Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-03 / 129. szám
A Felsönyomásl Állami Gazdaság vezetői már régebben is nagy gondot fordítottak a munkavédelemre. Viszonylag nem volt rossz a helyzet, mert a balesetek száma évenként 30— 35 között mozgott és átlagosan 900 volt a kiesett munkanapok száma. A gépesítés rohamos fejlődése további javulást eredményezett, ám a dolgozók alapos szakmai képzésben és munkavédelmi oktatásban részesültek. De 1970-ben felmerült a kérdés: hogyan lehetne ilyen körülmények között is csökkenteni a balesetek számát és a kieső munkaidőt? Keresték a megoldás módját, s ennek nyomán számos intézkedés történt. Először is a vállalat függetlenített vállalati munkavédelmi vezetői munkakört létesített, melynek ellátásával Havancsák Ferenc technikust bízta meg. Újjászervezte a vállalati munkavédelmi bizottságot, amelynek tagjai a kerületek biztonsági megbízottai és a szakszervezeti bizottságok társadalmi munkavédelmi felügyelői. A munkavédelmi őrség mintegy 45 tagja — havonta váltva — a brigádoknál tevékenykedik. Mindenütt őrnapló van, melybe a soron levő őr naponta feljegyzi az észrevételeit. Ha valóban balesetveszélyes körülményt derít fel, a gazdaság azonnal intézkedik a veszély- forrás megszüntetésére, ő pedig 100—200 forint tiszteletdíjat (jutalmat) kap. A munkavédelmi bizottság tagjai havonta tiszteletdíjban részesülnek, ha — többek között — a hozzájuk tartozó munkavédelmi őrség munkáját elősegítik, gondoskodnak a védőberendezések meglétéről, a tisztaságról, a rendről, az előírások betartásáról. Elsődleges szempont természetesen az, hogy ne legyen baleset. A bizottság minden hónapban értékeli tagjainak a munkáját és — a kampányfeladatoknak megfelelően — megszabja a következő időszak tennivalóit. Érdemes arról is beszélni, hogy a bizottság kétévenként 300 dolgozót (köztük vezető beosztásúnkat is) levizsgáztat munkavédelmi ismeretekből. Az úgynevezett biztonságtechnikai vizsga kérdéseit — válasszal együtt, kidolgozva — az érdekfnáTt Nixon pekingi látogatása, az a kísérlet, hogy az amerikai és a kínai hatalompolitikai törekvéseket egyeztessék. A nyugati sajtó alaphangja az volt, hogy Japánt „kínos sokk” érte, mert nem tájékoztatták előre az elnöki látogatásról. Nem kétséges, hogy Nixon döntése valóban kínos volt Szato japán miniszterelnök számára, aki — noha részt vett ugyan a Kínával folytatandó „kettős politika” kidolgozásában —, mégis egész politikai karrierjét a Washingtonnal való egyoldalú együttműködésre tette fel Nyilvánvaló volt az is, hogy bizonyos japán politikai és üzleti körök elégedetlenkedtek amiatt, hogy az óriási kínai kereskedelmet folytató Japán kínai kapcsolataiban „tempóveszteségbe” került az amerikaiakkal szemben. MINDEZ azonban másodlagos jelentőségű és azt kell mondani, hogy a nyugati sajtónak a „japán sokkról” szóló híradásai erősen túlzottak voltak. Valójában Nixon kínai útja egyenesen alkalmat adott Japán vezetőinek arra. hogy csökkentsék kínai politikájuk „kétarcúságát” és a rendkívül szoros gazdasági kapcsolatokat politikai közeledéssel párosítsák. Peking a jelek szerint teljeekeitek előre megkapják. Így nem kell keresgélniük a szabályzatok, rendelkezések pontjait. Az újítások közöt meglehetősen szép számmal vannak olyanok is, amelyek a munka biztonságát fokozzák. Kedvet ad hozzá a dolgozóknak, hogy a gazdaság igazgatója az ilyen jellegű újításokat az átlagosnál jobban díjazza. Május 27-én vállalati munkavédelmi konferenciát tartottak. Ezen a munkavédelmi aktívák mellett azokat a vezetőket és dolgozókat is jutalmazták, akik az utóbb Időben a legtöbbet tették