Békés Megyei Népújság, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
A 60 éves Darvas József írói terveiről, a magyar irodalom határainkon túli szerepéről Darvas József csütörtö- itoön „hivatalosan” is belépett a magyar irodalom nagy öregei közé: február 10-én ünnepelte 80. születésnapját Életműve — 1932. óta megjelent regényei, szociográfiái, színdarabjai — indokolja is a jelzőt: írói, irodai omközéleti tervei azonban fiatalos, töretlen alkotókedvről, ifjú aktivitásról vallanak A hatodik X küszöbén ara poeticájáról, s e tervekről nyilatkozott Gergely Róbcrtnek, az MTI munkatársának: — írói indulásomkor, negyven évvel ezelőtt, a magyar irodalomnak azt az örökségét vállaltam, amelyet a társadalmi kérdések, a nemzeti sorskérdések iránti érzékenység jellem- taett. Azóta, mindmáig ezt igyekeztem tehetségem, képességem szerint folytatni. A valóság megmutatása, az ellentmondások feltárása, s egyben a haladás irányába való feloldásának a segítése: ez volt mindig az ínói programom. Kommunista elkötelezettségű írónak vallottam. vallom magam, — de azt is vallom, hogy az irodalom az eszmei elkötelezettség igazi érvényét, értékét is csak az esztétikai minőség, a színvonal döntheti el. Az író tervek nélkül már nem író. Sok tervem van még —, de nem szívesen beszélek róluk, mert ki tudja, mit tudok még belőlük megvalósítani? Mindenesetre: ezekben a napok, ban kezdtem hozzá önéletrajzi kötetem, — vagy köteteim? — megírásához. Talán nem is jó ez a megjelölés, hogy önéletrajz. A magam emberi fejlődés-rajzán, a megélt dolgokon keresztül korrajzot szeretnék adni az elmúlt öt-hat évtizedről. A világról, az eseményekről, a mozgalmakról, amelyekhez közöm volt, az emberekről, akikkel találkoztam. Eddigi életem során voltam „lent” is, „fent” is: sokféle nézőpont adatott a látásra, a tapasztalásra. Mint as írószövetség elnöke, hogy értékeli a mai magyar irodalom szocialista tendenciáinak kibontakozását? — Nehéz erre a kérdésre néhány mondattal érdemben válaszolni. Azt sem hiszem, hogy maga a* írószövetség] elnöki funkció olyan kompetenciát jelentene, hogy a választ feltételiül érvényesnek kelljen elfogadni. Amit mondok tehát, inkább a magam nevében mondom. Gondolom:'a „mértékegységünket” kell mindenekelőtt jól meghatároznunk. Hogy értem ezt? Először is: a mértékegységünket az időben. Az irodalom folyamat; — nem lehet „rövid távon” egy-két év termése alapján helyein értékelni. Az, hogy „a mai magyar irodalom”, legalább egy-két -évtizedet jelent. S ha így nézem, — hullámzásokkal és ellentmondásokkal, — a szocialista tendenciák erősödését lehet megállapítani. Különösen, ha az említett mértékegység más vonatkozásban Is helyes. Ha nem szűkít, ha nem dogmatikusan értelmezi a szocialista értékeket. Márpedig, — és ez jó dolog, — az elmúlt 10—15 évben olyan értékeket is integrált a szocialista irodalom, amelyeket a régi, szektás felfogás kirekesztett ebből a fogalomkörből. Persze, ezen az egészében véve jó folyamaton belül látok — nem is csekély — problémákat. Látom például a realista, a határozottan társadalmi érdeklődésű irányzat — remélem átmeneti — visszaszorulását. Vagy például azt, hogy a legfiatalabb írónemzedék törekvései irodalomtörténeti mértékkel mérve is, példátlan mértékű szakítást jeleznék a magyar irodalom folytonosságában. De talán a legnagyobb probléma az, hogy ezekkel és hasonló kérdésekkel nem nézünk nyíltan szembe. Nincs vita, de miért nincs? Ennek az okát is keresni kéne. Az irodalomban a mű a fontos, de a pezsgő szellemi élet segítheti a jő művek születését. Hogyan vélekedik Irodaimánk határainkon túli szerepéről? — Régi vita, hogy van-e egyáltalában reményünk úgy bekerülni a világirodalom áramába, vérkeringésébe, ahogyan a magyar Irodalom teljesítményei alapján megérdemelné? Nyelvi elzártságunk és sok más ok miatt jogos a kétkedés. Szerintem azoknak van igazuk, akik azt mondják: ne is ez legyen a főgondunk. hanem az, hogy az Irodalom magunkról, magunknak beszéljen a leg- Sgazabban. Hiszen még a nagyvilágot Is csak így és ekkor érdekelhetjük. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne tegyünk meg mindent legjobb értékeink külföldi megismertetéséért. Es — szerintem, kevesebbet teszünk, mint tehetnénk. Propagandánk szegényes és esetleges. Lassú javulás azért ennék ellenére is van. Különösen a szocialista országokban történik sokminden klasszikus és mai irodalmunk kiadásáért Egyetlen mai példát említek: a Szovjetunióban, több kiadó közös vállalkozásában. 15 kötetes sorozatban kiadják a legutóbbi néhány évtized magyar irodalmának körképszerű válogatását. Es Nyugaton is. a „harmadik világban” is egyre több mai költőnk, piőzaírónk műve jelenik meg. Sőt már nem- rsak egyedül Molnár Ferencen keresztül ismerik a magvar drámát. Azt hiszem, a közelgő Petőfi-évforduló is alkalom lehet, hogy a magyar irodalomra irányítsuk a figyelmet. Tudomásom szerint mind a szocialista országokban, mind sok nyugati országban is komoly készülődés folyik erre az évfordulóra. Megint csak egy-két példát: A Szovjetunióban, kiváló költők tolmácsolásában 300 000 példányban jelent meg orosz nyelven egy reprezentatív Pető fi-vál ogatás. A párizsi „L’Europe” című folyóirat külön Petőfi-szá- mot jelentetett meg, mi itthon, 1973-ban, az évforduló jegyében rendezzük meg a már hagyományossá váló európai költő találkozót, és megszervezzük a Petőfi-for- dítók nemzetközi konferenciáját ÚL óbb, mint négy évtizede már, hogy Orosháza keleti fertályáról, a szélsősorról egy alig tízegynéhány éves fiú kis batyujával elindult, * hogy olyan hatalmas dologra vállalkozzon, mint a népmesék hőse, noha nem a mesék álomvilága volt az, ami várta. Várta? Nem! Ö akarta, hogy a falusi szegénység tengernyi verejtékkel átitatott világából kiemelkedve „valaki” legyen. A legkisebb fiú indult el az öt közül azon az úton, amelyet, akkori sorsát és helyzetét felidézve, nagy kalandnak is nevezhetnénk, de a fiú nem kalandra vállalkozott, hanem arra, a felelősségteljes pályára akart felkészülni, amelyre tanítványai sorsiért aggódó, melegszívű tanítója irányította figyelmét, aki a maga szerény eszközeivel és lehetőségeivel igyekezett előtte egyengetni az utat, hogy tehetséges tanítványából Is „lámpás” legyen — valahol Magyarországon. Ha szabályosan alakult volna a tanítóképzőbe került fiú sorsa, talán így is lett volna, azonban azoknak, akiknek elhivatottságot rendelt az élet, vagy késztetnek rá a körülmények, ritkán alakul szabályosan a sorsuk. Az orosházi faluszélről elindult fiúból se lett tanitő, mert már képzős korában szembekerült áz akkori „keresztény-nemzeti” szellemmel, s ettől kezdve már sodorta az élet a szabálytalanabb, sok-sok nehézséggel tarkított úton. A kitűnő minősítésű tanítói oklevéllel a zsebében nem lett a középosztályba feltörni akaró értelmiségi, hanem olyan népet tanító író lett, akinek a kezében az úri rend számára igen veszélyes fegyver volt: a toll! A nyomasztó gyermek- és ifjúkori emlékek, élmények hatására a falusi szegénység életének hű ábrázolójaként jelentkezik már első írásaiban is. Bár a paraszti valóság legalsó szintjén élő embereinek világába hatol be a felfedezés és a megmutatás nyugtalanító szenvedélyével, már a pályakezdés szakaszában sem volt csak parasztíró. Már az induláskor Is a szocialista eszmék termékenyítették alkotó képzeletét, s a marxizmus legalapvetőbb társadalmi törvényszerűségeit fedezte fel azoknak az életében, akik közül kiemelkedett ugyan, de egy pillanatra sem szakadt el. Kiemelkedése így lett szellemi, műveltségbe!! feljebb emelkedés, miközben megtanulta, hogy tudatosan felkészülve mondja el azt, ami milliók gondja-baja volt a számtalan társadalmi igazságtalansággal mételyezett úri Magyarországon. így left Orosháza, „a legnagyobb magyar falu” írófta