Békés Megyei Népújság, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-11 / 8. szám
Köszöntsük egymást! — de hogyan? Az'„Osztályfőnöki kézikönyv” — mely az általános iskolai osztályfőnöki órák Tanterv és Utasításához jelent meg 1969-ben — ISI. oldalán a többi között az alábbi sorok olvashatók: „Beszéljük meg az osztályfőnöki órán a köszönés helyes módját. Hívjuk fel a figyelmet arra, hogy a serdülők az ismerős felnőttet pusztán a napszaknak megfelelő köszöntéssel üdvözöljék. (Családban használják a szülőktől megkövetelt formát.) Arról is ejtsünk szót, hogyan üdvözöljék egymást az ifjúkor felé közeledő fiúk és lányok.’ Mindezt dr. Vidor Pálné írta, aki „A figyelmesség, előzékenység"1 témakörről szól, mely 6. osztályban kerül megbeszélésre, osztályfőnöki órán. A pedagógiai követelmény tehát adott, ha nem is mondható el róla, hogy egyértelműen világos. Tálán ezzel is magyarázható, hogy a köszönés „frontján” manapság teljes az anarchia. Olyannyira, hogy Győri György a „Magyar Hírlap” 1971. november 24. számában, „Köszönés” c. cikkében az alábbiakat írja, sók más megszívlelendő gondolat mellett: „Csókolom, csókolom! Egy ország népe „csókolgatja” egymást. Hát nem tudunk köszönni? Nem tudunk köszönni. Pedig a köszönés ősi emberi szokás.” — De miért nem tudunk? Egészen egyszerűen azért, mert sokszor nem is akarunk úgy köszönni, ahogy ezt tanítjuk. De vajon tanítjuk-e? Vagy csak beszélünk róla, $ sokszor magunk is (pedagógusok, szülők) mást „köszönünk”, mint ami kellene, összetett probléma, alapvető ellentétekkel. Ezek közül néhányat: 0 „...az ismerős felnőttet pusztán a napszaknak megfelelő köszöntéssel...” „(Családban használják a szülőktől megkövetelt formát”) Lehet-e éles határt húzni „ismerős felnőtt” és „család” között? Ha igen, képes-e erre az általános iskolás korú gyermek? Ha képes nem felesleges-e differenciálni a köszönés módjait egy adott életkorban (serdülés), a ezzel „viselkedővé” nevelni a köszönésben a gyermeket? © „Arról is ejtsünk szét, hogyan üdvözöljék egymást az ifjúkor felé közeledő fiúk és lányok.” Ezek szerint a köszönés formája kövesse az emberi életkor fejlődési határait? Másképpen köszönjön óvodás, kisiskolás, serdülő, ifjú, felnőtt, aggastyán? Mennyi akadály, mennyi láthatatlan és mégis létező korlát, amit majdnem mindenkinek át kell ugrani. Pető Gábor Pál, a „Pajtás” c. lap 1971. november 11. számában, szerkesztői jegyzetében, a többi között így ír erről: „...sok gyermek küzd kínos zavarral, amikor növekedvén fölismeri, hogy a „kezét csókolom” köszöntés már nem illik hozzá, meg ahhoz sem, akit így üdvözöl... s ekkor jön a zavart „kejcsóklmm” meg a „mcsóklm” üdvözlés” Arról van tehát szó, hogy még mindig nem szakítottunk gyökeresen a „Csókolom” édeskés, hízelkedő, romantikájá- ■oal, amt pontosan a serdülés szakaszában lesz nagyon is kényelmetlen üdvözlési formává. A „csókolom”-ot a gyermek már szégyelli kimondani, a napszaknak megfelelő köszönés pedig nem idegződött be kellően. így aztán legtöbbször elmarad a köszönés, s ennek nyomán jó messzire eldobjuk a súlykot, hogy „ilyen”, meg „olyan” a mai fiatalság. Pedig nincs másról szó az esetek többségében, mint arról, hogy valamit alkalmazni csak akkor vagyunk képesek, ha ezt megtanultuk, gyakoroljuk, s másoktól is azt halljuk, hogy ez így helyes. A következőkben essen néhány szó e három kiemelt gondolat módszertani problémájáról, társadalmi megjelenéséről. Ami az iskola feladata kell, hogy legyen ezen a téren: •már az első tanítási napon (6 éves korban) a tanító nénik és bácsik határozottan és következetesen követeljék meg a napszaknak megfelelő köszönést. Magyarázzák meg a kíváncsi gyermekeknek, hogy nincs szebb köszönés, mintha valaki „Jó reggelt, napot, estét, éjszakát!” — kíván valakinek, hiszen a „jó” szó tartalmi jegyei meghatározzák „kívánságaink” őszinteségét, tisztaságát. Természetesen helytelen, ha csele első, s majdan a 6. osztályban foglalkozunk a helyes köszönéssel. Minden osztályban felszínen kell tartam a problémát, mert a gyermekek környezetében