Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-30 / 178. szám
UNALMAS? Pénteken este a Csemegében, Békéscsabán. Fél 8. A felvágottak pultjánál állunk vagy öten. Az eladónő — miután kiszolgálta ismerősét — nyugodt csevegésbe kezd arról, hogy valaki vagy valakik kétszobás, gázos lakásba költöztek. Cseveg. Mi ácsorgunk. Egy perce. (Amikor mindenki siet, iszonyú hosszú idő két perc is.) Mielőtt a harmadik percbe Minősítő tanfolyam hegesztőknek A kohó- és gépipari miniszter 37Í969- számú \ rendelete előírja a hegesztett szerkezetek igen szigorú osztályba sorolását, illetve az e szerkezetek előállításán dolgozó hegesztők kötelező minősítését Ezt egyrészt a biztonsági követelmények, illetve az ipar egyre fokozódó igényei tették szükségessé. A hegesztők azonban eddig legfeljebb csak Budapesten végezhettek olyan tanfolyamot, amely után minősítő vizsgát tehettek annak érdekében, hogy elnyerjék a ma már rangot is jelentő osztályozási rendszer valamelyik szükséges fokozatát. A képzés eddigi körülményességé és vontatottsága miatt megyénk ipari üzemei nem egyszer kénytelenek voltak nagyon előnyös szerződéseket elszalasztani amiatt, hogy nem volt megfelelő számú minősített hegesztőjük. A Gépipari Tudományos Egyesület Békés megyei szervezete, (hogy változtatni lehessen ezen az állapoton), augusztus elsején induló kéthetes tanfolyamot szervezett, amelynek résztvevői — mintegy 20-an — a képzés befejezése után az acéllemezek villamos ivhegesztéséhez szükséges minősítő vizsgát tesznek. vegét, pedig mennyi levegő volt körülötte és milyen éles. Mintha apró tűket lélegzett volna. Tenyere vérzett... Teste csuromvizes volt, egyik cipője leesett a lábáról. — Nem bírom. Most már igazán nem bírom tovább. Frisch is erre gondolt. Mit kezdjen ezzel az őrülttel? Nem esik le. Ha leállítaná a motort és fejbecsapná hirtelen valami, vei? De mivel?... A szigetet, amely csupa éles és hatalmas sziklából állt, csak később vette észre. De amikor észrevette, terve már készen volt. Teljes sebességgel olyan közel rohan el a szikla mellett, hogy az lesodorja majd a potyautast. Csak az a fontos, hogy pontosan vezesse a csónakot. Frisch boldogan állapította meg, éjjel, sötétben, egy olyan átjárón is elvezetné ezt a nagyszerű motort, ahol egy-egy ujjnyi távolság van csak a két part és a csónak pereme között. Szász észrevette, hogy Frisch a csónakot a sziget felé kormányozza. Abból a szögből, ahogyan a sziklák felé fordult. Dániel újabb fortélyt sejtett... A sziklák rohamosan közeledtek. Olyan érzése volt, mintha ők egy helyben állnának és a sziklák rohannának feléjük. Alig harminc méterre lehettek, amikor Szász rájött Frisch tervére. „Jaj, végem !” Döbbent agyába a felismerés. Nincs más megoldás, le kell szakadnia a csónakról. Minden srejét összeszedve, lábával óriá. kezdene, dühöm leplezve, megkérdezem. — Szabad lenne kémem 10 deka párizsit? Rám se néz. Csak utánanyúl a párizsinak, és vág. Csúnyán vág. És arcot is hozzá. Ugyanakkor a pénztárnál. A nagylány, aki a pénztárgépet kezeli, kiragadja a kezemből a kosarat. A joghurtos pohár fej- re&ll. Felszisszenek. — Majdnem kidőlt — mondom. A pénztárgépet kezelő nagylány megvetően rámnéz: — Nem megy az olyan köny- nyen. Közben fizetnék, de nem lehet, mert a pénzt kezelő nagylány éppen arról beszélget valakivel, hogy... Azért sem hallgatóztam! O A postán. Nem mondom meg, hol. Egyetlen ablaknál van félrehúzva a függöny, ami azt jelenti: tessék, itt vagyok, hozhatja a leveleit. Délután van. Hőség és a csúcsforgalom előtt. A többi ablak lefüggönyözve. Jobban odasandítok. A postai nagylány komótosan és élvezettel fagylaltot nyal. Hogy az ablak előtt többen is toporognák, idegeskednek, sietnének?! Látszik, hogy nem érdekli. Neki melege van ... Vagy öt percet csúsztatott az «r- ebédidőből^ Vésztjóslóan sokat beszélünk. Mindenki szövegel. Hogy volt a hétvége, hogy érzi magát a Zsiguli, vagy