olyan néptanító, akinek Igazságot feltáró szenvedélye a kimondott és leírt szó erejével vádolta a rendet, hol az 6 lelke sem volt honos, mert amikor járta az országot, mindenütt észrevette azt a feloldhatatlan ellentmondást, ami a hatalomból és a jólétből kiszorított népmilliókat elválasztotta a hatalombitorlóktól, jólétben dúskálóktól falun és városon egyaránt. Mindezeket mégis akkor érezte a legkomorabb valóságközclból, amikor hazajött Orosházára, s a Csabai úton végighaladva újra és újra ránehezedett szivére-lelkére a tömény népnyomor. Az efféle elkeseredett hangulatból csak akkor ocsúdott fel, amikor benyitott a kis ház ajtaján, s megpillantotta az első világháborúban őt gyermekével Özvegyen maradt mamát, aki féltve és aggódva eresztette el «"«u idején legkisebb flát, akinek a számár* szokatlan életútjából inkább csak sejtette, semmint tudta, milyen szép sorsot rendelt a legkisebbnek az élet. Talán szépnek se látta, hiszen nagyobbik fiáért, a Mlhályért gyakran jöttek el a csendőrök, márpedig, akit csendőrszem kísér, annak nem könnyű az élete. S a legkisebbet is figyelték! Ezek a hazahozó, hosszabb-rövldebb látogatások erősítették mindig, hogy megalkuvás nélkül haladjon a magaválasztotta úton. Útközben segítőként érezhette Mihály bátyja derűs életszemléletét, akit pedig de sokszor igyekeztek mórcsre tanítani a kakas tollasok. A szenvedélyes népszeretet volt a IS forrása annak,, hogy népünk történelmének sorsfordulója, a felszabadulás nem érte felkészületlenül. Az úri renddel való számvetését eddigi müveiben is elvégezte már, mégis, Budapesten, várva az új világ hajnalhasadását, fegyverdörgések, bombarobbanások közepette szakadt ki belőle szinte egy nagy lélegzetképpen • végső leszámolást jelentő vádirat: a társadalmi ingoványra épült főváros sorsából nemcsak látta, hanem meg Is láttatta a nemzet történelmét, hogy a múlt Intő példa legyen az akkor még kínnal- keservvel küszködő jelen számára, hogy a fegyverdörgésok elnémulása után vajúdó jövő olyan legyen, mint amilyennek harcostársaival elképzelték. Ezt n művet már az egész népért csatázó író Irta, akinek szilárd világnézeti meggyőződésévé vált, hogy aki Igazán jelentős író akar lenni, annak az Irodalom a nép érdekében való nemes politizálás lehetősége és eszköze; hogy a népért felelősséget érző és vállaló író nem szólamokkal politizál, hanem műveivel és tetteivel. A közéleti tevékenység, felelősségvállalás Írói pályájának kezdetétől jellemző rá, s ezért nem véletlen, hogy a felszabadulást követően több mint egy évtizedig elsősorban politikusként küzdött azoknak az eszményeknek a megvalósításáért, amelyek tollat ragadni késztették a még alig húsz esztendős, állástalan tanítót. Amikor azonban az 1956-os keserves cszmélés után a művészet fegyverének megragadását követelte tőle as ügy, fájdalmas ön vizsgál ód ássál, de megláttatta a táguló és tisztuló horizontot a „kormos ég” hónapjainak múlásában. Az azóta eltelt években mind gyakrabban jár haza Orosházára, mondhatni azt Is, hogy visszakapta a szülőföld as újra íróvá lett politikust, akinek műveiben ismét áttetszik a szűkebb pátria embereinek a sorsa, még akkor is, ha a messzibb távlatú egyetemesség igényével fogalmazza Is meg mondanivalóját, A falu is lassan várossá fejlődik már, s valahányszor hazatér a fia, észreveheti, hogy ez a kemény, kissé rideg fájta, mint íöldjének avatott gazdája, mindig gyarapodik valamivel. A politikus írót és an fró politikust választotta Orosháza Immár több mint másfél évtizede egyfolytában országgyűlési képviselőjévé, hogy a „dolgozó nép okos gyülekezetében” e tettekben Is harcos múltú, munkájával is helyt álló táj embereinek szószólója legyen. Az író most hatvan éves. Köszönti őt a szülőföld, jó erőt, egészséget, alkotásokban gazdag további élet- utat kíván neki „az a tájék, mely mindig vüfiszavomTDarvas József köszöntésé Tóth Lajos írása V