mutatkozó „lehúzó erők” igen intenzívek. Beszéljünk az évnyitókon, a szülői értekezleteken is a köszönés helyes formáiról. (Persze az sem ártana, ha a Rendtartás a „Házirend” fogalomkörében követelmény jelleggel tüntetné fel a napszaknak megfelelő köszönési formát.) Ami még ennél is fontosabb: a nevelők egymás közt (akik nem tegeződnek) és a szülőkkel szemben is tegyék gyakorlattá a napszaknak megfelelő köszönési formák használatát. Nagy követelmény ez? Ha „adminisztratív” ízt adunk a kivánalmaknak, akkor első hallásra még fel is lehet háborodni. De ha beillesztjük a gondolatot az oktatás és nevelés egyetemességébe, s komolyan vesszük a „bort iszik, de vizet prédikál” gondolat idegenségét a szocialista pedagógiától — akkor a fentebb említett követelményt el lehet várni minden pedagógustól, aki szavai és cselekedetei között minden tekintetben látni, s láttatni szereti az egységet. Erre annál is inkább szükség van, mert az iskolán kívüli hatás, igen vegyes ezen a téren. Él a múlt divatja, hat a nyugat-ma jmolás, s tiszavirág-életet élnek a különböző „modernség” szülte üdvözlési formák. A vegyes hatások áradatában a fiatalok többsége már nem is tudja, hogy mi a helyes köszönési mód. Nem véletlen, hogy a rádió népszerű „Ifjúsági randevú — kettőtől hatig” c. műsom 1971. december 16-án, és 30-án is mikrofonja elé szólította Pejér Istvánt, aki elismert szaktekintély „illem-ügyekben”. (Tudni illik, hogy mi illik címmel könyvet is írt.) Csak üdvözölni lehet Fejér határozott kiállását a napszaknak megfelelő köszönési mód helyessége, tisztasága, magyarossága mellett! Milyen gondolattal lehetne summásabban zárni e rövid eszmefuttatást, mint annak hangsúlyozásával, nogy tanítsunk és tanuljunk meg helyesen köszönni (főleg alkalmazzuk is), mert ez a legkevesebb, amit két ember egymásnak nyújthat. Ezt a keveset pedig, illik helyesen tenni. Szilárd Ádám _______________ J j ubileumra készül a Balassi Együttes Fennállásának negyedszázados jubileumát ünnepli ebben az évben a Balassi Néptánc- együttes. A ritka évfordulón — augusztusban — néhány sikeres régebbi produkciójukat, a Magyar Kaleidoszkóp című műsorból a Felelgetőst, a Gyertyástáncot, a Három pa- rasztverbunkot, a Pünkösdö- lőt, a Balázsjárást, a Fergetegest, a Békési Táncképekből a Gyulai szvitet és a Csabai fonót mutatják be, ezeken kívül pedig először viszik közönség elé a Vasárnapi játékok Dobozon című számot, valamint egy szlovák és egy román táncot. Miszlay István Aradon rendez A Békés megyei Jókai Szín- Színház igazgatója, Miszlay István Jászai-díjas, a közeljövőben Aradon rendezi Raffai Sarolta Diplomások című drámáját. Az Aradi Állami Román Színházban e hő végén mutatják be a magyar író művét román nyelven. Miszlay István ma Aradra utazott, hogy a vendégrendezéssel kapcsolatos problémákat megbeszélje a romániai színház vezetőivel, iniufamimataatHtiutikHimuaiaitMi 13 Dokumentációs kiállítás a FEK-ben Együtt a harcban Képűnkön Edward Piekarski, a Lengyel Kultúra helyettes igazgatója megnyitja a dokumentációs kiállítást. Fotó: Barnáez I. Békéscsabán á Fegyveres Erők Klubjának színháztermében vasárnap, január 9-én délelőtt nyílt meg a Lengyel Néphadsereg történetét bemutató „Együtt a harcban” című dokumentációs kiállítás. A megnyitón jelen volt az MSZMP megyei bizottságának munkatársa, Végh Andor, valamint Vichnál Pál, a Hazafias Népfront megyei bizottságának munkatársa. A dokumentációs kiállítást Edward Piekarski, a Lengyel Kultúra helyettes igazgatója nyitotta meg, a megjelenteknek tolmácsolta a Lengyel Népköztársaság budapesti nagykövetségéntk üdvözletét. Megköszönte a Fegyveres Erők Klubja parancsnokságának a kiállítás megrendezését. Majd arról szólt, hogy a dokumentumok, amelyek a tablókon láthatók, ékesen bizonyítják népeink ezeréves történetében azt, hogy sorsdöntő pillanatokban a magyar és a lengyel nép mindig együtt harcolt, segítve egymást a szabadságért és függetlenségért, az emberi haladásért vívott küzdelmekben. S habár a kiállítás csupán újkori történelmi kapcsolatainkat tárja