a Trabant? (Trabant? Hát az is egy sikk ma már?) Hogy ad pacsit Góliát, a hosszú fülű öleb, akinek ősatyja ott csaholt a mohácsi csatában, de a szultán tevéi rá se hederítettek: hogy Bözsike kivel volt és kivel nem a beat- balhén — ésatöbbi, ésatöbbi.. És közben remekül telik az idő, és akinek nem tetszik a dolog, ne zaklassa a dolgozókat azzal — hogy dolgozzanak is valami keveset, a látszat kedvéért. S. E. sit lökött a jármű hátsó felén, és ■ elengedte a csónak peremét. A szédítő sebesség valósággal • belebombázta a tengerbe. Fuldo- ! kolva, vizet nyelve jött fel a: felszínre, és amikor felért, hal- ■ lotta a semmihez * sem fogható 5 zajt, a robbanás iszonyatos dör- i renését, amely megremegtette a 5 levegőt. Szeme előtt a szikla j lángba borulva égett, füst, per- > nye úszott a levegőben. ■ A csónakot Szász taszítása ki- C billentette eredeti irányából, és: a kormánnyal Frisch ezt már ■ nem tudta kiigazítani. A csónak ! a sziklának ütközött és felrob- j bánt. A csónak orr-részében levő ; benzintartályok szinte atomjaira ; vágták széjjel a motort. Szász a j sziget egy távolabbi pontjáig: úszott, és kimászott a vízből. ; Nem ment a szerencsétlenség • színhelyére. Leült az egyik, a S tengervíztől ovális alakúvá nyal- S dosott kőre, és hosszú ideig nem : gondolt senkire és semmire. A • távolból motorosok közeledtek. ■ Dániel nyugodtan nézett feléjük. : — Hogy mi történt? Baleset. Szász hanvattfeküdt és hu- S nyorogva nézte a napot, az eget, ! a fehér felhőfoltokat. Ép tényé- § rét szeme elé emelte, s ujjai kö- [ zül engedte be lassan magához : a fényt. Szelleme végigjárta éle- : tének labirintusait, még egyszer ■ végigsiklott az éveken, s azo- ! kon a titokzatos utakon, amelyek ; idáig vezették. Egész lénye a tá- • volság után sóvárgott, s ezért : régi emlékeket idézett fel, hogy j betakarja magában a tüzet, s le- | csillapítsa szívét. (Vége) S zülővárosóm OrosKá- za. Jó ugyan, ha néha elfelejtem, de az is jó, ha nem felejt el. Szeretjük egymást meg nem * is; talán mostanában kötöttünk igazi kompromisszumot. Nem is tudom, miért kell leírnom ezt, de ha az ember a gyermekkorával találkozik, tehet bármit, nosztalgiát érez, átéli újra régi álmait, és persze azonnal megállapítja: milyen kevés is valósult meg azokból. Pedig a szülőváros erről nem nagyon tehet. Mert a város csak olyan, amilyenné a benne lakó emberek formálják; olyan az arca, olyan a szelleme. Emlékszem, Orosházát mindig úgy emlegették, hogy kulturált község. Hangja is volt, az, hogy „a legnagyobb magyar falu”. A harmincas években megélt itt két napilap, egy hetilap, három-négy dalárda, filharmonikus zenekar, gimnázium, iskolák, több mozi és váin- dorszíntársulat. De ezeket a mával összemérni nem lehet. Harminc-negyven év alatt egész arcát megváltoztatta és megváltoztatta a szellemét is. Hogy miként és hogyan — most nem érdekes. A történelem vihara és érlelő ereje Orosházát sem kerülte el, a „legnagyobb magyar faluból” Békés megye — legalább is nagyságban — második városa lett. A szülővárosom. És be kell vallanom, szeretem én. Az a baj, hogy sokszor túlságosan is, és felruházom olyan tulajdonságokkal, amelyek nem sajátjai még. Szebbé álmodom és jobbá az embereket is, az utcákat is, és közeli gyöngyszemét, Gyopárosfürdőt is. Ahová annyiszor kivitt az anyám a strandra, vagy ismerősök kertjébe szalonnát sütni, cseresznyét szedni. Százkilencvenöt éves az evangélikus templom tornya. Oda indultam a napokban, kánikulában, szívgyengítő párás levegőben megnézni, milyen a város fentről? Milyen most a város? A régit, a harminc év előttit jól ismerem. Nyaranta, vagy amíg jó idő volt, a csodák és rejtelmek vára volt ez a torony, s mert szerettek az öreg harangozók, sokszor fent lehettem. Egyszer korán reggel másztam fel a falépcsőkön. Mondták, hogy tiszta, szép időben idelátszanak a világosi hegyek. Rajongtam a hegyekért, de a látvány minden