Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
KÖRÖSTÁJ Dózsa katonája Tört szimfónia Fiiadéin Mihály Poros dűlőkön menni végig nem látni közelebb csak az égig felejteni vén idők baját babrálni a Kedves sár haját gyermekké válni szerelmesen poros dűlőkön megifjodtan senki se tudná szebben-jobban mint én tudnám az égen csodálni a Napot s valami szépre várni bittel és fényesen poros dűlőkön (ezt—azt már tudva) valami örököt mégis hazudna bolond szívem s e messze-néző szemen is csillanna igéző mosoly talán poros dűlőkön szemlehunyva ' mindig várnék valami újra valami szálló csodaszárnyra valami egészen jó világra poros dűlőkön szárnyon szállva Lágeremlék Makay Ida Már csak ez van. E zuhanás. Ez a reláció nélküli lét. Egy bizonyosság: a Tiéd. Egy kegyelem: a semmit nem tudás. Az öntudat, a csukaszín pribék olykor kínoz még: Feküdj! Állj, Vigyázz! De a szögesdrót, ime, átszakad. Megszabadulok. Itt a szakadék, Dózsa alakja a képzőművészetben Ítélés Dózsa-portrét nem hagyott ránk a történelem és a művészet- történet, mégis minden Dézsa-ábrázolásnak históriai és műtörténeti hitele van: hitelesen vall a korszakról, amelyben készült, hűségesen ábrázolja, nem a székely nemes arcvonásait, hanem — a századot, amely a székely nemest ábrázolta. Talán a legkorábbi kompozíció a legőszintébb. Nem biztos, hogy a keresztes parasztok vezére épp olyan Dúsa bajuszt viselt és épp olyan vastag ajkak fölött, ahogyan ezt Taurinus István könyvének címlapján látjuk, de biztos, hogy épp olyan kínok kínjával pusztult él, amint'ezt az 1519-es fametszet mutatja. A fametszet már a reneszánsz jegyeit viseli, a szerző, akinek könyvét díszíti, maga is neves humanista, gyulafehérvári kanonok. Mégis, a leveretés után öt esztendővel Bécsben kinyomatott könyvborítón a középkor szelleme üt meg. Hiszen a reneszánszosan szimmetrikus kompozíció középtengelyében a fogát vicsorító, tüzes koronától füstölgő fejű Dózsa ül, a szép, szabályos szimmetriát jobbról a vezére húsába harapó parasztkatona, balról a síp- pal-dobbal gúnyolódó udvari zenész szolgáltatja, a mesteri perspektívát a háttérben karóba húzott emberek, s a legszabályosabb reneszánsz rövidülés azon a kivégzetten tanulmányozható, akit Dózsa lába elé rakott a fametszö — s alighanem Werbőczy pribékje is. Az ábrázolást minden kezdetlegessége ellenére modernnek érezzük: éppen négy évszázadot kellett várnunk a Taurinus-krónika után, míg újra ilyen leplezetlen, elfogulatlan Dózsa- ábrázolásra találtunk. A barokk például — látványos, színházias szabályainak megfelelően — mindent idealizált. Egy csaknem két évszázaddal később keletkezett augsbur- gi rézmetszet láthatóan nagyobb gondot fordított Dózsa pompás-szabályos izmaira, mint magára a kivégzési jelenetre, s ugyanezzel a grafikai bravúrral, de ugyanilyen könnyedén ábrázolta a pribékeket is. Vonaglik a tűzhalálra ítélt ezen az 1694-ben közrebocsátott lapon is, ügybuzga- lommal rakják a tüzet, emelik a tüzes koronát, kínozzák az elfogott harcosokat a hóhérlegények. Csak éppen a vonaglás is, a tűzrakás is, a kínzások is bizonyos balettes koreográfia szerint történnek, és az egész jelenet mintha egy barokk opera színpadát, s nem az életet ábrázolná. Az ottomán birodalomhoz való tartozás közrejátszhatott abban, hogy évszázadokig nem találni számottevő magyar műalkotást Dózsáról. Az újabb jelentős kompozícióra, most már egy mesterműre, megint kétszáz esztendőt kellett várni. A magyar irodalom, a nemzeti történelemszemlélet már a múlt század első felében felfedezte, magáénak vallotta, vagy legalábbis ro- konszenwel ábrázolta a parasztseregek vezérét, ám ugyanennek a gondolatnak festészeti kiteljesedése az önkényuralom korára esik. A szabadságharc után a nemzeti romantika mesterei a nemzet lelkiismeretének ébrentartását vállalják — sokszor az irodalom mellett, így válnak