Békés Megyei Népújság, 1972. július (27. évfolyam, 153-178. szám)
1972-07-25 / 173. szám
Borisz Szpasszkíj, a világbajnok — közelről A müncheni raft előtt — néhány olimpiai furcsaság Talán nincs Is olyan ember a i világon, aki sakkozik — s ne ismer- | né Borisz Szpasszkij szovjet sakk- ' világbajnok nevét. S hogy mégis hetekkel, vagy hónapokkal a világ- bajnoki párosmérkőzést megelőzően Bobby Fischer amerikai világbajnok nevétől volt hangos a világsajtó, az annak tudható be, hogy a találkozó nem éppen jelentéktelen j különdijait (nyolcmillió forintnak megfelelő valutát) Fischer harcolta ki. ö volt, aki vállalta az ezzel járó — a számára is bizonyára kellemetlen alkudozásokat, a népszerűtlenséget, a meg nem értők türelmetlen támadásait, sértegetéseit — kettőjük érdekében. Bár Szpasszkij világraszóló sikerei nem ismeretlenek olvasóink előtt, mégis azok számára, akik később „kapcsolták be készüléküket”, bizonyára hasznos lesz röviden ismertetni sakk-pályafutását. Kezdjük talán Alexej Szamoljov, a Junoszty című szépirodalmi folyóiratban Üt önmagához — a világbajnokot bemutató — írásából kiragadott rész ismertetésével: „Tíz éves korában I. o. versenyző, tizennyolc éves, amikor ifjúsági világbajnok és harminckét éves, amikor a földgolyó legjobb sakkozója. Ritka sakkozói képességei már kora gyermekkorában megnyilvánultak. A fizikai sportokban is tehetséges volt: nagy reményekre jogosított, mint magasugró, kitűnően úszott, öklözött. Ifjúsági sakkvilágbajnok, nemzetközi nagymester, 180 cm magasan viszi a lécet, „jóképű”. Szerény, jól nevelt, olvasott — ilyen meghatóan írtak azokban az években róla. De ez a „harmonikusan fejlett fiatalember’! bonyolultabb és ellentmondásosabb volt. Mintha nem ismerte volna a gondokat, mintha élete felhőtlen lenne, mintha a természettől a nagy tehetséghez nagy akaraterőt is kapott volna, a kutató állhatatosságát, s a munka szeretetét, a különböző akadályok legyőzéséhez szükséges szilárdságot. De Borisz tehetsége egyáltalán nem kőszilárdságú jellembe ágyazódott! Nem tudott naponta 1 hosszú órákat foglalkozni a sakkal, bár voltak „mániákusan” fekete-fehér napjai — semmi a sakkon kívül; voltak másfajta hetei — minden szín a fekete-fehéren kívül, minden, kerülve a sakkot. Néha undorította a sakkharc kegyetlensége. önérzetes, önkritikus a végtelenségig, túlságosan érős szemrehányást tesz magának az elmulasztott lehetőségek után. A játszma befejezését követő benyomásai hosszan megmaradnak. Kiegyensúlyozatlan, a legfontosabb versenyek finisében; mindent képes elveszíteni. Így volt az I95fl-ban Rigában és 1961-ben Moszkvában, amikor Szpasszkij 6 évre kizárta magát a legmagasabb sakkcím követelőinek sorából. Jó oktatói voltak: V. G. Zak, A. K. Tolus, J. Z. Bonda- revszkij. A sakk nevelte, amely nemcsak a gondolkodás önállóságát fejleszti, de jellemszilárdságát is. De semmi sem segített volna rajta, ha önmagában nem találta volna meg az átalakulás magvát, ha nem lett volna meg benne az önművelés képessége, a könyörtelen önkontroll, az önmagához való őszinteség." ■ i í M. Tál írta, hogy 1965-ben a három párosmérkőzésen — Kérész, Geller és Tál ellen — három Szpasszkijt láthattunk: Szpasszkijt a stratégát, Szpasszkijt, a taktikust és azt a Szpasszkijt, aki a technikai elemekre alapozott. .........Ráhangolódva” a különböző ellenfelekre, bizonyos mértékig eltávolodott önmagától. De nem ez a fő oka, hogy Szapsszkij kénytelen sokban megváltoztatni természetét, alkotói