elképzelésemet felülmúlta. Pusztaföldvár felett jól kivehető, kékszínű cikkcakkos tetejű vonulat: mintha egy távoli ország varázshegye lenne ... Azóta láttam már a Magas Tátrát is, az sem volt szebb. Ám ne kalandozzunk térben és időben, mert ez a mostani, harminc év utáni találkozás is volt olyan izgalmas, mint az a régi. Fekete István harangozó jön velem. Fél tizenegy, a torony aljában hűvös, kellemes a levegő. Megyünk felfelé. Mondja, hogy vigyázzak, most egy sima palló következik, az óra mellett, aztán újra lépcsők. De már felesleges minden figyelmeztetés. sötétben is feltalálnék, emlékszem minden fordulóra, az óra félelmetes ketyegése sem új már, és köteleken lógó hatalmas kövek sem idegenek; harminc éve, amikor felfelé néztem, borzongva siettem a lépcsőn, nehogy rámzuhanjanak. .. Azóta a kötél is a régi, a vaskapcsok is, az óra is, a falépcsők is, a torony is. Százkilencvenöt évesek. Harminchárom éves volt a falu, amikor építették. Negyven méter magas, másfél méteres falakkal: a kor építészetének remeke. Krónika őrzi, hogy egyetlen év alatt építették fel az orosháziak, és később ugyancsak egy esztendő alatt a templomot, pedig Szolnokról, Szegedről, Aradról, Pestről fuvarozták a rengeteg építőanyagot. Az első pihenő az őrszoba. Fadikó, ott aludt a tűzoltó, az egyik ablakmélyedésben meg a harangozó. Nem sokat pihenhetett, negyedóránként kellett kimásznia a torony erkélyére, hogy annak négy sarkában megfújja a szarukürtöt, annyiszor, ahány negyed, vagy egész óra telt el. A haranglábak alatt visz a lépcső. A nagyharang főgerendáján vésett betűk: Szász Gere 1863. Ki lehetett? Fekete István nem tudja. Egy a sok előd közül. Sírkőnél maradandóbb ez a felirat... Még öt vagy hat lépcsőfok és elém tárul a város. Ahogy harminc éve. Sistereg, tündököl a nap, szembe vág a fény, csak úgy káprázok belé. Kapaszkodom a régi vaskorlátba, pedig huszonegynéhány méter csak a föld, mégis olyan magas ez, mint régen, A déli oldalon állunk. Tótkomlós felé látni innen, párás-poros a levegő. Kardoskút alatt aratnak, égigszálló, fehér porfelhő jelzi, hogy kombájnsereg araszol odalent. Nyugatra a Huba utcai házak, modernek, nagyvárosiasak. Régen földre ereszkedő, nádtetős házak volt ez az utca. Mögöttük valahol Gyopárosfür- dő. Előbbre az új kultúrház kubisztikus körvonalai. Feljebb a valamikor polgári iskola tömbje, ma az I. sz. általános iskola van itt. Már északra fordulunk: a malom, a i soktonnás gabonatároló. Harminc éve két kémény volt a helyén, és a liget nagy zöld foltja látszott. Az erkély északi frontján zöld mohás a palló, a legbelső, a fal melletti le is szakadt a minap. Vigyázva kerüljük ki, aztán észak-keletre az üveggyár. Ott sík vidék volt egykor, és keletre Csorvás, a látóhatár szélén, most párafelhőben. Alattunk az új gimnázium monumentális tömbje, a régi helyén — újra a déli oldalon nézelődünk — a 2. sz. iskola új épülete, mellette a Külley-ház, talán százötven évvel öregebb. A kör bezárul, mint a harangok fölé festett, a négy világtájjal átnyilazott... Harminc év. Akkor még az öreg községháza földszintes, sárga csíkja is ott volt a mélyben, kétemeletes tanácsháza áll a helyén, és az üvegfalú tanácsterem. A Rákóczi út sarkán hiába keresném az Adler- patikát, csak fényképek és az emlékezet őrzi. Elmúlása felett a Csillag Áruház zöldkerámiás falai őrködnek, és az alakuló tér, mely ugyan elszomorítóan hepehupás, gazos, de egyszer azt is rendbe hozza a rendet teremtő akarat. Dél van. Még egy pillantás a térre, ahol valamikor a lebontott Alföld Szálló sárga falai végigélték a város száz esztendejét, és akaratlanul is arra gondolok: lesz-e a helyért büszke szálloda? Mondják, készül már a terv. Sistereg a hőség. Tizenkettőt üt a kalapács a nagyharangon, de a harangozó már nem jelzi az időt. A kürtöt a múzeumba vitték. Aztán zúgnak a harangok, de villanymotor hajtja már azokat is Sasa Ervin TORONYBÓL A VÁROS