fel, de bármelyik században felemelő példák százait találjuk barátságunkról, különösen a fegyverbarátságról. Kiemelten szólt az 1848—49-es magyar szabadságharc küzdelmeiben részt vett lengyelek hősi helytállásáról, s természetesen Bem tábornok tetteiről. A második világháború fasizmus elleni harcairól emlékezve elmondta, hogy a magyar katonák csoportosan szöktek át a lengyel partizánokhoz. Ezekről a harcokról számolnak be a Fegyveres Erők Klubjában kiállított dokumentumok, amelyeket az érdeklődők minden nap reggel 10 órától délután 4 óráig tekinthetnek meg. B. J. IHHIIIHHHIimilHIIIIIIIHHIIf! ítmiCMM 13. ■—■ Semmi o(kom sincs rá — jelentette ki, megfontoltan —, hogy kételkedjem az önök jóhiszeműségében. Mingazonáltali nehéz szituációba kerültünk mindnyájan. Délelőtt már alaposan tanulmányoztuk a lapok rendkívüli kiadásait, továbbítottuk az első szenzációs értesüléseket saját újságjainknak, hírügynökségeinknek. És biztosra vettük, hogy ezen a mostani találkozón, ha többről nem is, arról személyesen meggyőződhettünk, hogy nem vezettük fölre olvasóinkat. És most látunk itt egy nem túlságosan nagy fémgömböt, amelynek az előállítása aligha jelent megoldhatatlan feladatot bármely földi kisüzem számára. Látunk itt továbbá egy ifjú kollégát. Szerinte ebben a gömbben egy idegen bolygó lakosa tartózkodik, akivel ő valami gondolatátviteü mechanizmus révén kapcsolatban áll. Kérdéseinkre majd az ő szájából kapjuk meg az űru- tas válaszát. Remélem, nem értenek félre, de mi itt olvasóink százmilliós táborát képviseljük. Ilyen szempontból lényegtelen, hogy én mit hiszek, mát nem, a tényékről van szó. Mindösz- sze egy elmosódó éjszakai felvétel áll rendelkezésűnkre arról a lényről, aid. a magyar lapok híradása szerint a világűrből érkezett. Ennél sokkal jobb fotókat láttunk már például a repülő csészealjakról, a közismerten nemlétező ufókról. Emellett szíveskedjenek tekintetbe venni, hogy itt. a leszállás helyszínén semmiféle külső jelét nem tapasztaljuk annak, hogy fékező rakéták működtek volna, nincs felperzselve a fű, nincsenek égési nyomok, stb. Ilyen körülmények között talán célszerű lenne a sajtótájékoztató elhalasztása egy későbbi időpontra, amikor meggyőzőbb és hitelesebb élmények alapján számolhatnánk be olvasóinknak a látottakról, hallottakról. Alig fejezte be mondókáját, Josuah Gass előlépett és kiabálni kezdett. Nem kellett éles megfigyelőnek lenni, hogy az .ember észrevegye, az AFD tudósítója — enyhén szólva — nem szeszmentes italokat fogyasztott a nap során. — Micsoda finomkodás ez?! Világosan meg kell mondani, blöff az egész. Blöff, amelynek beugrottak a magyar sajtó felelős irányítói és beugrottunk mi is. Illetve, én nem! Mert az otromba tréfa kitalálójának — Kopra félé intett — interjújában, amelyet állítólag az éjszaka készített az állítólagos űrvend éggel, van egy apróság, egy kis logikai bukfenc, amivel azonnal leleplezte magát Nem tűnt fel senkinek? önelégült mosollyal nézett körül a jelenlevőkön. Zavar, bizonytalanság az arcokon. Ismerték az AFD munkatársát, rámenős, de értelmes, gondolkodó ember. Gass közelebb lépett Kopra Tiborhoz, mint revolvert, szegezte mellének a mutatóujját. — öregem ,a maga cikkében az áld, hogy bemutatkoztak egymásnak. Azzal a bizonyos telepatikus módszerrel, igaz? — Igen. — És az a labdába bujt manó azt mondta, hogy Hax a neve? — Igen. J osuah Gass hátralép«tt, kis szünetet tartott, volt érzéke a drámai feszültség megteremtéséhez. — Hát akikor, magyarázza meg nekünk, hogyha a Mars-lakó csak a gondolatait tudja közölni önnel, hangot nem ad, honnan ez a Hax név? Telitalálat! Döbbent csend a tisztáson, minden tekintet a sápadtan kornyadozó Kopra Tiboron. A szerencsétlen fiatalember szívében fájó keserűség. Azt hitte, ez az ő nagy napja, és tessék! Köröskörül kaján, vagy zavart, sajnálkozó tekintetek, egyre többen néznék rá úgy, mint egy csalóra. Miért?! Itt áll a gömb, nem ő találta ki. És a főszerkesztője, a fotós, Tusnádi élvtárs is látta az éjjel Haxot... Mindhárman . itt vannak, de egyik sem áll iká