egyéniségét, eltávolodni önmagától, és hogy komoly válságba került. H ogy kikerüljön a válságból, Szpasszkij nak önmagában és a sakkban rendet kellett teremtenie, mintegy „kívülről” szemlélve önmagát. A versenyek kockázatukkal, hajrájukkal és egyéb „csábításokkal" , kevésbé feleltek meg ennek. Es Szpasszkij inkább az egyedüllétet, a visszavonulást választotta. . i. A hivatásokhoz és ezek során t saját világbajnoki hivatásához is blzonyoa elfogultsággal viszonyul, őszinte tiszteletét vívják ki azok az emberek, akik jól csinálják dolgukat, azok a mesterek, akik teljesen „megvalósítják’! magukat. Emlékszem, egyszer így fogalmazta meg krédóját: „az élet bármilyen körülménye között hű maradni igazi énünkhöz, kifejezni magunkat a végsőkig, önmagunkat teljesen megvalósítani.” Számtalan szovjet és nemzetközi mesterversenyt nyert meg. Természetesen voltak mérsékelt szereplései is. Többször tett kísérletet a világbajnoki cím elhódítására. Kétszer sikerült eljutnia a világbajnok-jelöltségig. A világbajnoki cím védője mindkét alkalommal Tigran Petorsz- ján volt — aki az akkor már 52 éves Botviniktól hódította el ezt a elmet. — Az első párosmérkőzésen (1966- ban) Petroszjan sikeresen megvédte világbajnoki címét, +4, —3, = 17 arányban. Szpasszkij azonban három év múlva ismét győzött a párosmérkőzések sorozatában a többi világbajnokjelölt ellen, és másodszor is összecsapott a világbajnokkal. Ezúttal Szpasszkij győzött (+6, —4 = 13) és elhódította a világbajnoki címet. Fischerrei tudomásunk szerint 1966-ban mérkőzött utoljára, a Santa Monica-i kétfordulós körmérkézőses „Piatigorsky’! versenyen, melyen 9 nemzetközi csúcsnagymester és Pet- roszján világbajnok vett részt. A verseny G. Piatigorsky, a világhírű csellóművész és felesége — az Egyesült Államok egyik legjobb női sakkozója — szorgalmazására jött létre megfelelő díjazással. A versenyt Szpasszkij nyerte fél ponttal előzve meg — az akkor már 4 éve (anyagi okok miatt) nem versenyző — Fischert. Az egymás elleni eredményük 1,5:0,5 Szapsszkij javára. Harmadik helyen Larsen végzett, míg a negyedik helyet Por- tisch Lajos szerezte meg. Petrosz- ján világbajnok a hatodik helyre került. Ennyit Szpasszkij múltjáról. És most kanyarodjunk vissza a világbajnoki párosmérkőzéshez. Reméljük, az amerikai viágbajnok-je- lölt felhagy a további alkudozásokkal — melyeknek a versenyasztal mellől semmi helye nincs — és a két sakkóriás, zavartalan, nagyszerű küzdelmének lehetünk tanúi. S hogy mi lesz a találkozó végeredménye? Válaszul Portisch Lajos élsakkozónk cikkének címét adjuk: „Bármelyik nyerhet — egyik sem veszíthet”, Szeles Imre Közeleg augusztus 26-a, mikor a müncheni olimpiai stadionban felgyullad az olimpiai láng, s megkezdődnek a nemes vetélkedők, melyekre négy esztendő óta készülnek a világ legt- kiválóbb sportolói. Az olimpiai és világrekordokon, az érmeken túl van egy másik — és nem kevésbé érdekes — olimpia-történet, mely arról tanúskodik, hogy számos olyan história esett meg 1896 óta, melyen szívből derülhetünk. Régi feljegyzésekben tallózva, ezekből nyújtunk át a sport és az olimpiászok barátainak néhányat. Kevesen tudják, ki alkalmazta először és melyik olimpián a vágta-számokban a terdelö rajtot 1896-ban Athénban, az első újkori olimpián, az amerikai Thomas Burke indult először térdelő rajttal. Mikor meglátta a közönség, hogyan készül neki a legrövidebb és leggyorsabb futószámnak, néhányan azt kiabálták feléje: — Örült! mire feláll