aktuális, lázító szimbólummá Hunyadi László, Zrínyi és Frange- pán mellett Dózsa parasztjai — és így válnak a rongyos paraszt-katonái kaca- gányos, sisakos vitézekké. Madarász Viktor festménye, a Dózsa népe, egy évvel a kiegyezés után, 1868-ban készült, de közvetlen folytatása az elnyomatás esztendeiben készült Hunyadi képnek, Zrinyi-kornpozíció- nak, közvetlen folytatása a kor baljós nemzeti romantikának. Dózsa népe hideglelős, holdvilägtalan éjszakában lopakodik, figyel, temet és menekül: a páncélos, puskás, csapzott hajú vitézek egy kivégzett — társukat?, vezérüket? — vágják le a gyalázat akasztófájáról, hogy méltóképpen eltemethessék. Ezek a vitézek inkább nemesek, mint jobbágyok, és inkább pusztulásra ítélt földönfutók, mint lázadók. Sorsuk láthatóan az lesz, mint elődjeiké, a kiterített Hunyadi Lászlóé és a siralomházban ülő Zrínyi Péteré. Mégis rendkívüli tett Madarász képe — jellemző, hogy még hetven esztendő múlva, a harmincas évek közepén is szemére veti egy nagytekintélyű polgári méltatója, hogy ilyen témát választott. A képzőművészet újabb remeke megint bukott forradalom után, az előzőnél is keményebb elnyomás esztendejében, s megint alig leplezett forradalmi célzattal jelenik meg. Természetesen Derkovits Gyula 1514 című fametszetsorozatáról van szó. Századunk emberének, ha Dózsára és a képzőművészetre együtt gondol, elsősorban ezek az iszonyú erejű, feszülő alkotások jutnak eszébe. Általuk vált Dózsa egy egész kultúra számára fennségesen elpusztuló figurává. Annak ellenére, hogy Dózsa itt sem csupán történelmi figura, s parasztjai sem csupán középkori parasztok.' Derkovits műve mégis hitelesebb, mint Madarászé, s nemcsak azért, mert fametszetei közelebb állnak a parasztháború korának fametszeteihez, hanem azért is, mert utalása hiteles: osztályharc- cal osztályharcot, lázadással forradalmat ábrázol. .Az ötvenes évek elején Derkovitsot ferde szemmel nézte a hivatalos művészetpolitika. A sok, korabeli sikeres, sikertelen ábrázolásból, szoborból, képből, grafikából egyet emeljünk ki: Szabó Vladimir mesés, nyugtalanítóan költői festményeit, amelyek 1953-ban minden szigornak fittyet hányva népköltészeti szépséget, középkori titokzatosságot varázsolnak a műbe. A grafikus, aki Derkovits után méltó kézzel nyúlt a témához, s aki valóban derkovits sorozatot alkotott később, huszonöt éves volt éppen. Kondor Béla, a mai magyar művészet kiemelkedő mestere főiskolai diplomamunkaként, s ugyancsak középkori és kora reneszánsz mesterek példájára, de modem válságok és győzelmek érzésével alkotta meg rézkarc-sorozatát. Amely természetesen nem középkori (miként Der- kovitsé sem volt az), s amely egy forradalommal és vajúdással teli társadalom, e társadalom felelős^ Krau*heim Mária ségteljes művészetének kifejezése lett. Ennek kifejezője más-más formában, más-más anyagban az a szobrász, aki a legtöbb és legkitűnőbb Dózsa-szobro- kat alkotta a magyar művészet történetében: Somogyi József. Somogyi 1953-ban állította ki első Dózsa-fejét, első egészalakos kompozícióját 1955-ben mintázta, 1958-ban állította fej Cegléden, s már ezek távol álltak a szokott, ünnepélyesen semmitmondó szobor-ideáltól, már ezek meghatározták modem, kemény Dózsa-elképzelésün- ket. Még inkább Somogyi 1965-ben és 1971-ben mintázott alakjai. Az előbbi — kiesi, törékeny anyagból készült samott-figura — ugyanazt a végtelen középkori elszántságot, s ugyanazt a végtelen középkori kegyetlenséget fogta formába, amit a Taurinus-féle fámét- zeten megismertünk, s ami valójában jellemezte a tűzzel, vassal középkori osztályharcot vívó, végül tűz és vas által elpusztított forradalmárt. Az újabb, hatalmas méretű bronzszobor a korábbi ceglédi emlékmű helyére készült, s kettős figurájával, fenyegető kaszáival és nyers formaöntéseivel monumentálissá fokozza ugyanezt az összetett gondolatot. R. Gy.