a biztonságos munka megteremtéséért. Közülük is kiemelkedő eredményt ért el Csernus Ferenc, a 2 .kerület gépműhelyének vezetője és ifjú Botyánszki Pál esztergályos. A 60 tagú építőbrigádban sem tavaly, sem az idén nem fordult elő baleset. Karsai Pál építésvezető és négy szakmunkás kapott jutalmat. Á 3. kerületben a legkedvezőtlenebbek a körülmények, a munkavédelmi helyzet azonban igen jó. Ezért valamennyi vezető jutalomban részesült. A gazdaság évente 100 ezer Ft-ot fordít a munkavédelmi aktívák, vezetők, dolgozók jutalmazására. Az eredmény már tavaly megmutatkozott, amikor is a 1970. évihez képest a felénél alább csökkent a balesetek és a kiesett munkanapok száma. Hogyha ezt értékben vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a tiszteletdíjként kifizetett 100 ezer forint nem is rossz „befektetés”. Ha kereken 500 munkanap megtakarítást veszünk alapul és tudjuk azt, hogy az egy dolgozóra jutó éves termelési érték csaknem 150 ezer forint, rövid számolás után megkapjuk, hogy 250 mínusz 100 ezer, vagyis 150 ezer forintja marad meg a vállalatnak „tisztán”. Ám ez csak az egyik része a dolognak. Számításba kell venni azt is, hogy sokkal intenzívebben dolgoznak ott az emberek, ahol balesettől nem kell tartaniuk, mert minden lépésükre vigyáznak. A vezetők is nyugodtabban végezhetik a rájuk bízott feladatot, mert rajtuk kívül egy jól szervezett hálózat védi a dolgozók egészségét, testi épségét. Sajnos a legnagyobb elővigyázat esetén is előfordulhat súséggel megétette ezt lehetőséget Csou En-laj miniszterelnök Japán egyik ellenzéki pártjának, a nacionalista-budjlhista Komeito pártnak a küldöttsége előtt kijelentette; szívesen látja a „Szato után következő japán miniszter- elnököt Pekingben” és a kapcsolatok rendezését követően kész ellátogatni Tokióba. Tekintve, hogy a nemzetközi politikában ma már köztudott Szato minisz>- terelnok küszöbön álló visszavonulása — a Csou En-laj nyilatkozat fogalmazása egyáltalában nem zárja ki a gyors magas szintű érintikezésfelvétel lehető_ ségét. Így értékelte a helyzetet Tokió is: Fukuda külügyminiszter — Szato esetleges utódja — azt mondotta: kormánya kész viszonozni a kínai közeledést. A JELEK tehát mindeneképpen arra vallanak: Japán a belátható jövőben nemcsak Kína első számú külkereskedelmi-gazdasági partnere lesz, hanem politikai kapcsolataik is normalizálódnak. Tekintetbe véve azt a tényt, hogy itt egyrészt a világ legnagyobb lélekszámú országáról, másrészt a világ harmadik ipari-gazdasági, hatalmáról van szó — a kapcsolatok új formáinak mindenképpen rendkívüli nemzetközi jelentőségük van. '—i—e lyosabb baleset. A gazdaság egyik dolgozója négy évvel ezelőtt a konyhában elcsúszott és a lábát olyan szerencsétlenül törte el, hogy három évig táppénzes állományban volt. Rokkant lett. A gazdaság azonban gondoskodott róla. Portásnak osztotta be és — mivel 3 gyermeke van — egy kétszobás lakást is kiutalt neki a munkahelye közelében. Ne kelljen sánta lábbal messziről bejárnia. Elsősorban a gazdasági, valamint a párt- és szakszervezeti vezetőkön múlik a dolgozókról való ilyen gondoskodás. A szemléletükön, amelyet sikerült elterjeszteniük az egész gazdaságban. S ebben fontos szerepe volt a vállalati, valamint minden kerületi szakszervezeti bizottságnak, a társadalmi munkavédelmi felügyelőknek. A megvalósításban pedig különösen két fiatal embernek. Havancsák Ferencnek, a vállalat munkavédelmi vezetőjének és Túri Ferencnek, a vállalati szakszervezeti bizottság társadalmi felügyelőjének. Számukra a legszebb jutalom, hogy csökkent a balesetek száma. S az is, hogy 1971-ben a Békés—Csongrád