a többiek már messze lesznek! Burke azonban 12 másodperces idővel győzött, és szerezte meg az újkori olimpiák első aranyérmét. Hadd jegyezzük meg: a térdelő rajtot nem ő, hanem honfitársa, Charles Sherill alkalmazta először 1888-ban. De csak az első olimpia után kezdték általánosan használni ezt a módszert. Az sem érdekleten, ha eláruljuk: kinek a nevéhez fűződik a modem olimpiák ELSŐ MEGLEPETÉSE Az első modem olimpiát rendező görögök szinte holtbiztos- ra vették, hogjy nemzeti sportágukban, a 1 diszkoszvetésben megszerzik a bajnoki címet. Valahol hiba csúszott azonban számításukba, mert az első olimpián megszületett az első nagy meglepetés. Az amerikai Robert Garret, aki életében akikor vett először kézbe diszkoszt — ókori mintára helyből — forgás nélkül —I, 29.15 méteres dobással az első helyen végzett. Bizonyára sokan kíváncsiak arra: melyik újkori olimpián VERS ENYEZHETTEK ELŐSZÖR A nők előversenyen. Társai csak akkor figyeltek fel rá, amikor a közönség lelkesen ünnepelte. Gön- czy 188 cm-es ugrással megnyerte az előversenyt. Teljesítménye két centiméterrel meghaladta az olimpiai bajnokét! Amikor sporttársai gratuláltak neki, észrevették, hogy feltűnően jó kedve van. Borgőzös leheletéből arra lehetett következtetni, hogy valahol megtalálta az eldugott palackokat.. KUTYA ÜGY Azután ide kívánkozik az olimpiai furcsaságok egyik „világcsúcsa”: az olimpiai kutya- kergetés. Mert — akár hiszik, akár nem —, ez is megesett egykoron. Az 1920-as antwerpeni olimpián történt, hogy nemhivatalos versenyszámként jegyezték fel az ominózus kutyakergietést. Az történt ugyanis, hogy amikor javában folytak az atlétikai versenyek, egy éktelenül csaholó rövid szőrű foxi jelent meg a pályán. A rendezők előibb kiabálással próbálták visszavonulásra késztetni a játékokba bekapcsolódó kutyust, de amikor látták, hogy ez nem vezet eredményre, néhányan üldözőbe vették. S mert a játékos kedvű ku- tyussal nem tudtak így sem elbánni, nemsokára a rendezők egész hadserege vonult fel a foxi ellen. Valóságos hajtóvadászat indult meg, s az izgalmas versenyt látva, bekapcsolódott a közönség is — a kutyát bíztatva! A kétségbeesett rendezőket a játékoskedvű kutya végül is megsajnálta, s elegánsan távozott a kerítés egyik hasadékán. Persze nem kis bonyodalmat okozott, hogy újra kellett kezdeni a versenyt. A „kutyafáját neki!” — dör- mögték a rendezők ... A jelenlegi atlétikai doboszá- mokban még soha senki nem jutott túl a „bűvös” 100 méteres távolságon. Sőt még meg sem' közelítették. Hiszen a gerelyhajítás jelenleg fennálló 93.80 méteres világcsúcsa is elég messze van a 100 métertől, pontosabban: 6.20 méterre van a 100 métertől És mégis ... A stockholmi 1912-es olimpiai játékok alkalmával a győztes Saaristo finn versenyző VILÁGCSÚCSOT ÁLLÍTOTT FEL 109.42 MÉTERES teljesítményével. Eláruljuk, hogy Saaristo itt említett világcsúcsa 61 méteres jobb — és 48.42 méteres balkezes dobása eredményéből tevődött össze. Ilyen versenyeket viszont már régóta nem rendeznek. A legújabb olimpiák történetéből is idézünk egy derűs históriát. Az 1948-as londoni' olimpián Forrai Árpád, a magyar ökölvívó szövetség ügyvezetője fogadalmat tett: ha Papp Laci megnyeri az olimpiai bajnokságot, RUHÁSTÓL BEUGRIK A MEDENCÉBE A furcsa fogadalomra azért kerülhetett sor, mert az ökölvívást az uszodában rendezték. A magyar szakvezető beváltotta fogadalmát. Másnap, az angol lapok tele voltak a vízbeugrás képeivel. Azt írták, hogy az angol