólt: — Rendben van. Hivattam, és ön jön... Igaz?... — Igen, jövök, és ön ül. Üljön le! Viktor Ivánovics engédeL mesen leült az asztalhoz, és figyelmesen nézte a „látogatót”. Posztnyikov bosszúsan legyintett: — Szörnyű! Hol látott már olyan igazgatót, aki így ül? Az igazgató úgy üljön, hogy a látogató rögtön észrevegye, ez nem feleslegesen ül, ennek dolga van. Hajoljon az asztal fölé!... Ügy!... Hajtsa fejét a bal kezére, és írjon... — Mit írjak? — Amit akar! Andrej Petrovics például azt írta: „A mama maga mossa Milát”, és így tovább, a végtelenségig Ezzel mutatja hogy regeteg a munka. — De hát minek ez? Posztnyikov úgy sóhajtott, mint az olyan felnőttek, akik hiába magyaráznak valamit, a másik nem képes megérteni. De újból türelmesen kezdte magya. rázni: — Olyan tartást vegyen fel, mint aki dolgozik. A látogató bejön, ön ír. Az érzi, hogy zavarja önt, erre idegeskedni kezd; így már minden könnyebben fog menni. — De minek a látogatót megvárakoztatni? Hiszen dolga van! — Jegyezze meg egyszer s mindenkorra: dolga csak önnek van! A látogató csak tétlenkedik... Na kezdjük elölről!... Tehát bejövök, ön ül.... Viktor Ivánovics újból leült az asztalhoz, lehajtotta fejét, és egy papírlapra kezdett rajzolni. — Nem rossz! — mondta élénken Posztnyikov. — ön ül, én belépek... Viktor Ivánovics felugrott, és szívélyesen a „belépő” felé nyújtotta kezét, mondani is akart valamit, de Posztnyikov megállította: — Állj! Micsoda dolog ez? Talán azt mondtam: „Légiriadó”? Azt mondtam, belépek. Na és? Beléptem, megállók. — És én mit tegyek? — ön továbbra is ül és ír. Addig rám sem néz, még nem jelzem, hogy itt vagyok. Csak akkor emeli fel a fejét. Világos? Kezdjük mégegyeszer elölről! Viktor Ivánovics visszament az asztalhoz, Posztnyikov újra „bejött”. — Bejöttem, megállók. Most krékogok, erre emeli fel a fejét... Ne így, ez túl gyors. Sokkal lassabban, mintha nehéz volna elszakadni a gondolatoktól... Most így jó... Erre azt mondom: „Jó napot kívánok !” — Jó napot! — mondta az igazgató, és felugrott az asztaltól. — Erről szó sem lehet! csak bólintson, és mutasson a székre. Viktor Ivánovics kirúgta maga alól a széket: — Nem tudom ezt csinálni, Anton Amtonovics! Nem megy! — Hát kényszerítettem én önt? — sértődött meg Posztnyikov. — Nem tudja, ön akarta, most meg — bocsánat a kifejezésért — visszakozik. — Ugyan Anton Antono- vics! Ne haragudjon! Ha már ezek nélkül nem lehet, próbáljuk meg újra. Az igazgató megtörölte verejtékező homlokát, levetette zakóját, és az egész oktatás kezdődött elölről. — Helygs, — bólintott végül elégedetten Posztnyikov — most már rendben van. Bejöttem, köszöntem, és most folytatom: „önnel szeretnék beszélni. Két éve beadtam egy kérvényt....” Állj! Miért hallgat ön ilyen érdeklődéssel? Mintha én önnek valami szimfóniát játszanék! Jegyezze meg, nem kell ránézni az ügyfélre! Nézzen el mellette... Így most jó. Most befejezem: „Nem tudok tovább várni, a segítségét kérem...” — Persze, — élénkült meg az igazgató — természetesen segítek! — Aj-aj!— szomorodot el Posztnyikov. — Tanítga- tom, tanítgatom... Mi az, hogy segítők? ön fáradtan megtöri! az arcát, és azt mondja: „Hm, hm!” Majd mély sóhaj után mégegy- szer: „Hm, hm!” Aztán szünet, majd keményen: „Jöjjön be holnap!” — Holnap? — Hát akkor holnapután! — És aztán? — Aztán az ügyfél elfárad, és többet nem fog jönni. A tapasztalat szerint egy hónap alatt elmarad. Ha viszont nagyon állhatatos, akkor öklével az asztalra is vághat. Tud nagyot ütni? — Természetesen — mondta Viktor Ivánovics, és ráütött az asztalra. Posztnyikov jóízűen felnevetett: — Ez igen! így, bocsásson meg, a macskát szokták simogatni, nem az asztalra ütni. Erősebben! Ügy! A szemei lángoljanak! És kiabáljon: „Ne vonjon el holmi vackokkal a társadalmilag fontos dolgoktól!” Most már jobban csinálja... Végül az elkínzott Viktor Ivánovics nekitámaszkodott a szék hátának, és halkan sóhajtva mondta: — Köszönöm Anton An- tonovics az oktatást.. — Kész vagyok bármikor a segítségére lenni... — hajolt meg szerényen Posztnyikov, és várta az elbocsátó szavakat. De az igazgató nem sietett. Begombolta az ingét, felkötötte nyakkendőt, felvette a zakót majd tekintetét Posztnyikovra szegezte: — Mit akar? — Én? — csodálkozott el Posztnyikov. — Igen, igen, ön! — emelte fel hangját az igazgató és ceruzájával türelmetlenül kopogni kezdett az asztalon. — Én tulajdonképpen... — Gyorsabban! — ön keretet engem... — Hivattam! Nem kérettem, hivattam! Nem baráti összejövetel ez! Posztnyikov gyengén megremegett: — ön akart.. — Én tudom, hogy mit alkarok! De ön mit akar? — Én