megyei Állami Gazdaságok közötti munkavédelmi versenyben a felsőnyomási lett az első. Mi pedig még annyit tehetünk, hogy a jó példát más vállalatoknak, gazdaságoknak is ajánljuk. Pásztor Béla Kikeltek a fácán-csibék Megyénk 43 vadásztársaságából 40 foglalkozik fácánneveléssel. A lucerna kaszálásakor azonban valamennyi vadásztársaság összeszedi a fészekaljakat, s azt géppel vagy kotló- val kikelteti. Az első lucernakaszálás alkalmával a szarvasi vadásztársaság nyolcezernél is több fácántojást szedett össze, s keltetett ki. A békéscsabai Nimród vadásztársaság, a vésztői és szeghalmi vadászok is jeleskedtek a fácán-fészekaljak mentésében. A kaszálásban résztvevő traktorosoknak a tojás összeszedéséért darabonként 50 fillért fizetnek. A vésztői vadászok 180 tyúk-kotlót vásároltak, darabjáért 65 forintot fizettek, hogy a 3 és fél, 4 ezer mentett tojást kikeltethessék. Szarvason 200-nál is több kofló melegítette az elhagyott fészekaljakat. A Béke és Szocializmus most megjelent száma új rovatot indított „A leninizmus — a forradalom tudománya” címmel. Ebben „A tudományos szocializmus egyesítése a dolgozók társadalmi aktivitásával” címmel közli a szerkesztőség kutatócsoportja által kidolgozott anyagot, mely Leninnek 70 évvel ezelőtt megjelent „Mi a teendő?” című művéből kiindulva elsősorban a kérdéskomplexum időszerű vonatkozásait elemzi. A szocialista országokkal foglalkozó rovatból elsősorban Jerzy Lukaszewcz-nek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága titkárának „A szocialista fejlődés új szakasza Lengyelországban” című írását említjük meg, amely átfogó képet ad a fejlődés új 1972. JÚNIUS 3. „Mindent tudok rólad...” T agadhatatlan, hogy nem volt túlságosan jó vicc. Volt benne valami gyermeteg, s az is kétségtelen, hogy nem sok szellem sugárzott belőle. De hát ki hitte volna, hogy a mondat, abban a pillanatban, amikor elhangzott, nem merül végleg feledésbe? S ki hitte volna, hogy az illetőnek valóban lehet takargatnivalója. Az történt ugyanis, hogy egy vállalatnál az egyik osztályvezető csak úgy, pillanatnyi ötletétől sugallva halkan odamondta a folyosón vele szembe jövő másik osztályvezetőnek a nem túlságosan tréfás mondatot: „Mindent tudok rólad!” S aztán továbbsietett. Maga sem tudta másnap okát adni, hogy miért tette. Csak egy magyarázat jutott eszébe: egy tárgyalás közben megivott két konyakot, előtte nem evett, talán az ártott meg. Mindegy, van ilyesmi, ő már másnapra el is felejtette, s csak akkor döbbent meg, amikor a másik osztályvezető már a munkaidő kezdetekor bekopogtatott hozzá, s kínosan mosolyogva előadta a mondókéját: „Kérlek, én egész éjjel nem aludtam... De remélem, azért megértesz engem, ugye? Tudod, a gyerekek miatt... En sem ártottam neked soha... Legyünk ezentúl még jobb barátok. Remélem, köztünk marad ez az ügy!” Hát persze, hogy köztük maradt. Annál is inkább, mert az ügy — nem ügy. A „tréfás” kolléga annyit tud a megrémítettről, hogy nem túlságosan rokonszenves ember, de a vállalatnál mégis köztiszteletben áll. Ha nem is szeretik, de becsülik, mert sikeres ember. Nem lehet mindenki rokonszenves, aki egyébként jól dolgozik, s megérdemli, hogy osztályvezetőségig vigye. T udom, minden embernek vannak magánügyei. Bár magánügyeket meglesni s azokkal foglalkozni valóban felesleges, s undorító dolog. Itt azonban a megrémült ember alighanem attól rettegett, hogy valamiféle nem kívánatos dolgai kerülnek napfényre. De hát milyen dolgok lehetnek ezek? Súlyos bűnök, bűncselekmények aligha. A vállalatnál szoros az ellenőrzés, ami a hatóságokra tartozik, már nem maradhatott volna rejtve. Az