és a magyar szakvezető arra fogadott, hogy akinek győz a versenyzője, az mérkőzés után ruhástól vízbe veti magát, s ezért mélységesen sajnálták, hogy az angol szakvezető, Joe Godey szárazon megúszta ... Böngészte: Révész Tibor Fischer átvette a vezetést Az izlandi Reykjavikban vasárnap magyar idő szerint 18 órakor megkezdődött a Szpasszkij—Fischer sakkvilágbajnoki páros döntőmérkőzés hatodik játszmája. Ezúttal sem ment azonban minden simán. Az amerikai sakkozó ugyanis ismét tiltakozást jelentett be a kamerák miatt, így elképzelhető, hogy a tv- közvetítéseket szüneteltetni fogják. Az izlandi szervezők természetesen nem örülnek ennek az új incidensnek. Most egyik játékos sem volt pontos. Lothar Schmid nyugatnémet döntőbíró az üres színpadon indította meg az órát, s a kétezernél több néző izgatottan várakozott. Kilenc perc telt el, amikor az ezúttal világossal játszó Fischer megjelent. elfoglalta helyét fekete székében és vezérszárnyi futó előtti gyaloggal megtette az első lépést. Ezt az úgynevezett angol megnyitást az amerikai eddigi pályafutása alatt mindössze kétszer alkalmazta. Szpasszkij két perccel később érkezett meg, üdvözölte ellenfelét és a főbírót, majd a sötét bábuk mögött — összpontosítva Fischer első lépésére — válaszolt a megnyitásra. A játszmát Fischer nyerte és ezzel átvette a vezetést. A világbajnoki páros mérkőzés állása: Fischer—Szpasszkij 3,5:2,5. békés Kiemen Q g—mtu.'izggwr.- J J 1972. JÚLIUS 25. és milyen sportágban? A nők első alkalommal a második modem olimpián, Párizsban versenyeztek. A nőd részvevők száma akkor meglehetősen szerény volt: összesen hat tenisz és golf-játékos. Semmi több! Egyes sporttörténészek, olimpiai kutatók úgy vélik, hogy a párizsi tenisz- és gólfverse- nyek nem szerepeltek a hivatalos olmipdai műsorban. Szerintük 1908-ban a londoni olimpiai játékok alkalmával vetélkedtek először hivatalos versenyszámban — teniszben és műkorcsolyázásban — női sportolók. Idekívánkozik egy régi jellegzetesen MAGYAR OLIMPIAI FURCSASÁG Az 1904-es St. Louis-i olimpián a magyar olmipiai gárda a magasugrás egyik esélyesének Gönczy Lajost tartotta. A magyar atléta egyébként arról is híres volt, hogy igencsak szereti a jó tüzes borokat. S tudva azt, hogy Amerikában nehezen lehet borhoz jutni, tekintélyes mennyiségű hazai palackot vitt magával, s biztosításképpen vitetett sporttársaival is. Igen ám, de a vezetőség tudomást szerzett erről, és elszedte Gönczytől a bort, mondván, hogy a sportembernek tartózkodnia kell a szeszesital fogyasztásától. A szigorú intézkedés azonban nem vezetett eredményre, mert a versenyek során a magyar atléta mélyen a formája alatt szerepelt és csak negyedik lett. Később azonban indult egy Labdarúgó díjkiosztó A megyei TS békéscsabai székhazában —szombat délelőtt került sor — a megyei I. osztályú felnőtt és Ifjúsági, valamint a tartalékbajnokság díjkiosztójára. Bognár István, a megyei LSZ főtitkára értékelte a baj noki év tapasztalatait, majd Lipták András, » megyei LSZ elnökhelyet, tese adta át a helyezett csapatok képviselőinek a bajnoki érmeket és az okleveleket. Képünkön Szabó Pál, az NB m-ba került Orosházi Kinizsi vezetője fogadja Lipták András gratulációját. A háttérben Zelenyánszky János, a megyei LSZ ügyintézője. Gyulán, — ugyanezen a napon — a megyei II. osztályú bajnokság Keleti csoportjában 1—3. helyen végzett csapatok és a körzeti bajnokság legjobbjainak képviselői vették át megérdemelt jutalmukat. (Fotó; Demény)