csak... — Akkor jöjjön holnap! — De nekem nem fontos... — Nem fontos?! — az igazgató teljes magasságában felegyenesedett, és öklével az asztalra vágott: — Ha nem fontos, akkor miért van itt? Nem látja, hogy dolgom van? Ne zavarjon a munkámban! Fontos államügyek! Tűnjön el! És ekkor Posztnyikov sokéves szolgálatának feltette koronáját. Észrevétlenül eltűnt, elpárolgott... A fiatal igazgató bosszúsan legyintett, majd arcán megjelent a széles, jóindulatú mosoly. — Vera Nyikolájevna — mondta a mikrofonba titkárnőjének*— a látogatók már régóta várakozhatnak. Kérem, jöjjenek be hozzám. Igen, igen. Nem fontos, hogy be legyenek jelentve. Mind jöjjön! Mind, csak Posztnyikov ne! Fordította; Sass Attila Marosán György új könyve: Az úton végig kell menni Visszaemlékezése’ne' els® kötete, a Tüzes kemence az eszmélés, s az osztályharc tudatos vállalásának krónikája volt, egészen a felszabadulásig. A mostani, második könyv már a küzdelmekben edzett, érett politikus sorsán át világítja meg azokat a mozzanatokat, amelyek végül is történelmi jelentőségű lépéshez, a két munkáspárt egyesüléséhez vezettek. Marosán jelen munkája az 1945—1948 közötti három esztendőt öleli fel, azt az időszakot, amikor a reakció támadásból fokozatosan védekezésbe szorult, s amikor a népi demokratikus állam minden egyes pillérét csak rendkívül bonyolult harc árán lehetett létrehozni. A szerző nagy érdeme az a közvetlen, személyes hang, amellyel mindenről szólni tud, visszaemlékezései vonzerejét elsősorban mégsem ez, hanem a szubjektív előadásmóddal párosult őszinteség adja. Nem volt könnyű eljutni odáig a szociáldemokrata pártban, hogy tisztázódjék: ki hol áll, s mit akar. Ám nem bizonyult simábbnak az a' folyamat sem, amelynek eredményeként létrejött a kommunistákkal való együttműködés. Marosán nyíltan, s más visszaemlékezéseknél sűrűn föllelhető utólagos okoskodás nélkül ír minderről, talán érzékeltetve, fölidézve azt a politikai légkört, amelyben a sodró lendületű események lezajlottak. Jó érzéke van a tömörítéshez, a lényeg megragadásához — a kisgazdák vezérével, Nagy Ferenccel folytatott rövid Párbeszéde például alig '... V... . .. . 4b Hajnóczy Vilmos Munkás fiú több egy oldalnál, de mindent közöl az akkori kisgazda taktika jellemzőiről — s ezért könyve letehe- tetlenül izgalmas. Amit eddig elmond, tunk, jelzi ugyan a mű értékeit, de igazi rangját nem mutatja meg. E rang abban van, hogy szinte észrevétlenül, de valójában minden esemény mögött megmutatja a mozgatóeröket, azokat a politikai szándékokat, amelyek — akár a földosztásról, akár a csendőrség fölszámolásáról, az államosításról, a forint megteremtéséről legyen is szó — hol rejtve, hol nyíltan drámaivá tették a hatalomért folytatott küzdelmet. Az idősebbek előtt aligha szükséges bizonygatni, hogy 1945-ben, 46-ban, de még 1947-ben is sokféle játszmát vitt a belső és külső reakció, ám a fiatalabbaknak ez már tananyag csupán. A szerző — a szemtanú szenvedélyességével, s a politikus józan okosságával — lefújja a tananyagra ülepedett port, s meggyőzően rajzolja fel azok képét, akik a barikád egyik meg másik oldalán sorakoznak fel. Régmúlt ugyan, de előadásában jelenné válik, érdeklődőből társsá téve az olvasót, mert nemcsak értelmi, hanem érzelmi azonosulást is kivált az a három esztendő, amelyet hőskorszaknak neveznek. Mint Marosán könyve is bizonyítja, nem alaptalanul. A teremtés korszaka volt ez, káosszal, fájdalmakkal, kudarcokkal, de persze a győzelmek, a tettek, a haladás boldogságával is. Marosán nem röstel- li érzelmeit, elfogódottan vall arról, mi minden játszódott le az emberben, aki alakítója és viselője volt egy személyben az eseményeknek. Objektív okok sorával, s ugyanakkor a részes szubjektivitásával Igazolja az egyesülés történelmi szükségszerűségét, a magyar munkásosztály egységének megteremtését. Nem volt ez diadalmenet; szívós, sűrűn éles, nem egyszer a kommunisták és a szociáldemokraták közötti kölcsönös vádaskodással nehezített harc gyümölcseként jött létre. A szerző valósághűen húzza meg a frontvonalakat, nem fűz utólagos magyarázatokat semmihez. Hiszi — s igaza van —, hogy a tények önmagukért beszélnek. Nevek, s hozzájuk kapcsolódó tettek, állásfoglalások sora vonul fel előttünk, sok minden olyasmi, amiben magunk is — középkorúak és idősebbek — résztvevők voltunk. Ez tenné, hogy fontos számunkra a könyv? Minden bizony- nyaj ez is. Ám még Inkább az, hogy ami lapjain szerepel, az minden apró és nagy mozzanatában a magunk, az új Magyarország történelme. Marosán György munkáját a Magvető Könyvkiadó jelentette meg. M. O.