osztályvezető élete a saját kis egziszentiája körül forog. Megteremtette magának. ezt védelmezi. S alighanem — a saját megítélése szerint legalábbis — nem mindig használ tisztességes eszközöket hozzá. Attól reszketett tehát, hogy ezek a dolgai jutnak napfényre. S kiderül, hogy szavai nem fedik igazi szándékait, s valahogy álarcban éli egész életét. Nem tudom, hogy szánni, vagy gyűlölni kell az ilyen embert. A gyűlöletre aligha szolgált rá jobban, mint a rokon- szenvre, amely — mint már említettem — amúgy sem jut neki osztályrészül. Talán jobb szánakozni rajta. Van egy ember, aki tisztességgel és nyugodtan élhetne, és minden bizonynyal csaknem ugyanoda jutna, mint ameddig valójában eljutott, de ő nem bízik sem sajátmagában, sem környezetében. Olyan eszközökhöz nyúl, amelyről, ha mások nem Is veszik észre, hogy azok tisztességtelenek. maga is elítélő véleménnyel van. S aztán egész életét megmérgezi a félelem, hogy egyszer lerántják róla az álarcot. S valaki elmondja, hogy ő nem olyan ember, aminek mutatja magát, hanem egészen más. hitványabb, gyengébb, amit meg is lehetne bocsátani, de azt, amivel álcázza magát, már kevésbé. S így zárja magát az illető egy szabad társadalomban valósággal a rácsok mögé, így válik saját rettegésének foglyává. Lehetetlen nem emlékezni rá, hogy régebben és nem is olyan régen valóban voltak idők, amikor szinte mindenkinek volt félnivalója. Könnyű volt befeketíteni embereket, s akkor egy ilyen „mindent tudok rólad” tényleg fenyegetésként hathatott, hiszen apró-cseprő ügyek felnagyításával könnyen bajba lehetett hozni valakit. De hát ezek az idők szerencsére már elmúltak. Inkább arról lehet szó, hogy vannak, akiknek önmaguk előtt rossz a lelkiismeretük. S attól tartanak, hogy előbb-utóbb átlátnak rajtuk, és lelepleződnek. B izony, lehet őket sajnálni. És csak azért érdemes leleplezni őket, hogy a tiszta lelkiismeretnek nagyobb becsülete legyen az életben. Pintér István iiiiiiinnminaiiiiHiiiiiuimiiiiMl Megjelent a Béke él Szocializmus áj száma szakaszáról a VI. pártkongresszus tükrében. A Román Kommunista Párt agrárpolitikáját, ugyanebben a rovatban, Dumitru Dumitriu ismerteti. A lap Philip Bart tollából beszámolót közöl az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjának XX. kongresszusáról is. A kongresszus megállapította, hogy a tömegek megnyeréséért folyó harcban új szakasz kezdődik, nőtt a párt befolyása a baloldali erők, különösen az ifjúság körében. A Béke és Szocializmus latinamerikai szerzői hónapról hópapra tájékoztatják az olvasókat a kontinensen végbemenő forradalmi folyamat alakulásáról. Ezúttal mind a kapitalista fejlődéselméletekkel, mind az ultrabaloldali nézetekkel polemizáló cikket olvashatunk a mélyreható gazdaság-politikai válság okairól. Felhívjuk az olvasók figyelmét két, divatos ideológiai kérdéssel foglalkozó írásra. Az egyik — G. Sahna- zarov cikke — azt a problémát boncolgatja, hogy beszélhe- tünk-e a mai világpolitikai konstellációban „hatalmi pólusokról”, mai célt szolgál a „szuperhatalmak” koncepciója, vagy a három-, illetve öthatalmi vi- lágmodell és mennyiben segítik ezek a nézetek a nemzetközi kapcsolatok dezideológizálását. Sz. Angelov az ún. „humánus” szocializmus, az egyik divatos antimarxista áramlat leleplezéséhez szolgáltat gondolatébresztő adalékokat, s a filozófiában kevésbé járatás olvasók számára is követhető módon polemizál az elidegenedés téves értelmezésével. A „Könyvekről és folyóiratokról’ ’szóló rész „A kommunista sajtó” című új rovattal nyílik és elsőként a Pravdáról közöl érdekes ismertetést. Többszörösen visszatéri! befektetés
